Nem túl hosszú utazásom közben egy kisgyermek vágott át előttem és apukája kezét fogva leszálláshoz készülődött. A komoly arc (hogy ő most majdnem egyedül fog jelezni) mosolyra késztetett: az ő gyermeki öröme áttelepedett az én szívembe is, büszkesége az enyém is lett.
A fásult reggelen szinte kivirágoztam ettől a pillanattól.
Aztán hirtelen penetráns szag csapta meg az orromat. Egy hajléktalan jelent meg a színen - koszos, pecsétes és húgyfoltos ruhájában - és holtrészegen próbálta megközelíteni az ajtót... Valahogy, tántorogva és szitkozódva megkapaszkodott és nyomogatta a leszállásjelzőt, ami persze régóta égett, hiszen a fiúcska annakelőtte intézkedett - mint azt ő szóvá is tette.
- Apa, én már jeleztem. Akkor a bácsi miért jelez még egyszer? -
Önkéntelenül is elfintorodtam az új élmények kapcsán és a levegőt visszatartva próbáltam a feltörő rosszulléttel birkózni. Az undor egyszerre szólt a szagnak és a megjelenésnek, de egyben a férfi mocskos szájának is, amivel ontotta a szitkokat.
Aztán hirtelen tudatosodott bennem, hogy "Úristen! Milyen kicsiny is elegendő, hogy megváltozzanak az érzéseim..." A gyermek még ugyanott állt, még pár másodperc és megáll a busz, de a fókuszt szinte csak a visszataszító hajléktalan töltötte ki.
Ahogy erre ráébredtem, a szemem automatikusan mindkét emberalakot befogta és megdöbbentő gondolat- és érzéshalom cikázott át rajtam.
Az Idő Tükrében nem kisfiút és öregember láttam, hanem két embert, két lényt és vele két állapotot. És a két alak nem is különbözött annyira. Ők egyek voltak. A kisfiúból lett öregember. Az öregből pedig kisgyermek. Egy pillanatra felcserélődtek a szerepek...
A kisfiú, gyönyörű arccal, a fiatalság vidámságával, energiájával és naiv sutaságával, szívet melengető mosolyával UGYANAZ AZ EMBER, AKI KEVÉSSEL (MERT HÁT AZ IDŐ RELATÍV) KÉSŐBB felnőttként hit- és remény nélküli létben tengődik, teste-szelleme lepusztult, ragyogása kihunyt és aurája a vegetációja végtermékeinek szagával telítődött...
Ez a két ember ugyanaz! Mi mégis mosolygunk a gyerekre és viszolygunk a felnőttől, pedig az az ÉN ugyanaz. És ki az ÉN? ÉN VAGYOK AKI VAGYOK.
És ki vagyok az az én, hogy lesújtó ítéletet mondok utóbbiról, égig magasztalom előbbit?!
Ígéretes gyermekkor - de ki tudja, milyen felnőttkor...? Hova, melyik vágányra jut életem vonata?
És vajon mennyi kell, hogy az ember onnan fentről lecsússzon oda lentre?
Mi a fent és mi a lent? Mi a választóvonal?
Mint amikor automatikusan kitérsz azok elől, akik kérdéssel fordulnak hozzád az utcán - gondolva, hogy csak kéregetni akarnak -, majd egy napon alig találsz embert, aki választ adna, merre van a Kiss János altábornagy utca, mert mindenki kitér előled - gondolván, hogy csak kéregetni akarsz...
Mi a burok, ami elhatárolja a világokat egymástól?
Egymás mellett élünk, de fényévek választanak el minket... Nem a mi gondunk, nem a mi problémánk - a dolgok mindig mással történnek?
Nincsenek ők, te, csak én és ritkán mi. DE KI EZ AZ ÉN?
Aztán hirtelen fékezett a busz. A Tükör megtört. Az ajtó kinyílt, az emberek letódultak, a jármű csak úgy okádta kifelé a tömeget.
Az egység megint kétséggé vált és feloldódott Budapest utcáin... Már csak a kérdéssor maradt:
KI VOLTAM ÉN? KI VAGYOK ÉN? KI LESZEK ÉN?
Édes gyermek
Megtört felnőtt
A. D. Mello
Egy történet szerint, mielőtt Mózes kivezette volna népét Egyiptomból, egy bölcs mester mellett tanult, hogy prófétává válhasson.
Az első jártasság, amit Mózesnek el kellett sajátítania, a hallgatás volt.
Egyszer kettesben járták a vidéket, és Mózest annyira lenyűgözte a természet szépsége, hogy igazán könnyűnek találta a hallgatást.
De amint egy folyóhoz értek, a túlparton egy gyermeket látott fuldokolni, és szerencsétlen anyját, aki segítségért kiáltott.
Ilyen borzasztó dolog láttán Mózes nem tudta megfékezni nyelvét.
- Mester - kérdezte -, nem tudnál valamit tenni, hogy megmentsd a gyermeket?
- Csend! - mondta a mester.
Mózes elhallgatott. De a szíve nem nyugodott meg. Így töprengett magában:
- Nem lehet az, hogy a mesterem valójában keményszívű és érzéketlen ember? Vagy talán képtelen segíteni a bajbajutottakon?
Bár feltételezni sem merte ezeket a mesteréről, de elhessegetni sem tudta e gondolatokat magától. Ahogy tovább vándoroltak, elérték a tengerpartot, ahol is azt látták, hogy egy hajó teljes legénységével együtt elsüllyedt. Mózes felkiáltott:
- Mester, nézd! Süllyed egy hajó!
De a mester ismét csak csendre intette tanítványát, ezért aztán Mózes nem szólt többet.
A szíve azonban nem nyugodott meg, ezért kor hazaértek, Isten elé vitte a dolgot, aki ezt válaszolta neki:
- A mestered igazat szólt. A fuldokló gyermek később háborút okozott volna két nemzet kőzött, amelyben többszázezren elpusztultak volna. A halála által azonban elhárult ez a veszély. Ami pedig a süllyedő hajót illeti, azon kalózok voltak, akik egy tengerparti várost akartak kifosztani, és ártatlan, békeszerető lakóit lemészárolni.
Roald Dahl - Genesis és katasztrófa - összefoglaló
Egy asszony három gyermekét vesztette el két év alatt és most szüli a negyediket. Imádkozik istenhez, hogy legalább ez az egy megmaradjon. A hölgy neve: Frau Hitler.
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése