tag:blogger.com,1999:blog-48786612492575491272012-02-16T18:26:18.013+01:00Mindenféle dolgok életvitelről, életről és arról, hogy hogyan szúrjuk el a sajátunkat...Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.comBlogger1961100tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-45964707982087747532011-08-09T19:28:00.014+02:002011-08-09T19:28:02.648+02:00Egy adaptív szituációs játékot figyelhettem meg pár éve.<br /><br /><br />Valamikor, réges-régen, egy távoli, messzi-messzi Galaxisban az autósok számára fenntartott lámpa elromlott, és csak sárgát volt hajlandó mutatni. De nem villogva, ahogy a többi, közönséges lámpa teszi, hanem stabilan: csak sárgát...<br /><br />A sárga figyelmeztető jel. Vagy megállásra, vagy indulásra int, de mindkét esetben csak felkészít, hogy "na, váltani fogok, valamit tenned kell".<br /><br /><br />Adott tehát egy zebra és egy két-két sávos út, és a sárga lámpa.<br /><br />Érdekes volt megfigyelni az autósok reakcióit, a Farkasoktól a Bárányokig, a most érkezőktől a várakozókig, megkomplikálva a gyalogosokig, akiknek viszont nem működött a lámpájuk, ezért csak az autósokét figyelhették - hiába...<br /><br />A Farkasok stabilan csúnya gonosz módjára viselkedtek.<br /><br />Számukra a sárga szín nem létezett, hiszen az "még nem piros", illetve "már éppenhogy zöld", ezáltal teljes mértékben ignorálták - keresztülszáguldottak alatta...<br /><br />Ők voltak az agresszívek, a szabályon kívüliek, a "rám nem vonatkozik" alapelvűek.<br /><br />A Bárányok bizonytalanságukban szinte csak másokra támaszkodtak.<br /><br />Így:<br /><br />Megérkezik az első Bárány, távolról...<br /><br />A lámpa sárga.<br />A sárga mindkét tekintetben ÁLLJ-t jelent.<br />ÁLLJ: mert még nem indulhatsz.<br />ÁLLJ: mert már nem indulhatsz.<br /><br />A Bárány tehát megáll és csak áll. Vár a pirosra, vagy a zöldre.<br /><br />De az csak nem jön.<br />Hamarosan az egyik Farkas ideges lesz, dudálni kezd; vagy (ritkább esetben) a Bárány türelemszintje eléri a küszöböt és ez felülírja a szabályt.<br /><br />Ekkor a Bárány elindul, bele a sárgába.<br /><br />Ez az a pillanat, amikor megindul a sor. A Farkasok azért, mert "nem látod, hogy sárga, bazdmeg?", a Bárányok pedig azért, mert ha mindenki megy, akkor mi is megyünk, illetve azért, mert a legelső Bárányokat frusztrálja a Farkasok agresszivitása, vagy pedig rájöttek, hogy a lámpa sosem vált.<br /><br />Ez a hullám jó ideig tart. Eladdig a gyalogosok tehetetlenek, mert az autók átszáguldanak, viszi őket a sor + az, hogy mindenki "bizonyos" - az elsők azért, mert MÁR TUDJÁK, hogy rossz a lámpa, a hátsók azért, mert BÍZNAK BENNE, hogy átérnek, illetve a TÖBBIEK TUDJÁK, mit csinálnak...<br /><br />Aztán persze a későn érők, vagy azok, akik már távolabbról látták a sárgát, következtetnek. Persze nem a Farkasok - ők átsuhannak.<br /><br />Hanem a Bárányok. Azt gondolják: ha sárga, akkor lassan piros lesz. Ezért megállok.<br /><br />Vannak ritkán olyanok is, akik észreveszik a feltorlódott gyalogosokat, és már csak miattuk is lassítanak, megállnak...<br /><br />Azok is türelmetlenek persze, a farkasaik elindulnak, mialatt persze az Autós Farkasok próbálják őket ledudálni, vagy lelökni a zebráról...<br /><br />Itt is igaz lesz a két lábon járó "farkasok nem állnak meg", mert azok már vagy még átérnek, hiszen a nagy lámpa sárga. A bárányok csak tömegben kelnek át, vagy amikor már elért egy szintet a feszültségküszöbük, vagy rájöttek, hogy sosem lesz más a lámpa, mint sárga; de nekik még ott van a félelem az autóktól is, főleg, mert a Farkasok állat módjára viselkednek. Üvöltöznek, anyáznak, dudálnak és nagy sebességgel hajtanak bele, amit érnek...<br /><br />Aztán jön a Nagy Transzformáció is.<br />A Bárányok némelyike Farkassá válik! Teszi ezt, mert elege van a mögötte álló Vérében Farkas agresszivitásából. Visszaordít, visszadudál, stb.<br />Fordítva sajnos nem történik, a Farkasok inkább csak kényszerűségből állnak meg.<br /><br />Mindez egy érdekes hullámzást, időbeli rezgést követ.<br /><br />Az autók megállnak, gyalogosok átmerészkednek. Aztán az autósok rádöbbennek, hogy nincs változás, és a kezükbe veszik a kezdeményezést. Majd jön egy folytonosság egészen, míg valaki megszakítják a láncot - a szabálykövetésből, vagy a szituáció nem ismeretéből fakadóan...<br /><br />És persze vannak az életveszélyes helyzetek: gyors fékezések, gyalogos ijesztések és veszélyeztetések... És fordítva: a farkas gyalogosok törik majdnem össze a sort a hirtelenségükkel...<br /><br />Ritka élmény, kiválóan megfigyelhető volt az emberek viselkedése, a szabálykövetési tendencia hatása, vagy éppen annak állandó ignorálása.<br /><br />És az alkalmazkodás!<br />Azt, hogy végül is minden szituáció megoldódott, elég kevés balesettel, azt a minimális szabálynak (sárga jel) és a Bárányok berögzültségének köszönhettük, ami mindig megóvta az embereket és közlekedési járműveket a szerencsétlenségtől, karamboltól, sérüléstől...<br /><br />Ebből is jól látszott, hogy a Társadalmat a Káosztól a Bárányok szabálykövetési tendenciája választja el, az új adaptálását pedig a Farkasok szabályszegése és/vagy a Bárányok észbe kapása (ami felülírja a parancsot), valamint az egyéni feszültségszint megemelkedése hozza.<br /><br />No, elindulok, mert most Bárányok jönnek, akik úgyis meg fognak állni...<br /><br /><br /><br /><div align="center">* * *</div><br /><br /><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-4596470798208774753?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-40598711354402456532011-08-03T19:24:00.056+02:002011-08-08T15:32:43.650+02:00<b>Reakciók a Zeitgeist Aktivista kézikönyv lapjai kapcsán:</b><br /><br /><br />Elöljáróban...<br /><br /><br />Az emberi társadalom (bármennyire is szeretné az Ember ezt eltussolni és az értelmével kitűnni) mint az ökoszisztéma része, az állatvilágra, a növényvilágra és ásványvilágra épül.<br /><br />A gondolati rendszerek (hitvilágok, morál, nem-materiális építmények és képződmények) nem jöhetnének létre, ha ezen alapvető építőköveink nem működnének bennünk.<br /><br />Ezek is rétegzettek. Akinek a környezeti feltételei nem adottak, nem tud értelmi konstrukciókat alkotni - vagyis "éhes ember nem filozofál".<br /><br />Az alapvető ösztönök legtöbbször felülírják az intellektuális képződményeket.<br /><br />Aki félelemtől űzve menekül, az pánikba esik és elfelejti az alapvető szabályokat, akiben felmegy a pumpa, ész nélkül üvölt, és így tovább. Magyarán nem tud uralkodni magán, mert az érzelmi többlet, ami a testben jelentkezik, átveszi az irányító szerepet.<br /><br />Ezeken a hirtelen érzelmi megnyilvánulásokon túl a beégett érzelmi tapasztalatok is befolyásolják az "értelmes" embert, pl. a gyűlölet, amely egy hosszú előkondicionálás után képtelen elmúlni, és az illető nem tud felülemelkedni egy múltbeli szituáción, folyton megismétli azt a reakciójával egyetemben.<br /><br />Még ezen is túl léteznek olyan összetevők, amikre nem tudunk választ találni, még a pszichológiában sem.<br />Ezek pedig az önkéntelen reakciók, vonzódás, utálat, egy ember szimpatikus volta, ami szintén nem áll akaratlagos kontroll alatt, csak létezik és testérzet formájában megjelenít valamit.<br /><br />No már most: adott egy társadalom, a maga eleve szövevényes törvényeivel, írott és íratlan (többször egymásnak ellentmondó) szabályaival, adott egy, a lét értelmét kereső, a haláltól rettegő, értelmét feszegető ember, akibe be van kódolva az állatvilág ösztönrendszerétől kezdve az egyéni kondicionáltságig mindenféle parancs/vágy/cél/adat.<br /><br />Ebben rendet tenni eleve lehetetlenség. Az élet ugyanis annyira komplex, a szabályrendszerek pedig annyira merevek az adaptációt kívánó környezetek között, amelyek gyorsan váltakoznak, hogy ezekkel a külső-belső adottságokkal az ember nem tud mit kezdeni.<br /><br />Elnyomni lehetetlen, áttranszformálni nehéz és az eredmény kétséges.<br /><br />Ráadásul annyi irracionális tényező van jelen, annyi olyan szituáció, amiben a szabályok következetes alkalmazása garantáltan veszteségekbe torkollik.<br />Maga a világ is "értelmen túli", nem lehet kizárólag az "ész" - ennélfogva a "technológia" keretei közé szorítani.<br /><br />És ha a világot mégis a magunk képére szeretnénk formálni, valami jobbra, vajon hogyan tudnánk ezt megtenni viszonylag gyorsan?<br /><br />Például a mélyszegénységben élő, hátrányos helyzetűek felzárkóztatása is egy hasonló kérdéskör.<br />Adott egy egyszerű szülőpáros, akik már a méhbeli fejlődés során káros hatásoknak teszik ki a jövő nemzedéket: alkoholizálnak, a férfi veri az asszonyt, a kommunikáció terhelt agresszív, primitív és mohó attitűdökkel (még meg sem született a gyerek, de már mintát kap), az éhezés elvonja a szükséges tápanyagokat.<br />A csecsemő így eleve hátrányokkal indul (akár már testi/egészségügyi problémákat is jelenthet, pl. hiánybetegségek, sorvadás, stb.), majd kap egy olyan gyerekkort, amelyben folytatódnak a degeneratív hatások. Erőszak, bántalmazás, éhezés, primitív minták és környezet.<br />A megfelelő ingerek híján az agyi pszinapszisok nem kapcsolódnak kellőképpen, mert nincs motiváció, csak rövidtávú, gyors szerzés és életben maradás kapcsán - vagyis a távoli dolgok (mind időben, mind térben) már nem számítanak. Kialakul a rafináltság, de nem az ész.<br />Ezzel egyidőben a morál, a közösségi élethez szükséges alapszabályok, és az együttéléshez nélkülözhetetlen empátia kialakítása is hiányt szenved, ami azt jelenti, hogy nem épül be - későbbi pótlása ennek pedig igen kétséges...<br /><br />Az így predeterminált polgár hogyan felzárkóztatható?<br /><br />Miképpen lehetne a 80-as IQ-val rendelkező, erkölcsileg teljesen mást valló, taníthatóságában korlátolt, érzelmileg defektes személyt rávenni, hogy egy tőle idegen normarendszerbe beilleszkedjen és ott konfliktusokba ne keveredjen?<br /><br />Maximum a hatalom erejével, a megfélemlítéssel. De mint tudjuk, minden külső kényszerből végzett tevékenység ideiglenes, a nyomás csökkenésével visszaáll az alapértelmezett állapot.<br /><br />Csak az interiorizáció tud olyan hatást kifejteni, amelyben a szabályrendszert a magunkénak érezzük. Ami idegen, azt nem tudjuk integrálni.<br /><br />Mit lehet tenni?<br />Ha eltűnne a felnőtt (de)generáció nyomtalanul, azaz az új nemzedék már egy teljesen más gyerekkoron menne keresztül, vajon ki tudná-e törölni a rossz mintákat, fel tudná szabadítani-e a múlt kollektív tudati nyomása alól?