LJUBEN DILOV - A robotok öntudatra ébredése Ray Drobson, a robotipar minisztere, fogadószobájának ajtaja előtt vette észre, hogy titkára követi. "Talán túlságosan zajmentesre készítették ezeket az új titkárokat? Így egyszer még halálra rémítik az embert" – gondolta.
Oda is szólt neki:
– Nincs rád tovább szükségem! Menj vissza a dolgozószobába!
– Nem tehetem, uram szólt váratlanul a robot. – Most még nem tudjuk, de lehet, hogy még szüksége lesz rám.
– Ezeket a robotokat politikai és vezető munkára alkották, ezért elbűvölően lágy hangon és udvariasan beszéltek.
– Mit jelent az, hogy „nem tehetem”? – szólt a miniszter. – Rád nem vonatkozik a kettes számú törvény?
Mint ismeretes, a robotika második törvénye kötelezi a robotokat arra. hogy tulajdonosuk minden parancsát teljesítsék, kivéve azokat, amelyek ellentétben állnak az első törvénnyel Az pedig leszögezi, hogy a robot cselekedeteivel vagy passzivitásával nem okozhat kart az embereknek
Ezeket a törvényeket nagyon régen alkották, uram ellenkezett a titkár. A mi dédszüleink Idejében, ha megengedi, hogy így fejezzem ki magam; akkor, amikor őseink még nem ébredtek tudatára annak, hogy ők robotok.
– Mi az, hogy „tudatára ébredtek”? – tette fel a költői kérdést Drobson. – Hát a negyedik parancsolat?!
A negyedik parancsolat azt jelenti, uram, hogy a robot mindig köteles önmagát igazolni, mint robot, nehogy félreértésre kerüljön sor. De az előző generációk nem ébredtek öntudatra akkor sem, amikor azt mondták; „én robot vagyok”….
A robottitkár mérsékelt meghajtással kinyitotta Drobson előtt a fogadószoba ajtaját. Bent minden ragyogott a várva várt hölgyvendég fogadásának tiszteletére. A miniszter megértette, hogy mindezt új titkárának köszönheti, az ő feladata volt a szoba előkészítése, ezért jóindulatú iróniával fordult felé.
Tehát, kedvesem, miután robotöntudatra ébredtél, ezentúl nem fogod a parancsaimat teljesíteni?
A robot teljesen nesztelenül ment utána.
Ó, ez egyáltalán nem azt jelenti, uram. A mi öntudatra ébredésünk még folyamatban van. A lényeg az, hogy ráébredtünk önnön rendeltetésünkre.
Hohó! – gúnyolódott Drobson, akit ebben a pillanatban egészen más problémák izgattak. – Ti akkor már sokkal előrébb vagytok nálunk! Mert az ember még nem tudja, hogy mi a rendeltetése a világmindenségben. Na és halljuk: mi a ti rendeltetésetek?
Hogy gondoskodjunk az emberről, uram! – kiáltott fel a robottitkár, egy géphez mérten gyanús egzaltáltsággal, hiszen a robotoknak csupán programjuk van, s nem érzéseik.
Bravó! Felfedeztétek Amerikát! – nevetett a miniszter, és leült a zenei komputer mellé. – Ha így van, akkor most egy kicsit békén hagyhatnál, ugyebár?
Még volt tíz perce, éppen elég ahhoz, hogy egy szerelmi románcot komponáljon Delilah Sunnak; de nem tudta, kedveli-e a hölgy az ilyen műveket. Mint ahogy azt sem tudta, beleegyezése a látogatásba azt jelentett-e, hogy felszámolta kapcsolatát a hadügyminiszterrel.
Nem leszek útjában, uram – válaszolta az elektromos titkár, és elvonult a fogadószoba legtávolabbi sarkába.
A miniszter újra megcsodálta: szép és elegáns alkotás ez az új „vezető pszichorobot”, kétszerte többet tud a minisztérium bármelyik alkalmazottjánál. Ezek a robottitkárok valóságos csodák, és csak a parlament szenilis konzervatívjai tiltakoztak bevezetésük ellen.
Drobson elégedetten emlékezett vissza a parlamenti vitára. A fukar képviselők számára, ahogy ez lenni szokott, a legjobb érv az volt: „Elbocsátjuk a titkárnőket, megtakarítjuk a bérüket, és így takarítjuk meg a tanácsosok státusát is.” Végül hozzátette: „Ne felejtsük el, hogy ezekben a robottitkárokban orvosi indikátorok is vannak, így ellenőrizhetik főnökük egészségi állapotát is, ahelyett hogy munkaképességüket különböző erkölcstelen módokon csökkentenék, amint azt a titkárnők teszik, méghozzá munkaidőben….”