<br /><br />Mert egy abszurd vicc, de pont a szülők teszik a legrosszabbat így saját gyerekeikkel, akiket megfosztanak a szabad, értelemben nem korlátozott, egy, a társadalomhoz jobban illeszkedő emberélet lehetőségétől.<br /><br />A változás lassú, főleg, ha a mohó érdekek a belátás fölé kerekednek, az egyén pedig megfojtja a társadalmat a szűk látókörű öncélúságával.<br />Lásd: jelenleg a tömegközlekedés haldoklik az egyéni közlekedés rákszerűen szaporodó tömegével szemben...<br />A BKV járatain lógnak az emberek, az a menő, aki át tudja vágni a vállalatot, míg egy nap teljesen tönkremegy és nem lesz kit átvágni - de közlekedni sem fog tudni.<br />Vagy épp kollektív lopás zajlik, amihez mindenki egy kicsit "hozzátesz", nem gondolva bele, hogy az adópénzek egy része éppen a kiesések korrigálását szolgálja.<br /><br />Az embervilág mintha nem tudná, hogy még a macska sem piszkít a saját almába...<br /><br />Felgyorsítható-e egy ilyen "jobbá változási" folyamat?<br /><br />Ha a természet példáin nézzük, "mellékhatások nélkül" semmiképpen. A dolgoknak érési idejük van, az időnek előtte leszakított gyümölcs savanyú... <br />Az élet folyamatai pedig tele vannak megtörténő, de elő nem idézhető eseményekkel, amire a buddhista és zen filozófia is remekül rámutatott.<br /><br />Ha erőszakkal gyorsítunk, a reakció is erőszakos lesz, illetve olyan sok áldozatba kerül, annyira erős nyomot hagy, hogy több lesz a kedvezőtlen jelenség, mint a haszna.<br /><br />Ha megnézzük a természetet, akkor kétfajta változást látunk. Az egyik évmilliók alatt kialakuló génkészlet és az arra épülő fajok. A másik a gyors változások hada, amelyik hirtelen töröl el adaptációképtelen élőlényeket, míg másokat szokásbeli módosulásra sarkall... Azonban idő, amíg ezek berögzülnek és a következő nemzedéknek átadásra kerülnek.<br /><br />Vagyis mindkét esetben generációváltások sokasága kell, hogy a régi eltűnjön és az új stabilizálódjon.<br /><br />Akkor milyen módszerek adódnak egy vezető számára, hogy változtasson?<br /><br />Igazából semmilyen "erőszakmentes".<br />Lehetne elkábítani az embereket (A Nagy Varázsló tévedése, Szép új Világ), vagy lehetne terrorizálni és megfigyelni (1984, diktatúrák úgy általában). Külső kényszerrel elérni, hogy változzanak.<br /><br />Miért kívülről kell elnyomni?<br /><br />Az emberek a legkisebb dologban sem szívesen változtatnak, hiszen énképük, tapasztalatuk, rögzültségeik bebetonozottak. A legkisebb dolgok, például, hogy ne egyenek olyan sokat, ne dohányozzanak, stb. is iszonyú erőfeszítést kívánnak, mert nincsenek eszközeik önmaguk uralására. Sem az érzelmeiken, sem az értelmükön nem teljesen tudnak kiigazodni, ezek pedig bábuként rángatják őket ide-oda; amit aztán megideologizálnak valami "értelmes" módon.<br /><br />Még a kis változtatások is azzal járnak, hogy fel kell adjunk magunkból: szokásainkból, kedvteléseinkből, életvitelünkből, stb.<br /><br />Valamint belső fegyelmet igényelnek, és tudatosságot.<br /><br />E kettő pedig pallérozatlan a civilizációban.<br /><br />A belső fegyelem helyett a ránk kényszerített külső visz minket irányokba, illetve felvillanó vágyaink.<br /><br />A tudatosság helyett robotszerűen élünk, megszokásból, rácsodálkozás és felismerések nélkül. Mintha aludnánk, vagy mintha aludna valami bennünk.<br /><br />Ritkán, naponta 1-2 alkalommal, máskor még ritkábban hirtelen tudatára ébredünk létezésünknek, ami felveti rögvest a nemlétezésünk elkerülhetetlen tényét, és emellett eltörpül minden - nos ilyenkor egy kis időre helyesen láthatunk - de az is lehet, hogy inkább az értelmetlenség érzését közvetíti ez a pillanat...<br /><br />Mindenesetre a halál, nemlét, hosszú táv és a jelenlegi "fontos" dolgok értéktelenedése elkedvetlenítő és szívesebben merülünk vissza ismét a piti világunkba, sőt, manapság már mások (létező vagy kitalált személyek) életének "rejtelmeibe", mert így elfelejthetjük a nyomasztó érzéseket.<br /><br />Pedig éppen a tudatosság mutathat rá a dolgok, események, jelenségek RELATÍV mivoltára, amelyeket mi sajnos abszolútnak tudunk be, megvakítva magunkat.<br /><br />Az abszolút valójában a nihil, a semmi, az üresség, a nincs; és minden, ami ettől eltér, már valami.<br /><br />De életünket mi a relatív abszolutizálásával látjuk.<br /><br />Például csak X ezer Ft-ot keresünk (szomorúan), bezzeg...<br />Nem vesszük észre, hogy ez az X ezer Ft jóval több, mint 10 évvel ezelőtti keresetünk. Vagy hogy egyáltalán van állásunk.<br />Vagy azt mondjuk: szegények vagyunk.<br />Soha nem láttam az utakon ennyi autót, mint mostanság. A boltok tömve áruval, nem mint a hajdani Szovjetunióban, ahol az üres boltok előtt kilométeres sorok álltak, még inkább nem, ahol muzsikok tömege veszett éhen.<br /><br />De ezt nem látjuk. Mindig azt látjuk, ami NINCS, de LEHETNE. Ez pedig hiányérzetet teremt.<br /><br />Manapság az egykor hiánytalanul boldog indián törzsek is kötelezően beszerzik televíziójukat, mert jól szeretnének élni, éppúgy, mint a kínai és indiai milliók.<br /><br />Ami érthető, hiszen MINDENKI JÓL AKAR ÉLNI.<br /><br />Csak kérdés, hogy milyen hamar és milyen áron.<br /><br />A nyugati civilizáció éhsége (amely gerjesztett), valamint a kapitalisták profit iránti sóvárgása hihetetlen energia- és termelési igényekkel párosul.<br /><br />Az elnyomott keleti szegények, az éhbérért dolgozó gyerekek meglétéért MI IS FELELŐSEK VAGYUNK.<br /><br />Itt is hiányzik a tudatosság, amely a mindennapokban akár csak apró cselekvések elmulasztásával gerjeszti a Halálspirált, amibe zuhanunk.<br /><br />Gondolok például olyanra, minthogy nem veszem el a műanyag zacskót, hanem visszahozom magammal a sajátomat; hogy nem a multikat támogatom, hanem lemegyek a piacra a kistermelőhöz; hogy kisebb távolságokra nem viszem a kocsit; hogy nem veszek meg mindent nyakra-főre, stb.<br /><br />Az az ár, amiért mi jól élhetünk, másutt nyomorban, bűnözésben és iszonyú kizsákmányolásban csapódik le!<br /><br />És ez a MI felelősségünk.<br /><br />A MIÉNK szintén, hogy nem gondolunk bele a hosszú távú kihatásokba, mint például abba, hogy a "kis lopások", a közösség megkárosítása visszacsatolódnak és visszatérnek a rendszerbe.<br /><br />Vagy hogy az, hogy az "olcsó szart" vesszük a multiktól, az nem csak az egészségünket vágja tönkre, hanem garantálja, hogy a gyerekeink már ne is juthassanak "zöld", "bio" termékekhez.<br /><br />Pedig mennyivel egyszerűbb volna, ha mindenki belegondolna, hogy a vásárlőerő diktál, vagyis ha nagy igény van a zöld és bio termékekre, az a piacot megreformálja, hogy ebbe az irányba haladjon.<br /><br />De nem, a modern ember megelégszik önmaga bebetonozott értékrendjével. Neki elég a vetített árnykép a falon a rémhíreivel és manipulátor vízióival.<br /><br />Ha változtat, akkor azt kényszerből, vagy pedig önmagán kívül, a világban.<br /><br />Miért nehéz magunkon változtatni?<br />Ennek elég sok oka van.<br /><br />Az első ok az, hogy az ember, mint minden az Univerzumban, a nyugalmi állapot felé törekszik. A legkisebb feszültségek mentén igyekszik haladni a lokális minimum felé.<br />Ez a kényelem és lustaság ösztönszintű elvében is jelen van: minél kevesebb energiabefektetéssel cselekedni, mert a túléléshez energia (és energiatartalék) kell, amit ha elfogyaszt az egyed, akkor kritikus helyzetben nem tud akcióba lépni - elpusztul.<br />Éhség, vadászat, jóllakottság, megpihenés. Mindez túlságosan bizonytalan, ezért jobb, ha kihagyjuk a vadászatot és élelemszerzést, és mi termeljük meg azt, ahelyett, hogy arra építenénk, van elég, időben elérhető energiaforrás. Mostanság pedig már megfőzni sem szeretnénk az ételt, csak megenni - mi jöhet még? Mesterséges táplálás bélrendszer nélkül?<br /><br />A lokális energia- (és energiabefektetési) minimum, és energiahalmozási maximum a lelki/mentális folyamatokban is jelen van. Az, hogy az idegrendszer eleve szűri a világot, ez még csak az alap. De a személy maga is kondicionálja magát azzal, hogy egyes tevékenységeket, tetteket, "utakat" kiemel, preferál.<br />Tapasztalatai, érzelmi és mentális blokkjai összességében szituációkhoz kötődnek, amelyeket minősít.<br />A minőség (egyfajta előítélet) alapján pedig megválasztja, hogy mely szituációkban melyik a megfelelő attitűd (elkerülés, menekülés, támadás, közöny, stb.), vagyis a részvétel tényét és milyenségét is determinálja.<br />Mindezt az "érdek" alapján, vagyis úgy, hogy az illeszkedjen világképéhez, ahhoz az értelmi/érzelmi konstrukcióhoz, amit a kontextus kapcsán felállított.<br /><br />Ez pedig egy "legjobb" utat fog eredményezni, amit nem szívesen vet el, mert egyrészt hatékony (az ismert leghatékonyabb), másrészt energiaminimumra épül - nem kell plusz energiákat mozgósítani, mert már beidegződött! Mert ez "sikeres" a maga módján, bevált.<br /><br />Ezzel szembeszállni két dolog miatt nehéz: egyrészt, mert ösztönszintű késztetés (önvédelem), másrészt mert jelentős energiát emészt fel. Vagyis tudatosságot, odafigyelést igényel, utána pedig szántszándékkal más útra kell térni, ott a kudarccal nem törődni (a rossz érzésekkel is szembemenni), aztán napi szinten ugyanezt megismételni, fenntartani.<br />A tudatosság már egy probléma, mert a tudat szétszóródik a külvilág ingergazdagsága révén, illetve a belső ingerek nem elég erősek (pedig a vicc, hogy MINDEN BELSŐ INGER).<br />Utána jön a félelem, bizonytalanság; majd a rossz érzések csúcsa egy-egy kudarcba torkollik. Ha itt nincs kellő motiváció és önerő, akkor a rossz érzések nyomasztó mivolta felülírja a célt és a cselekvés hamvába hull, sőt, idegi/mentális alapon még meg is erősödik, hogy "nincs értelme új utakat keresni".<br />Ha egyszer megtettük, a siker élménye erős lehet. De jön a kérdés: fenntartható-e.<br />Mindenek közül a fenntartás a legnehezebb, mert állandó tudatos odafigyelést igényel. Tehát nem elég egyszer észrevenni, hogy valamit nem úgy csinálok, hanem minden alkalommal felfigyelni rá és helyesbíteni.<br />A fenntartásnál további gond, hogy a sikerélmény már nem intenzív és egy idő után "megszokottá, monotonná válik", ami miatt elhal a kezdeményezésben rejlő motiváció.<br /><br />És akkor nem beszéltem arról, hogy az embernek nincs viszonyítási pontja. Önmagát nem tudja mihez mérni.<br />Például ha fáj a lába, majd elmúlik, lehet, hogy észre sem veszi - csak 1-2 hónap múlva ébred rá, hogy "jé, tényleg, márciusban hogy sajgott"... A változások, ha lassúak, akkor nem megfoghatóak.<br />Nem tudod megmondani, hogy pontosan mikor lett sötét a naplemente után, és a lassan felforralt béka is meghal az edényben, mert nem veszi észre az átmeneteket. Csak egy önmagunkból való "kikelés" adhat támpontot, valami összevetést. Így egyrészt nem látjuk a haladást, másrészt nincs visszacsatolás (örömérzet), hogy változtunk...<br /><br />Például fáj a hátunk és megfogadjuk, hogy minden nap fogunk tornázni, csak múljon el.<br />Ennek mechanizmusa:<br />A fájdalom büntet, rossz testérzet és rossz érzéseket kelt (ez már így marad, miért is nem... stb.), szeretnénk tőle szabadulni (magas energiaszintet (kínt) kelt és akadályozza a hatékony működést).<br />Ezért megoldásokat keresünk. Mondjuk csontkovácshoz megyünk, aki hátgerinc tornát javasol.<br />Kicsit megkönnyebbülünk a kezeléstől és a fájdalomtól való szabadulás motivációjától hajtva nekiállunk tornázni napi szinten. Amíg a fájdalom erős, lázadunk ellene, és ez energiatöbblet kifejtésünkhöz plusz erőt ad.<br />De ahogy a tünetek csökkennek, lanyhul a szándék, már inkább visszabújunk az ágyba, már el is felejtjük a fájdalmat...<br />És persze elő is jön, amikor megint fogadkozunk és szitkozódunk - és a ciklus folytatódik.<br /><br />Ha az erőfeszítések folytatódnak, a torna beivódhat és mindennapjaink részévé válhat, hosszú távú megoldást hozva.<br /><br />Tehát, ahogy a szemétszedési akciókból jól látszik, hogy nem gyors és rövid távú megoldásokra van szükség, nem az egynapos ego-jóllakatási tevékenységekre, hanem arra, hogy az ember tudatosan "NE" cselekedje azt, ami hosszú távon káros és tegye, ami hasznos.<br /><br />Persze a Föld biomasszájára hosszú távon maga az EMBERISÉG a káros.<br /><br />A természeti folyamatok azáltal szabályozottak, hogy a biodiverzitás, és az értelem hiánya révén a egyik faj, így a csúcsragadozók sem tudnak túlszaporodni.<br /><br />Az ember viszont vírusként növeli önnön faját, és a gátakat értelemmel löki el az útból. Ezzel szabadon fejlődhet - a kihalásig.<br /><br />A természet is képes felborítani saját rendjét, de ez az erőforrások hiánya miatt és az ész alkotta megoldások híján mindig pusztulásba, majd újraéledésbe torkollott.<br /><br />Lehetséges, hogy az ember is így jár.<br /><br />Nagyon fontosnak érzem rámutatni, hogy ha voltak is a Földön előző civilizációk, már nem léteznek. Ennek okai a háborúktól kezdve az önzőségig többfélék lehettek, de ez lényegtelen már számunkra. Nekünk a saját életünket kell megoldani.<br />Ehhez tartozik még viszont, hogy az idő, ameddig visszalátunk, vagyis a történelmünk nem arra mutat, hogy a monetaritás lenne a legfőbb ellenségünk.<br /><br />Vannak bizonyos folyamatok, amik az egyén, individuum, a különbség révén mindenképpen kialakulnak.<br /><br />Az emberek születnek. Személyiségük egy része már lehet, hogy hozott, de ha nem, akkor is nyomot hagy rajta az előző nemzedék, annak nyűgje-baja, salakja-babérja.<br />Meg kell állapítsuk, hogy két azonos ember nem született, valamilyen eltérést mindenképpen regisztrálhatunk. Már az, hogy a térben nem azonos helyet foglalunk el, okoz differenciát.<br /><br />Ennélfogva a kommunizmus csak egy álom. Az egyenlőség eleve nem jöhet létre ezen a bolygón.<br />Egészségügyi defektek, forma, alak, súly, méret... mind más.<br />A születés helyszíne, az ott előforduló erőforrások, és összességében ezek eloszlása már nem ad módot azonos elbánásra.<br /><br />De még ha egy ideig meg is valósulna valamilyen egyenlőség, hamarosan megváltozna.<br />Az emberek, mivel mások és mások, más tevékenységre specializálódnak.<br />A sajátosság a szakmák kialakulását vonja maga után.<br /><br />A szakmák felvetik valamilyen értékrendszer megvalósítását, amelyeken az erőforrások cserélhetővé válnak, a megvalósított munka pedig jutalmazhatóvá - mivel senkitől sem várhatjuk, hogy a két szép szemünkért tevékenykedjen.<br /><br />A csak örömet (ellenszolgáltatást nem) adó munka a társadalmat szolgálhatná, de ennek is vannak árnyoldalai. Például a motiváció a közvetett elismerésre lecsökken, míg a közvetlenre megnő.<br /><br />Motiváció nélkül pedig nincs munkavégzés.<br /><br />Az állatvilágban az ösztönzést maguk az ösztönök jelentették. Az éhségérzet kiváltotta a vadászatra utaló parancsok aktiválását, amelyek sikeres zsákmányejtésnél azonnal jutalmaztak.<br /><br />Egy emberi társadalomban azonban komplexebb tevékenységek nem azonnal csatolódnak vissza, így a közvetlen jutalmazás eltűnik - az egyén motiválatlanná válik.<br /><br />Például egy szalagmunka eredménye csak 1 hónap múlva realizálódik: ez a fizetés, ami azonban másodikán nem motivál. A hosszú távú célkitűzések nem adnak akkora lendületet, az elvész a mindennapokban, és vele együtt a visszacsatolás, hogy pl. ezt a csavart a mai sütemény kedvéért húzom meg (figyeljük meg, mennyivel erősebb az állatvilágból származó testi tünet, amelyet összekötünk a cselekvéssel, mint valami elvont idea kapcsán érzett lelkesedés).<br /><br />Ráadásul egészen más az, amikor a termelő N db árut állít elő, mert azt el is tudja adni és közvetlenül befolyásolja a termelést azzal, hogy milyen volt a kereslet, mint az, amikor a termelő csak a lánc eleje, 1000 db produktummal, amelynek sorsáról (jó-e, vagy sem, eladható-e vagy sem, kell-e valamit javítani, örömet okozott-e másnak a termék használata, fogyasztása, stb.) nem értesül. Visszacsatolás híján mind az 1000 termék előállítása közönyössé válhat, mert nem tudni, megéri-e a gyártás, szemben azzal, amikor magukkal a vevőkkel áll kapcsolatban és személyesen tudja ellenőrizni a folyamatot.<br /><br />A világban az erőforrások bizonyos helyekre elszórva találhatóak.<br />Amennyiben eltekintünk az "országoknak" nevezett emberi kitalációktól, még mindig adottak különbségek, amiket megint specializálódáshoz vezetnek.<br /><br />Ha az ember helyi érdekeltségben motivált, akkor helyi erőforrásokat fog használni és annak megfelelő termékeket előállítani - monetáris rendszertől függetlenül. <br /><br />A példa kedvéért vegyünk egy ősi népcsoportot.<br />Az erdő közelsége a fa alapú produktumok, a vadászat, bőrfeldolgozás szakmáit erősíti önkéntelenül, a vízpart a halászatét, stb.<br />Mivel minden ember szeretne hozzájutni más élelemforrásokhoz és termékekhez, értelemszerűen kereskedni fognak.<br />Mivel egy termék előállítása időt és energiát vett igénybe, ezért annak "ára lesz", és kialakulnak az árfolyamok (még pénz nélkül), amik a csere alapjait lefektetik.<br /><br />Minden ember a túlélésen felüli termékeket hajlandó csak áruba bocsátani, mert az ösztönrendszere lecsapja a biztosítékot, ha saját "élelmet" adna el - vagy pedig éhen hal és így azok maradnak fel, akik tartalékot halmoznak fel.<br /><br />A tartalékképzés, legfőképpen a lokális tartalékképzés ősi ösztönszintű késztetés a túlélésre, akár a zsírpárnákról, akár az eltett befőttekről, akár tartósított ételekről, vagy eszközökről beszélünk (pl. két íj, ha az egyik eltörne).<br /><br />Az áruk cseréje mellett a tapasztalatok cseréje is fontos tényező. A tapasztalat nagyon fontos a veszélyek elkerülésében, még ha az a veszély egy hosszú távú tényező. <br /><br />A téli éhen halás elkerülése érdekében információt szerzek a savanyításról, amely életben tartja a törzsemet - cserébe felajánlok saját tapasztalatot valami egyébről.<br /><br />A közvetlen életben maradás azonban technikai vívmányok megjelenéséhez vezet, amelyek mind azt szolgálják, hogy egyre magasabb szinten szervezzük újra a társadalmat. Itt már egyre távolibb az azonnali elpusztulás veszélye, de mindig ott lebeg a fejlődés motiváló tényezői között.<br /><br />A technológia sokkal jobb körülményeket teremt, mint azok előtte voltak, de ezzel együtt a komfort is megszokottá válik és ismét arra sarkall, hogy változtassunk, mert még mindig lesz, aki a perifériára szorul, vagy lesz probléma, amellyel szembekerülünk, legyen az akár orvosi (pl. fertőzés), vagy technika (pl. áradás).<br /><br />Ilyesformán az ember nem csak a természethez adaptálódik, hanem a természetet is adaptálja, valamint önmaga szociális, kulturális és technológiai vívmányaihoz is kénytelen igazodni.<br /><br />Kérdés, hogy mikor válik mindez inkább kötöttséggé, mint kiszolgálóvá? Mely ponton tekinthetjük úgy, hogy az ember annyira elrugaszkodott a valóságtól, hogy sebezhetősége egy összeomlásban a végzetéhez vezet?<br /><br />És, mint mondtam, itt még szó sincs monetáris rendszerről, sem árnyékhatalmakról...<br />Az egyén egyéniségéről van szó, és a társadalomban elfoglalt helyéről, amelyet olyan sok tényező alakít ki. <br /><br />Itt is felmerül a kérdés: vajon ura-e az ember önmagának?<br /><br />Van-e valójában lehetősége irányítani a sorsát, vagy szinte minden burkoltan csak az eredeti, ösztönszintű programot tartalmazza, az "élj túl és szaporodj" elvet, ami a fajt is életben tartja?<br /><br />A folyamatok mögött jól láthatóan ott az EGYÉN és a KÖZÖSSÉG viszonyrendszerének felborulása, valamint az EGYSÉGBŐL VALÓ KIVÁLÁS jelensége.<br /><br />Ez tetten érhető akár az autóvásárlásban, akár a lakások felszereltségében (a közösségi terek helyett otthoni szórakozásokra váltás, ld. mozi helyett házimozi), valamint az országok széthullásában.<br /><br />De még a hihetetlen közlési igényt (a blogokat és az egyéb kreálmányok milliárdjait) is ide sorolnám, ami ráveszi az embereket (khmmm... engem NEEEEEM...Sajnálom, én is egy kicsit...), hogy csak kifelé áramoljanak, nyüzsögjenek, közöljenek, átadjanak; mialatt pedig a befogadás, az elfogadás, a csend, a nyugalom, a rá nem erőszakolás egyre jobban eltűnik, csökken, háttérbe szorul... Az ÉN szabadulni akar, az ÉN ki akarja fejezni magát, az ÉN meg akarja hódítani a világot, az ÉN ki akar válni és megvalósítani magát!<br /><br />Ennek több oka is van.<br />Az egyik például a szabadság. Az én, az ego szabadságra vágyik. Nem akar igazodni (másokhoz, közösséghez, stb.).<br /><br />A jelenlegi nyugati civilizáció rendkívüli módon megnövelte a szabadidőt a régi időkhöz képest, amikor az önfenntartás teljes mértékben uralta az ember életét.<br /><br /><br /><br />Azokban a korszakokban az ember túlélésének záloga a közösségben rejtőzött közvetlen módon. A közösség, kis- és nagycsalád, törzs, a munkamegosztás, az együtt dolgozás révén az egyént, mint az "egy csónakban evezőt" vitte tovább, és megmentette a nehezebb időszakokban (pl. betegségben), amikor egyedül minimálisra csökkentek az esélyei.