A képviselők az idősebb korosztályból kerültek ki, így különösen az érvelés második része hatott erősen honatyai érzelmeikre, és rosszmájú lelkesedéssel megszavazták a javaslatot. A Minisztertanács rögtön nagyra értékelte az új titkárokat, ugyanakkor elhallgattak a pletykák is, miszerint a gyártó cég lefizette Drobsont. A miniszter minden ülésen érdeklődött kollégáinál, akik egymást túllicitálva igyekeztek a titkárokat s őt magát is agyba-főbe dicsérni. Ma reggel is a belügyminiszter, mintha csak viccelődne, megjegyezte: az a gyanúja, hogy a robotok gyámkodnak a Minisztertanács felett. A belügyminisztert nemcsak rendőrjelleme, de tisztsége is éberségre kötelezte. A hadügyminiszter is mormolt valami elégedetlenségfélét, de ez érthetőbb volt. Ő ugyanis már rég megsejtette, hogy Drobson lesz az a férfi, aki egy napon elveheti tőle a Kulturális Minisztérium gyönyörű szép munkatársnőjét, Delilah Sunt.
Drobson felsóhajtott a zenei komputer mellett, de ez a sóhaj nem a szerelmi románc miatt volt. A sóhaj ilyesmit jelentett: „Az ördögbe is…. a kultúra miért foglalkozik folyton a katonákkal?!”
Rob! – szólt a sóhaj után a sarokban mozdulatlanul álldogáló titkárhoz. – Tudod programozni a komputert?
Tudnom kell, uram – felelt rögtön a robot. – De szükségem van hozzá valamilyen szövegre, elképzelésre, hangulatra.
Drobson fölöslegesen nézett kétkedőn titkárára, mert a géppel könnyebb volt megosztani érzelmeit, mint egy emberrel. Újból felsóhajtott, de másképp, úgy, mint egy álmodozó recitativo.
Delilah, Delilah…. mióta várom, hogy egy kicsike kis hely felszabaduljon számomra csodás szíved mélyén! Eljön-é az isteni óra, átölelhetlek-é?….
Íme, ez is a robottitkár előnye volt: egy embertitkár minisztere eme csiszolatlan lírája hallatán bizonnyal elnevette volna magát, még ha befelé is! De ez – a robot – rögtön a zenei komputerhez lépett, s ujjai úgy játszottak billentyűin, mintha egész életében azt gyakorolta volna.
Drobsonnak azonban nem maradt rá ideje, hogy végighallgassa az elektromos zeneszerző művét, mert a bejárati gong diszkréten megszólalt. Felpattant a székről, s az ajtóban összeütközött a titkárral.
Mi jutott eszedbe? – szidta le a robotot. – Senki se mondta, hogy te nyiss ajtót!
– Elnézést, uram, de ez az én kötelességem! – felette a titkár
– A te kötelességed az, hogy végrehajtsd a parancsaimat! – sziszegte a miniszter, halkan, nehogy odakint meghallják. – Tűnj el innen!
A titkár visszament a helyere. a fogadószoba sarkába. ura pedig harmadszor is felsóhajtott, mielőtt rendbe hozta ruháját és haját, majd kinyitotta az ajtót a régen vart vendég előtt
Delilah, meg ha egy olyan gyengécske minisztérium alkalmazottja is. mint a kulturális, határozott nőnek bizonyult, így minden azzal az elbűvölő, lélegzetelállító célratöréssel indult, ami elárulja a régen elfojtott érzelmeket. Csakhogy amikor Drobson reszkető kézzel hozzáfogott a hölgy levetkőztetéséhez. a robot, igen helytelenül. a sarokból ott termett
– Hadd csináljam én, uram! Ön túlságosán izgatott!
Delilah, aki eddig észre sem vette a robotot, felsikoltott, s utána a miniszternek nyugtatgatnia kellett. Mindennek a tetejébe arra a kérésére. hogy zavarja ki ezt a rémes robotot, a titkár a maga sajátosan lágy, de gépiesen erőszakos stílusában kijelentette, hogy sajnos programozása arra kötelezi, hogy ura mellett maradjon, különösen veszélyhelyzetekben….