<br /><br />A közösség így "egységben az erő" elv alapján védelmet adott és lehetővé tette a túlélést. Ellenben a közösség elvárta valamilyen erkölcsi-, norma-, együttélési szabályrendszer betartását, és az egyéni áldozatot a közösség érdekében.<br /><br />A modern világban a túlélés más alapokon nyugszik, nem azon, hogy le tudom-e vadászni több nap alatt a mamutot. Inkább azon, van-e anyagi fedezetem.<br /><br />Mivel sokkal nagyobb tömegek vannak jólétben (vesd össze a mindennapi élelemszerzés kényszerével), ezért ezek az egyének már nem szorulnak rá a közösségre.<br /><br />Kvázi annak korlátait sem szeretnék megélni.<br /><br />Ezt láthatjuk a Lottómilliomosok ideájában, ahol az anyagi függetlenség révén az ember "azt csinál, amit akar", nem azt, amit a társadalom diktál.<br /><br />Az ember tehát válaszúthoz érkezik: részt kell vennie egy közösségben az anyagi jólétért, de mindeközben ki akar belőle törni, mert nem szeretne a kötöttségeivel együtt élni.<br /><br />Az egyén a szabadságra törekszik: azt tenni, amihez kedve telik, következmények és mások véleményének nyomása nélkül. Felelőtlenül, ha úgy tetszik.<br />Nem szeretné, ha mások mondanák meg, mit tegyen, vagy hogy azokhoz alkalmazkodnia kelljen, menekül a kötöttségektől.<br /><br />Ez jól látható az országok szétszakadásánál: kisebb államok válnak le a nagyobbakról, egyrészt, mert ezek valamilyen vallási, nyelvi, faji alapon különböznek és csak erőszakkal, az erőforrások miatt lettek egybekovácsolva, másrészt mert az eltérésük révén "attrocitásoknak" vannak kitéve.<br />Vagy véleménykülönbségük van pl. vallási alapon, lásd India; szokásokban, stb.<br /><br />Ezek az új országok már megtehetik, hogy leválnak, mert önfenntartási oldalról nem szorulnak rá a nagyobb egység "gondoskodására".<br /><br />Azért tudni kell, hogy ebben az emberre jellemző ciklikusság is ott lapul.<br />A szülői óvás, gondozás gyerekkorban életet mentő, túlélést elősegítő tényező.<br />Később a gyerek saját útját szeretné járni, a saját feje szerint.<br />Aztán az ideái találkoznak a világgal, általában megtörettetnek, és végül hasonlatos sorsba torkollanak, mint a szülőké - vagy éppen nem, éppenséggel az ellenvégletet fogják képezni (lázadás). Ez egyfajta beidomulás és a hely megtalálása a világban, a világ helyének pedig magunkban.<br /><br />Tehát a törzsi életformában is eljött az idő, amikor a véleménykülönbségek oda vezettek, hogy egy kisebb csoport kivált és saját közösséget alapított - közel vagy távol. Hogy ezek nem szakadtak a végtelenségig, és nem települt be előbb a Föld, akár EGYSZEMÉLYES törzsekkel, annak oka az erőforráshiány és az ebből fakadó háborúzás volt.<br /><br />Az egy-én "EGY" "ÉN", és mint ilyen, különböző minden "MÁS" "ÉN"-től.<br /><br />Még ha nem volnának az erőforrások szűkösek, még ha nem foglalnánk el más teret a világban, akkor is adódnának véleménydifferenciák. Akár vallási, akár a világ rendjét illető, akár életvitelt érintő kérdésekről van szó, mindig más és más gondolatok csapódnak le. Eleve más érzéseket keltenek ezek dolgok, tehát máshogy viszonyulunk és itt sokszor sajnos nem is tudni, mi előz meg mit: az érzés kelti a gondolatot, vagy a gondolat az érzést.<br /><br />Az önkifejezéshez tér és idő kell, a vágyak megvalósításához lelkesedés és tett.<br />Mindegyik ebben a fizikai valóságban kell lecsapódjon, ami máris konfrontációt jelenthet. Itt még semmi pénzről nincs szó, sőt, lehet, erőforrásról sem.<br /><br />Csak például én szeretem a növényeket, míg más a betont, engem nem zavar egy pók, megint más minden rovart leölne.<br /><br />Jön a vita: "Ne vágd ki a fákat!", "Miért?"<br /><br />Tényleg, miért is? Mi az az abszolútum, ami alapján megítélhető, hogy az adott fa kivágása, vagy pók eltaposása minek minősül?<br /><br />És itt eljutottunk oda, hogy az ítélet alkotásához is valamilyen véleménynek, vagy eseménynek (következménynek) kell lennie a háttérben.<br /><br />Minden morális, erkölcsi rendszer "egy egyén" számára értelmetlen - csak a közösségekben van értelme!!!<br />Az állatokat nem korlátozzák erkölcsi normák. Felfalják a saját gyerekeiket, fajtársaikat, párjaikat, lopnak, ölnek, paráználkodnak...<br /><br />És Isten mégsem bünteti meg őket! Hogy is van ez?<br /><br />Talán itt fedezhető fel a vallások igencsak közösségformáló szabályrendszere: az egyént be kell "idomítani", "kondicionálni", hogy az EGYSÉG-ben is tudjon működni és ne veszélyeztesse a többi "én"-t.<br /><br />Az ítélet így általában mindig a közösség ítéletét jelentette, ami pedig poros hagyományőrzéseken alapult - jóllehet, azóta sok minden megváltozott.<br /><br />Az ítéletem, ami engem tükröz leginkább, ezen túl sok mindenen alapulhat, ám nem lát tovább a jelennél és a múltnál.<br /><br />Sosem tudhatom, hogy az adott cselekedet milyen kihatással lesz a jövőre.<br /><br />A pokolbeli bűnökből "zseniális tettek" válnak, míg a jó szándékú kezdeményezések tömeghalálhoz vezethetnek. A "hal kiemelése a vízből, hogy meg ne fulladjon" egy jó példa erre, de sok más dolog egyszerűen nem ítélhető meg, mert nem látjuk a behatásait - hova fog vezetni.<br /><br />Ha például megvádoljuk magunkat természetrombolással, akkor tudnunk kell, hogy a bolygó a legintenzívebb természetromboló. Vulkánok, erózió, természeti csapások, sarkok eltolódása olyan hatásokkal járnak, amik übereli az emberi hatásokat (ld. természetes kiszáradások). Ha egy folyó kiszárad, az lehet következménye a mi, de a bolygó hatásának is.<br /><br />Így "JÓ" döntést hozni teljesen lehetetlen, mivel nem rendelkezünk kellő ismerettel, valamint ismereteink "következtető és megfigyelő" jellegűek, mint ez a tudományokban jól látszik.<br /><br />Az egyén szabadságát a fizikai szabályok is kötik. Genetikus maradványok, geológiai képződmények, bármi, ami AKADÁLY az elképzelések útjában, hogy "MILYENNEK KÉNE" a világnak lennie. <br /><br />Mert át kell alakítani azt. Miért is?<br /><br />Itt jön egy ellentmondás. Míg az ember önmagát nem tudja uralni, akár a legkisebb belső erőfeszítése is kudarcba fullad, szívesen alakítja át a világot. Mert azt könnyebb!<br /><br />Továbbá az ember, mialatt nagy szabadságeszméktől hajtatott (amik általában csak menekvések minden kötöttségtől, egyfajta lázadások), közben nem tudja, hogy mihez kezdjen - és elvárja mástól, hogy mondja meg, szabja meg, mi legyen a szabadságának gyümölcse.<br /><br />Nem tud mit kezdeni vele, eltékozolja, elüti, stb. Mivel nincs önfegyelme, ezért nem tud élni vele és örömmel veszi, ha más kényszeríti rá arra, amit neki kellene megtennie...<br /><br />És mivel az ember mégis csak "társas" lény, ezért a centrifugális, közösségtől elszakadó irány mellett mindig ott van a centripetális, a visszahúzó.<br />Nézi, mit csinál más, utánozza, igyekszik "részt venni", megosztani, stb.<br />Ennek jelei is láthatóak a sokféle "szervezzünk új ilyen-olyan közösséget" szándékokban.<br /><br />Vagyis van vonzó hatás is. A kisebb közösségek egy nagyobb cél érdekében szövetségre lépnek, stb.<br /><br />Kérdés, hogy ez meg tudja-e állítani az "egyszemélyes államok" kialakulásának folyamatát?<br /><br />Észreveszi-e az ember, hogy saját maga alatt vágja a fát? Itt pedig nem csak a természeti erőforrásokról van szó, hanem arról, hogy az ember avval a társadalommal kell birokra, amely őt eteti, ruházza, stb. Mert az egyén a szabadságjogait (főleg az "egységből való kiválósdi" kapcsán) csak a társadalom, kvázi egyéb személyek kárára tudja érvényesíteni. De meddig tekinthető ez jognak és mikor a társadalom csorbításának???<br /><br />Végső soron az emberi értelem, az öntudatra ébredés (de közben tudatosság hiánya) okozza a szenvedéseinket, amellyel valami felé törekszünk, csak éppen nem tudjuk azt elérni - ideáink vannak róla, de konkrét tetteink állandó kudarcba fulladnak, mert szabályrendszerekkel igyekszünk helyettesíteni a globális tudatot.<br /><br />Ha megnézzük a hangyákat, és belegondolunk, jól kitűnik, hogy sokkal szervezettebbek, mint mi (kicsit ilyen érzés van a japánok tekintetében is, valahogy mintha jobban bírnák az én korlátozását a közösség érdekében: akár sorban állás, akár metrón utazás közben).<br /><br />Az egyén a szagnyomok vezérlése révén egyetlen nagy lénnyé építi a kolóniát, amely közös tudatként dolgozik, él.<br /><br />Az embert ebben saját énképe, szűk gondolkodási tere és spirituális elnyomottsága akadályozza. Ez a "szerv" (nevezzük így) nem lát tovább az orránál, megmaradt a ragadozó állat szintjén, eszét önmaga javulására fordítja (vagy épp fordítva).<br /><br />Ha sikerülne kiműteni, az ember talán meg tudna valósítani egy bolygószintű szupertudatot, amely telepatikus úton azonnali tudomással lenne a világ eseményeiről és be tudna avatkozni az egyének révén.<br /><br />Ám ezt mi ijesztőnek tudjuk be, zombik hadának, robotoknak látjuk az ilyen személyeket... holott nem vesszük észre, hogy mi is épp ilyen programozottak vagyunk...<br /><br />De ez is a program része: ne vedd észre, hogy milyen vagy!<br /><br />A nehézség mindig a meglévő kettősségek kiegyensúlyozása.<br />Minden egyoldalúság pusztuláshoz vezethet - ám a kettősség meg konfliktusokhoz.<br /><br />Ha létezik árnyékhatalom (márpedig szürke eminenciások vannak), akkor még meg is köszönheti neki az emberiség, mint faj, hogy szabályoz és megment minket - amit mi magunktól nem tudunk - lásd az elmúlt párezer évet...<br />Lehet, hogy egyénileg elborzasztóak a kilátások: rabszolgának lenni egy termelői világban - de a nihilnél a Fajnak minden jobb.<br /><br />Ha hirtelen kellene változtatni, az nagyon sok ember "eltüntetését" igényelné.<br />Ez, ha összeomlik a társadalom, igen rövid idő alatt megtörténik (éhezés, szomjazás, járványok, stb.).<br />Ha nem, a hatalomnak kell beavatkoznia, pl. születésszabályozás, vagy mérgezés révén - ami nagyon szomorúan hangzik (Farkasnak Farkasa...)<br /><br />Nem lehet elvárni, hogy mindig új életteret (mintha 1930 körül hallottam volna már ezt a kifejezést) szerezzünk és oda áttelepüljük, egy sáska-faj mintáját követve.<br /><br />Talán ha más világot rendeznénk be a tudatunk segítségével csoportosan, akkor lehetne a Földet tehermentesíteni a vírus-emberiségtől, de ez még távoli lehetőség.<br /><br />Mi marad? Az, ami van. És az nem véletlenül van. Mi akarjuk.<br />Még ha nem is akarjuk "igazán", a beletörődésünk is egyfajta "akarat", ami teremti a jelent.<br /><br />Jól van, ahogy van, mert ha nem lenne jól (nekünk), már tettünk volna érte, hogy ne így legyen!!! <br /><br />És így ez a jelen a MI MŰVÜNK, a MI FELELŐSSÉGÜNK - ezáltal csak azt esszük meg, amit MI FŐZTÜNK!<br /><br /><br /><div style="text-align: center;">Uff!</div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;">Kapcsolódó: </div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;"><a href="http://www.konyvbuvar.hu/index.php?page=product&amp;FKID=32&amp;C1ID=611&amp;PRID=15756">Adam Wisniewski-Snerg: A robot</a></div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;">Falanszter<br /><br /><a href="http://www.youtube.com/watch?v=XTGI0E0K3Mc">Depresszió: Lásd!</a></div><br /><br /><div align="center">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-4059871135440245653?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-3036557577725388452011-08-02T18:51:00.012+02:002011-08-02T18:51:01.024+02:00<b>Göbölyös N. László - Jim Morrison</b><br /><br /><br />"A mozi a legtotalitáriusabb művészet. Minden energiát kiszív az agyból, valóságos agyi erekció következik be. Caligula császár azt szerette volna, ha összes alattvalójának csak egy nyaka lett volna, hogy lefejezhessen egyetlen szemvillanás alatt egy egész birodalmat. Ilyen a mozi is: a test csak a szemek hasznára létezik és üressé válik, hogy fenntartsa e két puha, kielégíthetetlen csillagot."<br /><br />...<br /><br />"A filmek halott képek gyűjteményei, amelyeket mesterségesen termékenyítenek meg. A filmnézők szelíd vámpírok... A film hamis örökkévalóság... a Film vonzereje a halálfélelemben van."<br /><br />...<br /><br /><br />Ez utóbbi gondolat közel áll ahhoz a hitchcocki elmélethez, mely szerint úgy kell "szereplővé" tenni a nézőt, hogy a végén fellélegezhessen: benne voltam, de nem velem történt a baj... <br />Ebben a vízió-sorozatban azonban Jim elrejt több forgatókönyvet. Ebben is van az írás egyik ereje: ugyanúgy, ahogyan életében mindent, beleértve a szavakat, Morrison odavet néhány mondatot. Aztán mi ezeket elolvassuk, lehunyjuk a szemünket és minden megelevenedik. <br /><br />"A pokol modern körei: Oswald (?) megöli az elnököt. Oswald taxiba száll. Oswald megáll egy panziónál. Oswald kiszáll a taxiból. Oswald megöli Tippit rendőrt. Oswald ledobja zakóját. Oswaldot elfogják." <br /><br />Ez már legújabb korunk, amikor a szemünk láttára ölnek elnököket, szemünk láttára végeznek ki hadifoglyokat, túszokat, és amikor egy hírügynökségben a telexen megjelenik, hogy egy merényletnek 10 halálos áldozata van, a szerkesztő unottan csak ennyit mond: "Várunk több hullára."<br /><br />És Jim pontosan érzi ezt a cinizmust, nem hagyja, hogy a néző "ártatlan" maradjon. Ha tetszik neki, ha nem, bűntárssá kell válnia... <br /><br /><br /><div style="text-align: center;"><a href="http://durumdara.blogter.hu/474976/emlelekezteto">Egy a lélek-elvétel eszközeiből</a></div><br /><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;">A mi felelősségünk is, mit nézünk, mit engedünk be...<br />Ajánló: Popper Péter: Mit tehetünk magunkért<br /><a href="http://www.nyitottakademia.hu/kepeslap,16,Popper_P%C3%A9ter">(részlet)</a></div><br /><br /><br /><div style="text-align: center;">* * *</div><div style="text-align: center;"><br /></div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-303655757772538845?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-43922320311578730242011-07-31T19:02:00.001+02:002011-07-31T19:02:48.816+02:00<b>James Herriot - A repülő állatorvos - 27. fejezet</b><br /><br /><br />A lapát nyelére támaszkodtam, letöröltem a szemembe csorgó verítéket, és végignéztem a poros zöld fűben körülöttem álldogáló férfiak százain.<br />Még mindig tartott a terepgyakorlat. Legalábbis ők így nevezték. Én viszont azt gyanítottam, hogy egyszerűen nem tudják, mit kezdjenek ennyi kiképzésre vezényelt repülőssel, és ezt a módszert azért találta ki valaki, hogy ne legyünk láb alatt.<br /><br />Akárhogy volt is, éppen víztárolót építettünk valahol Shropshireben, ahol egész sátorváros nőtt ki a földből, amely az elhelyezésünket szolgálta. Senki sem volt tökéletesen biztos a víztárolóban, de nyilvánvalónak tűnt, hogy építünk valamit. Kaptunk kék vászonruhát, csákányt, lapátot, és ötletszerűen ástunk a köves domboldalban órákon át.<br /><br />De én nekikeseredve arra számítottam, hogy lesz ez még rosszabb is. Az idő csodálatos volt, és mi élveztük, hogy egész nap a szabadban vagyunk. Lenéztem a dombról, végigpásztázva tekintetemmel az édesen illatozó vidéket; szelídebb táj volt ez, mint a Yorkshire-ben magam mögött hagyott meredek hegygerincek és mocsarak, és végtelenül megnyugtató.<br /><br />A fákon túl idelátszó városi háztetők is sok jót ígértek. A tűző napon töltött órák után, amikor a kövekből felszálló por cserepesre szárította az ajkunkat, gargantuai szomjúság vett rajtunk erőt, amelyet gondosan eltettünk estére, amikor kiengedtek minket a táborból, hogy aztán a hűvös tavernákban, a falusiak társaságában csillapítsuk sok-sok pint mennyei almaborral. Nem hinném, hogy ma is kapni még olyat.<br /><br />Engem zavart egy kicsit, hogy sátorban kell aludnom. Minden reggel, amikor felébredtem a sátor vékony falán áttűző napsütésre, úgy éreztem, mintha újra a Firth of Clyde fölötti dombok közt lennék, amikor még csak nem is álmodtunk a háborúról. Erre utalt a forró vászon árasztotta sátorszag, a földre terített gumiszőnyeg, a letaposott fű és a zümmögő legyek is, amelyek felhőkben köröztek a sátorpózna fölött. Egy pillanat alatt visszakerültem Rosneathbe, és amikor kinyitottam a szemem, azt vártam, hogy Alex Taylort és Eddie Hutchinsont, a gyerekkori barátaimat pillantom meg magam mellett a hálózsákokban.<br /><br />Húsvéttól októberig ugyanis minden hétvégén kempingezni jártunk Rosneathbe, magunk mögött hagyva Glasgow füstjét és szennyét; és itt, Shropshire-ben, a felkavaró sátorszagban is azt a kis fenyőerdőt láttam magam előtt a sátron túl és a patakig futó zöld hegyoldalakat, még messzebb a Gareloch hosszú, kék, csillogó tükrét Argyll nagy hegyei alatt. Mára közönséges hellyé vált Rosneath és a Gareloch, de nekem kisfiú koromban valóságos tündérország volt, ahol a világ minden csodáját és szépségét megtaláltam.<br /><br />Különös volt a visszatérésem tizenéves korom idejébe, hiszen Alex a Közel-Keleten volt, Eddie Burmában, én pedig egy másik sátorban, egészen más fiatalemberek társaságában. Mégis olyan volt, mintha eltűnt volna a közben eltelt idő, és Darrowby, Helen, állatorvosi pályám minden küzdelme nem is létezett volna. Pedig a Darrowbyben töltött évek voltak a legfontosabbak az életemben. Felültem és leráztam magamról a látomást, azon tűnődve, mennyire összezavarta a gondolataimat a háború.<br /><br />De hangsúlyozom, hogy Shropshire-ben egészen jól éreztem magam. Az egyetlen bajom a víztároló volt, vagy az az egyéb valami, amit a hegyoldalban ástunk. Nem tudtam igazán lelkesedni érte. Ezért hegyeztem úgy a fülemet, amikor az őrmesterünk egy reggel bejelentést tett:<br /><br />- A helyi farmerek segítséget kérnek az aratáshoz - közölte a reggeli sorakozónál. - Van önként jelentkező?<br /><br />Elsőnek tettem föl a kezemet, és pár pillanatnyi tétovázás után többen is követték a példámat, de a legjobb barátaim közül egyik sem jelentkezett. Amikor megszervezték a dolgot, engem egy Edwards nevű farmerhez osztottak be három másik repülőssel együtt, akik egy másik szakaszban voltak, és nem ismertem őket.<br />Edwards másnap megérkezett, és beültetett bennünket egy tipikus, ódivatú farmerkocsiba. Én elöl, mellette kaptam helyet, a másik három pedig hátul. Semmi mást nem kérdezett, csak a nevünket, mintha úgy gondolta volna, hogy semmi köze a civil életünkhöz. Harmincöt éves lehetett, koromfekete haja és napégette arca volt, amelyből szinte kivilágított fehér foga és égszínkék szeme.<br /><br />Jóindulatú vigyorral nézett ránk, amikor begurultunk a farmjára.<br />- Hát itt volnánk, fiúk - mondta. - Itt várja magukat a munka.<br /><br />De én alig figyeltem rá. A környezetet pásztáztam, amely néhány hónapja még szerves része volt az életemnek. A kövezett udvart, a tehénistállóba, a csűrbe, a disznóólba és a lóistállóba vezető ajtók sorát. Egy öregember a trágyát hordta ki az istállóból, és amikor felénk szállt az érett tehéngané illata, az egyik társam elfintorította az orrát. De én úgy szívtam be, mint a parfümöt.<br /><br />A farmer kivezetett minket a mezőre, ahol egy kombájn dolgozott, hosszú, aranyló gabonakévéket hagyva maga után.<br />- Rakott már valaki kévét maguk közül? - kérdezte. Némán ráztuk a fejünket.<br />- Nem baj, hamar beletanulnak. Maga jöjjön velem, Jim!<br /><br />Szétszéledtünk a tágas mezőn, három társam egy-egy idősebb férfi felügyeletére bízva, én pedig Edwards keze alatt. Nem tartott sokáig, míg rájöttem, hogy nekem jutott a neheze.<br /><br />A farmer felemelt két kévét, a hóna alá csapta őket, arrébb ment pár lépéssel, és keresztben egymásnak támasztotta őket. Én követtem a példáját, amíg nyolc kévéből össze nem állt a köteg. Megmutatta, hogyan kell belenyomni a földbe, hogy egyenesen álljon, és időnként meglökdöste a térdével, hogy kiegyensúlyozza.<br /><br />Én igyekeztem, ahogy tudtam, de sokszor ledőltek a kévéim, úgy kellett utánuk ugranom és visszatennem őket. És észrevettem, hogy Edwards kétszer olyan gyorsan dolgozik, mint a három öregember. Mi már majdnem végeztünk a sorral, amikor ők még alig a felénél tartottak, sajgó karom és hátam pedig jelezte, hogy komoly megpróbáltatásnak vagyok kitéve.<br /><br />Így folytattuk még vagy két óra hosszat; lehajolni, felemelni, lehajolni, felemelni, és haladni előre pillanatnyi megállás nélkül. Amikor megismertem a falusi életet, az volt róla a legerősebb benyomásom, hogy a földművelés a kenyérkeresés legnehezebb módja, és ezt most magam is megtapasztalhattam. Közel jártam ahhoz, hogy végigzuhanjak a tarlón, amikor Edwardsné felbukkant a mezőn a kisfiával és a kislányával.<br /><br />Kosarakat cipeltek, amelyek a tízórainkat tartalmazták: ropogós almás lepényt és almaboros korsókat.<br /><br />A farmer csúfondárosan figyelte, ahogy boldogan lerogyok, és úgy vetem rá magam az italra, mint a szomjhalál szélére került sivatagi vándor. Felséges volt a saját sajtolású almabor, és én behunyt szemmel nyeldekeltem. De jó is volna, gondoltam, kifeküdni most a napra egy gallonnal a kezem ügyében ebből a pompás italból, de Edwardsnak más tervei voltak. Én még mindig a lepényt rágcsáltam, amikor ő már visszatért a kévékhez.<br />- Jól van, fiam, folytassuk - vetette oda, és én visszaálltam a taposómalomba.