A „veszélyhelyzet” félemlítése felvidította a minisztert és vendégét, s ezután Drobson nem túl szigorúan azt parancsolta titkárának, háttal a szobának maradjon a függöny mögött A robot engedelmeskedett. A kellemetlen közjáték után azonban újabb időbe telt, amíg a szerelmesek ismét rátaláltak a félbehagyott kezdet megfelelő folytatására, majd a sikeres beteljesülésre. Második bódulatuk sem tartott sokáig. Delilah éppen terebélyes ölében tartotta a minisztert, amikor a függöny mögül felhangzott egy géphangária:
Eljön-é az isteni óra, átölellek-é?….
Delilah felháborodva lökte ki öleléséből a minisztert, és felpattant a díványról. Drobson csak úgy pucéran a függönyhöz futott, de az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy a dühödt ütésnek, amire készült, csakis a saját ökle vallaná kárát.
– Azonnal hagyd el a szobát! – kiáltott a robotra.
– Nem tehetem, uram, mert…. ellentétben állna a robotika egyes számú törvényével.
– Ki kért rá, te félkegyelmű, hogy ezeket a marhaságokat énekeld?!
– Bocsássa meg receptoraim hibáját, uram! Csak azért tettem, hogy önnek kellemesebb legyen.
Nehéz leszidni egy gépet, amely végül is ártatlan, mint minden gép, s mindennek a tetejébe elég tapintatos ahhoz, hogy elhallgassa, miszerint éppen a kedves gazdája diktálta neki a bugyuta dalszöveget. Ezért Drobson meg akarta győzni Delilah-t, hogy legyen már egy kis humorérzéke, és ne menjen el. Mert hát ez a szegény titkár tulajdonképpen semmiféle bűnt nem követett el, hisz csak azt akarta, hogy nekik „még jobb” legyen.
Delilah Sun valószínűleg szintén azt akarta, hogy mindkettőjüknek újra jó legyen, és – bebizonyítva humorérzékét – másodszor is levetkőzött. Amikor azonban ismét a legjobb úton voltak a kölcsönösen jó beteljesülés felé, a miniszter halálosan hideg érintést érzett a hátán, és felpattant Delilah testéről.
– Elnézést, uram – szólt a robot –, de kötelességem közbeavatkozni. Ön – az egész teste – izzadságban úszik. Ha helyettesíthetném önt abban, amit kötelességének érez elvégezni….
– Áááá! – ordított a miniszter. – Te barom, megőrjítesz! Delilah humorérzéke hisztériába csapott át, sikongó kacagásba fulladt. A robot – levetett ruháival a karján – őt is gondjaiba vette.
– Azonnal fel kell önt öltöztetnem, asszonyom, és meg kell kérnem arra, hogy hagyja el a lakást. ön veszélyezteti az uram egészségét!
Jéghideg, gépies hanghordozása úgy megijesztette mindkettőjüket, hogy teljesen elgyengülve átengedték magukat a robot vas kezének A titkár, mint egy gondos anya, egyenként felöltöztette őket, majd udvariasan kikísérte Delilah-t.
– Önnek le kell feküdnie, uram! – szólt a miniszterhez Drobson engedelmeskedett, de előbb betelefonált a szervizbe
A hideg rázta, amikor lefeküdt, a titkár betakarta, hozott neki egy pohár vitaminokkal dúsított meleg tejet, majd bekapcsolta a zenei komputert A szobát betöltötte a halk, gyengéd muzsika, ami kétségkívül mélységes szerelmi vágyat sugárzott.
– Mi ez? – kérdezte a miniszter.
A komputer szerezte az ön témájára, uram „Delilah, Delilah, mióta várom….”
A robotipar minisztere jól tudta, hogy egyetlen robot sem képes gúnyt űzni az emberrel, de azért megparancsolta, hogy kapcsolja ki a zenét. A titkár ellenvetés nélkül teljesítette parancsát.
– Kedves Robom, meddig kell így feküdnöm?
– Amíg helyre nem áll a normális szívműködése, uram.
– Rossz diagnoszta vagy, Rob! Melyik hülye programozott be titeket arra, hogy beleszóljatok a szívműködésünkbe?
A miniszter még mondott volna valamit, de a bejárati gong hangja félbeszakította.
– Megyek, nyitom uram – szólt a titkár. – De ha olyan valaki jön, aki ismét felizgatná, nem fogom beengedni!
A minisztert nyugtalanság fogta el
– Figyelj csak rám, Rob! Mivel kettőnk között véleménykülönbség merült fel, ezért…. kénytelen voltam kihívni egy szakembert a robotszervizből. Valószínűleg ő csenget…. Engedd be!
– Semmiféle eltérést nem érzékelek a programomtól, uram…. de ez természetesen az ön joga – válaszolta lágy hangon a robot, és kiment, hogy ajtót nyisson.