<br /><br />A déli szünetben kenyeret, sajtot és újabb adag almabort kaptunk, majd dolgoztunk tovább inunk szakadtáig. Mindig is hálás voltam a RAF-nak, mert sokat tett a fizikai erőnlétemért. Amikor behívtak, már éppen a legjobb úton voltam afelé, hogy eltunyuljak Helen kényeztető keze alatt. Túl sok jó koszt és a fotel adta örömök felfedezése: kezdtem elhízni. De a RAF mindent megváltoztatott, és most már nem hiszem, hogy valaha is elhagyom magam.<br /><br />Biztos vagyok benne, hogy a Scarboroughban töltött hat hónap után nem maradt rajtam egyetlen fölösleges deka sem. Menetelés, alakizás, kiképzés, futás - minden gond nélkül le tudtam futni öt mérföldet akár a tengerparton, a magas parton, a sziklák között. Tényleg jó erőben voltam, amikor megérkeztem Shropshire-be. De nem olyan jó erőben, mint Edwards.<br /><br />Ő csupa izom volt. Nem nőtt túl nagyra, de megvolt benne ugyanaz az acélos kitartás, mint a yorkshire-i farmerokban. Fáradhatatlannak tűnt, alig izzadt meg, miközben haladt előre a sorban, a kifakult, gallértalan ing ujjából kidagadtak barna karjának izmai, és megerőltetés nélkül szaporázott kissé görbe lábain.<br /><br />Az egyetlen értelmes dolog az lett volna, ha megmondom neki kereken, hogy nem tudok lépést tartani vele, de a büszkeség ördöge rákényszerített, hogy ne maradjak el tőle. Az ebédszünetben enyhe szánalommal nézett rám, ahogy ott álltam hátamra tapadt inggel, nyitott szájjal kapkodva a levegőt.<br />- Jól dolgozik, Jim - mondta, majd, mintha csak most venné észre a kimerültségemet, félszegen megemelte a lábát. - Tudom én, hogy maguk, városi fiúk nincsenek hozzászokva ehhez a munkához és... nos... ez nem erő kérdése, hanem érteni kell a módját.<br /><br />Amikor aznap este visszavitt minket a táborba, hallottam, hogyan nyögdécselnek a társaim a hátsó ülésen. Ők is megkínlódtak, de nem annyira, mint én.<br /><br />Néhány nap múltán már kezdtem kitanulni a csínját-bínját, és noha még mindig a végsőkig igénybevett, az összeesés réme nem fenyegetett többé.<br />Edwards konstatálta a fejlődésemet, és játékosan hátba vágott.<br />- Na, mit mondtam? Csak érteni kell a módját!<br /><br />De újabb megpróbáltatás várt rám, amikor megkezdtük a kévekötegek asztagba rakását. Fel kellett villázni a kévéket a kordéra, odafönt összekötözni őket, aztán újra ledobálni, bár egyre magasabbra, ahogy nőtt az asztag. Döbbenten tapasztaltam, hogy a kévézés ehhez képest könnyű munka.<br /><br />Edwardsné is részt vett ebben a munkafázisban. Fönn állt az asztag tetején, és szakértő mozdulattal továbbadta a kévéket a férjének, aki elrendezte őket. Én, mint képzetlen munkaerő, odalenn álltam és robotoltam, mint még soha. Majd' beszakadt a hátam, és a vasvilla nyele feltörte a tenyeremet. Mégsem voltam elég gyors Edwards tempójához, aki kénytelen volt leugrani mellém segíteni; ő is vasvillát ragadott, és laza csuklómozdulatokkal dobálta felfelé a kévéket.<br /><br />Ugyanúgy nézett rám, mint korábban, és ugyanazokkal a szavakkal bátorított:<br />- Remekül halad, Jim. Csak érteni kell a módját.<br /><br />De több tekintetben is kárpótolva voltam. Leginkább azzal, hogy újra falusi emberek között lehettem. Edwardsné a maga cseppet sem látványos módján igyekezett vendégszerető fogadtatásban részesíteni ezt a négy megzavarodott, otthonától messzire került fiút, és minden este pompás vacsorával vendégelt meg bennünket. Sötét hajú volt, akár a férje, a szeme nagy, a szája mosolygós, az alakja karcsú és formás. Nem is igen tudott volna elhízni, hiszen meg sem állt a munkában. Ha nem kint a földeken hordta a gabonát, mint akármelyik férfi, akkor sütött-főzött, ellátta a gyerekeket és tisztán tartotta a nagy tanyaházat.<br /><br />Nagyon vártam és azóta sem felejtettem el azokat az esti étkezéseket. Párolgó nyúlpástétom frissen szedett zöldbabbal és krumplival. Áfonyalepények, almás piték bőven megöntözve sűrű krémmel. Házi kenyér és házi sajt.<br /><br />Mind a négyen élveztük a változatosságot a RAF kosztja után. Azt mondták, hogy az egész seregben a repülősök kapják a legjobb ellátást, és én ezt el is hittem, de egy idő után már nem ízlett annyira. Lehet, hogy a tömegkonyha miatt, de kezdtem ráunni.<br /><br />A farm asztalánál ülve figyeltem a körülöttünk serénykedő Edwardsnét, a közönyösen faló férjét és a két gyereket: a tízéves kislányt, akin látszott, hogy éppen olyan vonzó lesz, mint az anyja, és a mokány, barna bőrű, nyolcéves fiúcskát, és újra meg újra megállapítottam, milyen jófajta népek ezek.<br /><br />A tudós közgazdászok, akik azzal jönnek, hogy nincs szükség brit mezőgazdaságra, és hogy nemzeti parkokká kellene átalakítani a farmjainkat, nem akarnak tudomást venni arról az elég nyilvánvaló veszélyről, hogy akkor egy ellenséges ország egy hét alatt kiéheztethetne és megadásra kényszeríthetne minket.<br /><br />Számomra mégis az volna a legnagyobb tragédia, ha az Edwardsékhoz hasonló emberek fajtája kihalna.<br />Egy késő délutánon erőtlenebbnek éreztem magam, mint valaha. Mellettem Edwards gazda úgy dobálta a kévéket, mintha nem is lenne súlyuk, míg én nyögtem és erőlködtem. A farmert később elhívták egy borjadzó tehénhez, és ahogy fürgén lepattant az asztagról, megveregette a villára hajló vállamat.<br />- Oda se neki, Jim! - nevetett. - Csak érteni kell a módját.<br /><br />Egy óra múlva bementünk enni a konyhába, és Edwardsné közölte, hogy a férje még mindig a tehén mellett van. Gondjai támadtak az elletéssel.<br /><br />Határozatlanul tébláboltam az ajtóban.<br />- Nem baj, ha kimegyek megnézni, hogy halad?<br /><br />Elmosolyodott.<br />- Menjen csak, ha akar. Addig melegen tartom az ételét.<br /><br />Átvágtam az udvaron és bementem az istállóba. Az egyik öregember egy nagy testű, rövid szarvú vörös tehén farkát tartotta, és közben zavartalanul pöfékelt a pipájából. A derékig levetkőzött Edwards karja vállig benne volt a tehénben. De ez most egy másik Edwards volt. Háta és mellkasa izzadságtól fénylett, verejték gyöngyözött a homlokán, és cseppekbe gyűlve csöpögött le az orra hegyén. Nyitott szájjal zihált, és úgy nyögött, mintha rettenetes harc dúlna a bensejében.<br /><br />Ködös tekintettel nézett felém. Először mintha meg sem látott volna, annyira elmerült a küzdelemben, aztán felismert.<br />- Hahó, Jim! - lihegte elfulladva. - Nagy munkában vagyok.<br />- Sajnálattal hallom. Mi a baj?<br /><br />Válaszolni akart, de hirtelen eltorzult az arca.<br />- Jaj! Ez a vén bajkeverő! Megint agyonlapítja a karomat. El fogja törni, még mielőtt bármit végeznék! - Elhallgatott, lehajtotta a fejét, amíg erőt gyűjtött, aztán megint rám nézett. - Rosszul fekszik a borjú, Jim. Csak a farka van a szülőcsatornában, és nem tudom elkapni a hátsó lábát.<br /><br />Farfekvés. A kedvenc magánszámom, de a farmereknek mindig beletörik a bicskájuk. Nem hibáztathatom őket érte, hiszen nekik nem volt alkalmuk tanulmányozni Franz Benesch „Állatorvosi szülészet” című klasszikus művét, amely kristálytiszta magyarázatot ad az ellés mechanizmusáról. Egy mondata örökre belevésődött az emlékezetembe: „Antagonisztikus erők egyidejű kifejtésére van szükség”.<br /><br />Benesch rámutat, hogy az inadekvát fekvések korrekciója érdekében egyszerre kell húzni és tolni, ami viszont lehetetlen, amikor az ember egyik keze benne van az erőlködő tehénben.<br />Mintha csak a gondolatmenetemet akarná igazolni, Edwards újra kitört:<br />- A fenébe, megint elszalasztottam! Megállás nélkül tolom elfele a csánkját, de mire megragadhatnám a lábát, az öreg tehén mindent visszalök nekem. Egy órája küszködök már vele, és kezdek kikészülni.<br /><br />Sosem hittem volna, hogy ilyet fogok hallani ettől a kemény kis embertől, de most láthatóan kínlódott. Nagy darab, erős tehén volt, a háta akár egy ebédlőasztal, és könnyedén visszaverte a farmer minden próbálkozását. Yorkshire-ben nem sok rövid szarvú vörös tehenet látni, de az a néhány konok volt és erős, mint egy elefánt; már a gondolata is elcsüggesztett, hogy egy teljes óráig harcoljak vele.<br /><br />Edwards kihúzta a karját, és egy pillanatra ráborult az állat szőrös hátsó felére. A tehenet nem zavarta az apró emberi lény működése, de a farmer halálosan kimerült. Rázogatni kezdte érzéketlenül lógó ujjait, majd rám nézett.<br />- Istenemre! - nyögte. - Egészen elzsibbasztott. Alig érzem a karomat.<br /><br />Nekem nem kellett magyaráznia. Számtalanszor tapasztaltam meg ugyanezt. Az olyan rideg tudományos kifejezések közepette, mint pozícióba helyezés”, „visszaemelés”, „rossz fekvés” és „ellenirányú nyomás”, maga Benesch is kénytelen volt megjegyezni, hogy „az orvost erősen igénybe veszi”. Edwards nyilván mélységesen egyetértett volna vele.<br /><br />A farmer kifújta magát, és odament a padlóra tett melegvizes vödörhöz. Megmosta a karját, majd visszatért a tehénhez, de az arcáról rettegést lehetett leolvasni.<br />- Tudja, mit? - szólaltam meg. - Engedje meg, hogy segítsek.<br />Bágyadtan elmosolyodott.<br />- Köszönöm, Jim, de ebben nem tud segíteni. Nem tudjuk áthelyezni a lábait.<br />- Pontosan erről van szó. Én meg tudom csinálni.<br />- Micsoda?<br />- Ha segít egy kicsit. Van itt kéznél zsineg?<br />- Igen, több méter is, de értse meg, fiam, hogy ehhez a munkához tapasztalat kell. Magának fogalma sincs...<br /><br />Elhallgatott, mert látta, hogy már bújok is ki az ingemből. Túl fáradt volt ahhoz, hogy elkezdjen vitatkozni.<br />Az inget felakasztottam egy szögre a falban, a vödör fölé hajoltam, beszappanoztam a karomat, és amint megéreztem a fertőtlenítő szagát, ellenállhatatlanul megrohantak az emlékek. Kinyújtottam a kezem, és Edwards szó nélkül beletetette a hosszú kötelet.<br /><br />Megmártottam a vízben, aztán gyorsan hurokcsomót kötöttem az egyik végére, és becsúsztattam a kezemet a tehénbe. És valóban, ott volt a farok az ismerős helyen, a borjú medencecsontjai között. Igen, én direkt szerettem a farfekvéses eseteket, és szinte kéjes élvezettel futattam végig a kezem a szőrös végtagon, amíg el nem értem az apró lábig. Egy pillanat műve volt rátenni a hurkot a csűdjére és meghúzni, miközben kivezettem a kötél szabad végét a patás ujjak között.<br />- Fogja meg - mondtam a farmernak -, és húzza egyenletesen, amikor szólok.<br /><br />Rátettem a kezem a csánkra, és elkezdtem tolni befelé, a méh belsejébe.<br />- Most húzza! - mondtam. - De óvatosan! Ne rángassa!<br />Mint az alvajáró, tette, amit mondtam, és a láb másodpercek alatt kicsúszott a vulvából.<br />- Az ördögbe is! - mondta Edwards.<br />- Most a másikat! - vetettem oda, miközben leemeltem a hurkot. Megismételtem a műveletet, a farmer pedig elkerekedett szemmel húzta a kötelet. Egy pillanat múlva a másik sárga és nyirkos kis pata is csatlakozott a párjához.<br />- Ördög és pokol! - kiáltott fel Edwards.<br />- Rendben - mondtam. - Fogja meg az egyik lábát, és néhány rántással kihúzzuk belőle.<br /><br />Mindketten megragadtunk egy-egy lábat, hátra dőltünk, de a nagy tehén elvégezte helyettünk a munkát, mert egyetlen erőteljes lökéssel a karomba pottyantotta a nedves, ficánkoló kisborjút. Megtántorodtam, és lehuppantam vele a szalmára.<br />- Szép, nagy bikaborjú, Mr. Edwards - mondtam. - Jó lenne, ha kicsit ledörgölné.<br /><br />A farmer hitetlenkedő pillantást vetett rám, majd csomóba fogott némi szénát és szárogatni kezdte a kis jószágot.<br />- Megmutatom, mit kell tennie - mondtam -, ha legközelebb farfekvéssel akad dolga. Egyszerre kell húzni és tolni, ezért kell a kötél. Miközben maga visszafelé nyomja a csánkot a kezével, addig valaki más húzza a lábat, de jegyezze meg, hogy a borjú pataujjai között kell kivezetnie a kötelet, mert ez fontos. Ez felemeli az éles kis patát, és így nem sérti meg a hüvelyfalat.<br /><br />A farmer némán bólintott, és folytatta a dörgölést. Amikor befejezte, tanácstalanul rám meredt, és hangtalanul mozgott az ajka, mielőtt meg tudott volna szólalni:<br />- Mi a... honnan a fenéből tudja maga mindezt?<br /><br />Megmondtam neki.<br />- Maga csirkefogó! Persze erről mélyen hallgatott!<br />- Eddig nem kérdezte.<br /><br />Megvakarta a fejét.<br />- Hát, nem akarom kikérdezni a fiúkat, akik eljönnek segíteni. Vannak, akik nem szeretik... - elhalkult a hangja.<br /><br />Megtörülköztünk, és szó nélkül belebújtunk az ingünkbe. Mielőtt kimentünk volna, visszanézett a borjúra, aki már buzgón kísérletezett a talpra állással, miközben az anyja nyalogatta.<br />- Eleven kis jószág - mondta. - És kis híján elveszítettük. Igazán hálás vagyok. - A vállamra tette a karját. - Na, akkor menjünk, állatorvos uram, és együk meg a vacsorát.<br /><br />Az udvar közepén megállt és bánatosan pislogott rám.<br />- Képzelem, mekkora bolondnak nézett, hogy egy teljes óráig küszködtem vele, majd bele nem döglöttem, aztán jött maga, és pár perc alatt megoldotta. Pipogya kislánynak érzem magam.<br />- Egyáltalán nem az, Edwards gazda - válaszoltam. - Ez... - egy pillanatig tétováztam - ez nem erő kérdése, csak érteni kell a módját.<br /><br />Bólintott, aztán megmerevedett, és hosszú másodpercekig meredten bámult rám. Hirtelen kivillantak a fogai, ahogy egyre szélesebb vigyor terült el a barna képén, amely hangos hahotába torkollott. Még akkor is megállíthatatlanul nevetett, amikor megérkeztünk a házhoz, és kinyitottam a konyha ajtaját. Nekidőlt a falnak, és a szemét törölgette.<br /><br />- Ördögfióka! - mondta. - Most visszaadta a kölcsönt, ugye?<br /><br /><br /><div style="text-align: center;"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=z9iXQagkwcQ">A föld ura a maga ura (Szelíd motorosok)</a></div><br /><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;"><a href="http://durumdara.blogspot.com/2009/11/parasztnak-lenni-nem-meno.html">De ez már nem menő!</a></div><div style="text-align: center;"><br /></div><br /><div style="text-align: center;">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-4392232031157873024?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-44534294737621147152011-07-25T20:35:00.001+02:002011-07-25T20:43:15.853+02:00<b>Göbölyös N. László - Jim Morrison</b><br /><br />Sugerman a 'Wonderland Avenue'-ban így ír le egy beszélgetést Jimmel valahol az óceán partján, ahová Jim akkor vitte le, amikor Danny elpanaszolta neki, hogy nem tud mit kezdeni magával és félelmeivel.<br />- Most hogy vagy? – Jim mögöttem állt.<br />– Bizonytalan vagyok. <br />– Te vagy a sofőr – mondta. Csak dadogtam erre. – Azt mondtam, Te vagy a sofőr. Bármi is játszódik le a fejedben, bármilyen útra indulsz, nem kell félned semmitől. Utazol önmagadban. Te vagy a sofőr, az utas, a kocsi, a látóhatár.<br /><br />Leültünk. Jim beletúrt a sárba, kiásott egy gilisztát és hagyta, hogy végigsikoljon ujjain. <br />– A titok és a fájdalom megelőzi az alkotás aktusát. Te most éppen önmagadat próbálod megalkotni. Próbálkozz és élvezd. Fogadd el az elfogadhatatlant. Bármi is történik, öleld magadhoz. <br />Állj ki magadért, és megmenekülsz. Meg kell tapasztalnod minden érzelmet, minden szenvedést. Miután mindezeken átmentél, a másik oldalon szabad emberként jössz ki. – Egy kicsit jobban éreztem magamat. A zűrzavar kezdett elpárologni. <br /><br />Mindent kezdett beragyogni a világosság. Még a köd is lánggal égett.<br />– Ez az igazi felszabadulás. A szabadság. Az egyetlen dolog, amiért érdemes meghalni. Nem az a fajta felszabadulás, amelyről háborúk kapcsán szoktak beszélni. Egy ügyért meghalni – értelmetlen. Nem erről szól az élet. Személyes szabadság, ez az élet... – Szinte csak suttogott. <br /><br />Egészen közel kellett hajolnom hozzá, hogy halljam.<br />– Személyes háború, ezért nehezebb is, de nem kevésbé valóságos. A halál, akár a valóságban, akár a képzeletben, mindig itt van. És van-e, ami elfogadhatatlanabb a halálnál? Nevezz meg akár egyetlen dolgot. Nem tudsz. Ha egyszer elfogadod a halált, akkor hazaértél, szabad vagy. Senki nem árthat neked.<br /><br />Talán az örökkévalóságig hallgattam volna Jimet. Eltűnt a félelem és bizalommá vált. Pozitív sugarak töltöttek el...<br /><br /><div style="text-align: center;"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=ZD74-1G9o_U&amp;feature=related">The Doors: The End</a></div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;">Jöttment ember, mi marad utánad?</div><div style="text-align: center;"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=WlBiLNN1NhQ">Monty Python: Always look on...</a></div><div style="text-align: center;"><br /></div><br /><div style="text-align: center;">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-4453429473762114715?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-79510545149660335612011-07-04T19:43:00.000+02:002011-07-04T19:43:36.571+02:00<b>James Herriot: A repülő állatorvos<br /><br />18. fejezet</b><br /><br /><br />Ahogy az idős hölgy felém nyújtotta a teáscsészét, megrándult bennem egy érzékeny ideg. Pontosan úgy nézett ki, mint Beckné asszony.<br /><br />Az egyik helyi egyházközség összejövetelt rendezett a magányos repülősök szórakoztatására, én átvettem a csészét, visszaültem, és szinte képtelen voltam levenni a szemem a hölgy arcáról.<br />Mrs. Beck! Már láttam is magam előtt, ahogy ott áll a rendelő ablakánál.<br />- Hát, nem gondoltam volna, hogy maga ilyen szívtelen ember, doktor úr. - Remegett az álla, és szemrehányóan nézett fel rám.<br />- De Mrs. Beck! - mondtam. - Biztosíthatom róla, hogy a legkevésbé sem vagyok szívtelen. Pusztán arról van szó, hogy nem végezhetek el egy komoly műtétet tíz shillingért.<br />- Hát én azt reméltem, hogy megtesz ennyit egy magamfajta szegény özvegyasszonynak.<br /><br />Elgondolkodva vizsgálgattam tömzsi, alacsony termetét, kicsattanó orcáját, a takaros kis kontyba fogott dús, szürke haját. Tényleg szegény özvegy lenne? Minden okom megvolt a kételkedésre. A közvetlen szomszédja Raytonban megerősítette a gyanúmat.<br />- Mesebeszéd, doktor úr - mondta. - Mindenkinél ezzel próbálkozik, de én tudom, hogy szép kis vagyona van. Több birtoka is van a környéken.<br />Vettem egy nagy levegőt.<br />- Mrs. Beck, sokszor adunk árengedményt olyan embereknek, akik nem tudnának többet fizetni, de amit maga kér, azt mi luxusműtétnek tekintjük.<br />- Még hogy luxus! - hápogta a hölgy. - Hiszen elmondtam magának, hogy Georgina nem győzi kihordani a kiscicákat. Folyton vemhes, és én nagyon aggódom érte. Már aludni sem tudok a nyugtalanságtól, hogy mikor jön a következő - forgatta a szemét.<br />- Megértem, és nagyon sajnálom. De újra csak azt mondhatom, hogy az ivartalanítás az egyetlen megoldás a problémára, az pedig egy fontba kerül.<br />- Annyit én nem tudok fizetni.<br />Széttártam a karom.<br />- És azt kéri tőlem, hogy vállaljam el fele áron? Külön, csak magának? Nevetséges. Ez a műtét azt jelenti, hogy eltávolítjuk a méhet és a petefészkeket, teljes altatásban. Egy ilyen műtéthez az anyag sem jön ki tíz shillingből.<br />- Ó, milyen kegyetlen maga! - Elfordult, kinézett az ablakon, és rázkódni kezdett a válla. - Hát nem esik meg a szíve egy szegény özvegyen?<br /><br />Ez így ment már tíz perce, és lassan fel kellett fognom, hogy egy nálam erősebb jellemmel kerültem szembe. Az órámra pillantottam - már el kellett volna indulnom, és egyre nyilvánvalóbbá vált előttem, hogy ezt a csatát el fogom veszíteni.<br />Sóhajtottam. Lehet, hogy tényleg szegény özvegy.<br />- Rendben van, Mrs. Beck. Megcsinálom tíz shillingért, most az egyszer. Kedd délután megfelel?<br />Elpenderült az ablaktól, és mintegy varázsütésre mosoly jelent meg az arcán.<br />- Tökéletesen megfelel! Ez igazán kedves magától.<br />Elhúzott mellettem, én pedig követtem őt a folyosón.<br />- Még valamit! - mondtam, miközben kitártam előtte az ajtót. - Hétfő déltől ne adjon semmit enni Georginának. Üres gyomorral kell behoznia.<br />- Behoznom? - Beckné maga volt a megdöbbenés szobra. - De hát nekem nincsen autóm! Úgy gondoltam, hogy eljön érte!<br />- Úgy gondolta? De Rayton öt mérföldre van!<br />- Igen, utána pedig hazahozná. Én nem tudom megoldani a szállítást.<br />- Elhozni, megoperálni, és még vissza is vinni? Mindezt tíz shillingért?<br />Még mindig mosolygott, de már hideg fény villant a szemében.<br />- Nos, beleegyezett az árba: tíz shilling.<br />- De... de...<br />- Már megint kezdi? - Eltűnt a mosoly, és Beckné félrebillentette a fejét. - Én csak egy szegény...<br />- Rendben, rendben - mondtam gyorsan. - Kedden jelentkezem.<br /><br />Amikor eljött a kedd délután, átkoztam magam a gyengeségemért. Ha behoznák azt a macskát, kettőkor megoperálhatnám, és fél háromkor már indulhatnék is vizitelni a farmokra. Bánom is én, ha fél órát veszteségesen dolgozom, de így meddig fog tartani?<br />Kifelé menet benéztem a nappali nyitott ajtaján. Úgy tudtam, hogy Tristan tanul, de mély álomba merült kedvenc karosszékében. Bementem, lenéztem rá, elbűvölve attól a zavartalan nyugalomtól, amelyet csak kivételesen jó alvóknál látni. Sima és békés volt az arca, akár egy csecsemőé, a képregénynél kinyitott Daily Mirror a mellkasára esett, és a Woodbine kialudt lelógó kezében.