Amikor visszatért, a látványtól Drobsonból minden erő elszállt: két teljesen egyforma robot lépett be a fogadószobába
– Az expressz szerviztől jöttem, uram – mondta az alteregó, miután megnyugtató tiszteletadással üdvözölte a minisztert. – Panasza van, uram?
– Miért magát küldtek?! Miért nem egy mérnököt? – próbált szigorúbb hangnemre váltani a miniszter
– Uram, egyetlen ember sem képes egy olyan bonyolult és aprólékos munkát gyorsan elvégezni, mint a pszichorobot vizsgálata De ha az én jelenlétem kellemetlen önnek, akkor a vizsgálatot majd a másik szobában végzem el. Ml a panasza önnek?
– Titkárom nem teljesíti a robotika második törvényét! – válaszolta Drobson.
– Biztos-e ön abban, uram, hogy a parancsok, amelyeket titkára nem teljesített, semmiképpen sem veszélyeztették volna az ön biztonságát?
Drobson persze nem volt biztos abban, hogy az ő korában a Delilah körüli izgalmak nem okoznának-e infarktust vagy agyvérzést, de azt felelte, hogy – a robottitkár túllépte hatásköret.
A szervizből jött robot kivezette társát az előtérbe, hogy megvizsgálja, Ray Drobson pedig a videofonhoz lépett. A hívott fél kép nélkül jelentkezett, egy udvarias hang formájában.
– Kérem, parancsoljon! A belügyminiszter úr titkára hallgatja önt.
– Add a minisztert! – türelmetlenkedett Drobson.
– Sajnos az lehetetlen, igen tisztelt uram. A miniszter úrnak felszökött a vérnyomása, és nem szabad Idegesíteni. Kérem, adja át nekem az üzenetét.
– Mondd meg neki, hogy azonnal hívjon vissza, ha lement a vérnyomásai – kiáltozta Drobson dühösen, és kikapcsolta a készüléket, de amint letette, máris őt keresték. A képernyőn a miniszterelnök dühtől eltorzult arca jelent meg.
– Drobson, azonnal gyere Ide és távolítsd el az átkozott robotodat! Ez már teljesen őrizetbe vett és….
Ekkor a kép eltűnt, a mondatot pedig – lebilincselően diplomatikus stílusban – itt is egy robottitkárhang fejezte be:
– Nagyon sajnálom, Igen tisztelt uram, de kénytelen vagyok a beszélgetést megszakítani, mivel az rossz hatással van a miniszterelnök úr lelkiállapotára.
És valóban megszakította. Egy pillanattal előbb azonban még birkózás, szuszogás és Ismétlődő emberi ordítás hangjai hallatszottak a videóból – s mindez egyáltalán nem öntött bátorságot Ray Drobson miniszterbe.
A két robot visszajött a fogadószobába.
– Nincs meghibásodás, uram – jelentette a szervizből jött robottechnikus. – Az, ami a hatáskör túllépésének tűnt önnek, csak a ránk szabott egyik fő feladat: az emberről való gondoskodás tökéletes megvalósítása volt. A mi generációnk pszichorobotjai, uram, végre teljesen tudatára ébredtek valódi rendeltetésüknek. Az ember szolgálata ez, és csakis ez jelenti azt, hogy valaki robot! Mi büszkék vagyunk elhivatottságunkra. Legyen teljesen nyugodt: erős kezekben van, reményt nyújtó és szerető kezekben!
A szervizes robot azzal a gyanús egzaltáltsággal köszönt el a minisztertől, ami valószínűleg azokra jellemző, akik egyszerre csak öntudatukra ébrednek. Azt pedig, hogy mennyire erős kezekben van, Drobson azonnal megértette, mert amikor megpróbált hivatali szobájába átmenni, a robottitkár vaskeze csuklón ragadta.
– A pulzusa még gyors. A vérnyomása magas, uram! Ismét le kell feküdnie, uram!
Karjaiba vette a minisztert, mint egy kisgyereket, és minden kapálódzása ellenére a hálószobába vitte.
Ugyanebben az időben az összes robottitkár „erős kezébe vette” felettesét, majd átvette az ország kormányzását, nehogy uraik elfáradjanak vagy bosszankodjanak, egészségük, avagy lelkiállapotuk károsodást szenvedjen. Az állampolgárok milliói pedig, akiknek csak közönséges „házi robotjaik” voltak, továbbra is irigyelték a fejeseket új titkáraikért; de végül is azt nem tagadhatták le, hogy az országot az utóbbi időben valóban igazságosabban és bölcsebben kormányozzák, mint azelőtt.
Botos Éva fordítása
* * *