<br />Gyöngéden megráztam.<br />- Nem volna kedved velem jönni, Triss? Egy macskáért megyek.<br />Lassan tért magához, nyújtózkodva és ásítva, de gyorsan visszanyerte alapjában nyájas természetét.<br />- Hát persze, Jim - mondta egy utolsót ásítva. - Kész örömmel.<br />Beckné a raytoni út közepe táján lakott, a bal oldalon. „Jázmin Lak” - olvastam a fényesre festett kapun, és amikor beléptünk a kertbe, kinyílt a ház ajtaja, és az apró hölgy vidáman integetett felénk.<br />- Jó napot, uraim. Örülök, hogy megjöttek. - Bekísért minket a nappaliba, ahol a jó minőségű, masszív bútorok nem éppen szegénységről árulkodtak. Egy mahagóni szekrény nyitott ajtaján át poharak és palackok sorát pillantottam meg. Scotchot, Cherry brandyt és sherryt sikerült azonosítanom, mielőtt a térdével benyomta volna az ajtót.<br /><br />Rámutattam egy spárgával átkötött kartondobozra.<br />- Tehát abba tette bele? Nagyon helyes!<br />- Nem, áldja meg az Isten, ő a kertben van. Ott szokott játszani délután.<br />- A kertben? - kérdeztem idegesen. - Akkor hozza be kérem, mert sietnünk kell.<br />A kikövezett konyhán át jutottunk el a hátsó ajtóhoz. Az ilyen vidéki házak mögött többnyire meglepően nagy földek vannak, és Mrs. Beck birtoka igencsak csinos volt. A szépen nyírt gyepet virágágyak szegélyezték, a napfényben ragyogó színekben játszottak az almák és a körték a fák lombjai között.<br />- Georgina! - fuvolázta Mrs. Beck. - Merre vagy, cicuskám?<br />Macskának nyoma sem volt, mire ő pajkos mosollyal fordult hozzám.<br />- Szerintem játszik velünk egy kicsit. Ő már csak ilyen, tudja.<br />- Valóban? - mondtam minden lelkesedés nélkül. - Hát, remélem, hogy hamarosan előkerül. Tényleg nincs sok...<br /><br />Abban a pillanatban egy nagyon kövér cirmos ugrott ki egy krizantémbokorból, átsüvített a pázsiton és eltűnt a rododendronok között. Tristan szorosan a nyomában. A fiatalember bevetette magát a növények közé, mire a macska kibukkant az ágyás túlsó végén, néhány szökelléssel átszelte a gyepet, és fönn termett egy göcsörtös fán.<br />Tristannak harci tűz gyúlt a szemében, és fölkapott néhány lehullott almát a földről.<br />- Mindjárt leszedem onnan azt a csirkefogót - suttogta, és már célzott is.<br />Megragadtam a karját.<br />- Az ég szerelmére, Triss! - sziszegtem. - Ezt nem teheted. Dobd el az almákat!<br />- Tessék? Ja, igazad van. - Ledobta az almákat, és elindult a fa felé. - Akkor majd máshogyan kapom el.<br />- Várj egy kicsit! - húztam vissza a kabátjánál fogva. - Majd én. Te maradj a fa alatt, és próbáld meg elkapni, ha leugrik.<br /><br />Tristan csalódott képet vágott, de én fenyegető pillantást vetettem rá. A macska mozgásából arra következtettem, hogy elég, ha a társam kissé túlzásba viszi az igyekezetet, és a macska meg sem áll a szomszéd megyéig. Elkezdtem megmászni a fát.<br />Szeretem a macskákat, mindig is szerettem őket, és mivel úgy gondolom, hogy az állatok ezt megérzik, általában a legnehezebb esetekkel is képes vagyok elbánni. Nem túlzás azt mondani, hogy büszke vagyok a macskás technikámra; most sem számítottam problémákra.<br />Enyhén kifulladva értem el a legfelső ágig, és kinyújtottam a kezem az összegörbült állat felé.<br />- Cicc-cicc - hízelegtem ellenállhatatlan macskahívó hangomon. Georgina hidegen nézett rám, és nem reagált, csak még jobban meggörbítette a hátát.<br />Még tovább nyújtózkodtam az ágon.<br />- Cicc-cicc. - Hangom akár az olvasztott méz, az ujjam a macska orra előtt. Most gyöngéden megvakargatom a képét, és nyert ügyem van nála. Ez mindig beválik.<br />- Pfú! - fújt rám figyelmeztetően Georgina, de én nem hátráltam meg, hanem megérintettem a szőrt az álla alatt.<br />- Pfú-pfú - Georgina prüszkölt, majd egy villámgyors balhorog, amely után véres seb maradt a kézfejemen.<br />Dühös morgások közepette visszavonultam a sebeimet ápolni. Odalent Mrs. Beck gyöngyözően kacagott.<br />- Jaj, ugye milyen kis csibész? Annyira játékos a szentem!<br /><br />Felhorkantam és újra megindultam fölfelé az ágon. Ezúttal, gondoltam elszántam, ravaszabb leszek. Most gyorsan elkapom a grabancát.<br />Mintha csak olvasna a gondolataimban, a kis állat odaszökkent az ág végére, amely meghajlott a súlya alatt, ő pedig könnyedén leugrott a fűre.<br />Tristan azonnal pattant, teljes súlyával rávetette magát, és elkapta a hátsó lábát. Georgina hátra pördült, és habozás nélkül belemélyesztette a fogát Tristan hüvelykujjába, de ő rugalmasnak bizonyult.<br />Egyetlen fájdalmas üvöltés után villámsebesen fogást váltott, megragadta a macska nyakát, s egy pillanattal később már magasra tartotta a vadul kapálózó jószágot a levegőben.<br />- Megvan, Jim! - jelentette boldogan. - Elkaptam.<br />- Ügyes vagy. El ne engedd! - mondtam fojtott hangom, és a lehető leggyorsabban lekúsztam a fáról. Ami azt illeti, túl gyorsan, mert egy eltéveszthetetlen reccsenő hang azt jelezte, hogy egy darabon kiszakadt a zakóm könyöke.<br /><br />De most nem törődhettem ilyen bagatell ügyekkel. Futva betereltem Tristant a házba, és kinyitottam a kartondobozt. Akkoriban még nem voltak speciális macskakosarak, ezért Georgina foglyul ejtése igencsak nehézkesnek bizonyult, mert a macska hol itt, hol ott próbált kibújni, miközben keserves nyávogással tiltakozott a megalázó bánásmód ellen.<br />Kimerítő tíz percbe tellett, amíg rácsuktuk a fedelet, de a sok méter erős spárgával körültekert roskatag kartondobozt sem éreztem elég biztonságosnak, amikor kicipeltem a kocsiba.<br /><br />Mrs. Beck fölemelte az ujját, midőn indulni készültünk. A mondandójára várva én a kikarmolt kezemet vizsgálgattam gondosan, Tristan pedig a szájába vette a hüvelykujját.<br />- Doktor úr, remélem, gyöngéden fog bánni vele - mondta aggodalmasan. - Nagyon félénk, tudja.<br />Alig fél mérföldet tehettünk meg, amikor harci zajokat hallottam hátulról.<br />- Vissza! Menj vissza! Menj vissza, te rohadék! - Hátrapillantottam. Tristan bajban volt. Georginát láthatóan nem ijesztette meg a kocsi mozgása, újra meg újra kidugta karmos mancsát a doboz résein. Majd dühösen prüszkölő feje is megjelent, egészen a nyakáig. Tristan elszántan nyomogatta vissza az előtüremkedő testrészeket, de kétségbeesett kiáltásai elárulták, hogy a csata vesztésre áll.<br /><br />Utolsó sikolyát az elkerülhetetlenség érzésével fogadtam.<br />- Kiszabadult, Jim! Kiszabadult a rohadék!<br />Hát ez nagyszerű. Aki vezetett már olyan autót, amelyben egy hisztérikus macska garázdálkodik, az el tudja képzelni a helyzetemet.<br />Ráborultam a volánra, ahogy a szőrös jószág hol balról, hol jobbról ugrott nekem, vagy végigkarmolta a tetőt és a szélvédőt, miközben Tristan hiába próbálta elkapni.<br />De a könyörtelen sors nem érte be ennyivel. Egy pillanatra elnémult társam fújtatása és nyögése, hogy vérfagyasztó sikolyt hallasson helyettük.<br />- Szarik a rohadék, Jim! Mindent összeszarik!<br /><br />A macska nyilvánvalóan be akarta vetni minden rendelkezésre álló fegyverét, és Tristannak kár is volt szólnia. Az orrom megelőzte a bejelentését, és lázasan tekertem lefelé az ablakot. De ugyanolyan gyorsan már tekertem is visszafelé, ahogy elképzeltem, hogy Georgina megszökik és eltűnik a nagy, büdös semmiben.<br /><br />Az út további részére gondolni sem szeretek. Megpróbáltam szájon át lélegezni, Tristan pedig sűrű felhőkben fújta a Woodbine füstjét, de a szag így is rettenetes volt. Közvetlenül Darrowby előtt megállítottam a kocsit, és egyesült erővel hajszát indítottunk az állat ellen; néhány újabb sebesülés, köztük egy, az orromon esett különösen fájdalmas karmolás árán sarokba szorítottuk, és visszazártuk a dobozba.<br /><br />Georgina még a műtőasztalon is bemutatott egy-két trükköt. Étert és oxigént használtunk az altatáshoz, ő pedig képes volt visszatartani a lélegzetét, amíg a maszk a pofáján volt, aztán váratlanul új erőre kapott, amikor azt hittük, hogy már alszik. Mindketten leizzadtunk, mire végül elnyugodott.<br /><br />Gondolom, elkerülhetetlen volt az is, hogy nehéz műtétünk legyen. A macska méhtelenítése meglehetősen célirányos művelet, és manapság számos ilyen műtétet végzünk minden komplikáció nélkül, de a harmincas években, különösen a vidéki praxisban még ritka volt, ennélfogva sokkal nagyobb vállalkozásnak számított.<br /><br />Ezen a területen is kialakítottam a magam tapasztalatát arról, hogy mit tartok előnyösnek és hátrányosnak. Például arra jöttem rá, hogy a sovány macska könnyebb eset, mint a kövér. Georgina pedig rettenetesen kövér volt.<br /><br />Amikor felnyitottam a hasát, tengernyi háj bukott elő mindent elborítva, és idegtépően sokáig tartott, amíg kiemeltem a bél részeit vagy az omentumot a csipeszemmel, rosszkedvűen megvizsgáltam, majd visszahelyeztem őket. Mire sikerült végül befognom a fémpofák közé a rózsaszínű petefészket és kihúznom a méh puha szövetét, erős fáradtság lepett meg. Valójában rutinműtét volt, én mégis mélységes kimerültséget éreztem, mire elhelyeztem az utolsó öltést is.<br />Betettem az alvó macskát a dobozba és odaintettem Tristant:<br />- Gyere, vigyük haza, mielőtt felébred! - Elindultam a folyosón, de ő a karomra tette a kezét.<br />- Jim - mondta ünnepélyesen. - Tudod, hogy a barátod vagyok.<br />- Hát persze, Tristan.<br />- Bármit megtennék érted, Jim.<br />- Ebben nem kételkedem.<br />Vett egy mély lélegzetet.<br />- Egyvalamit kivéve. Nem ülök be még egyszer abba a rohadt kocsiba.<br />Lemondóan bólintottam. Még csak nem is hibáztathattam érte.<br />- Rendben van - mondtam. - Akkor indulok egyedül.<br /><br />Beszállás előtt fenyőillatú fertőtlenítővel fújtam be az utasteret, de nem sokat segített. Egyedül az a remény éltetett, hogy Georgina nem ébred fel Rayton előtt, ám ez is meghalt bennem, amikor elértem Darrowby piacterét. Felállt a szőr a hátamon, ahogy meghallottam a baljós kapirgálást a hátsó ülésre helyezett dobozból. Olyan volt, mint a távoli méhzümmögés, de én tudtam, mit jelent: múlóban van az altató hatása.<br /><br />Ahogy kijutottam a városból, ráléptem a gázra. Ritkán tettem ilyet, mert valahányszor negyven mérföld fölé vittem a sebességet, a motor és a karosszéria olyan zajos tiltakozásba kezdett, hogy mindig attól féltem, mindjárt szétesik az egész. De most nem törődtem ezzel. Összeszorított foggal száguldottam, tekintetemet előre szögezve, de nem láttam sem az országutat, sem a mellettem rohanó kőfalakat; minden figyelmem a hátam mögé irányult, ahol egyre közelebbről és egyre dühösebben hallatszott a kurrogás.<br /><br />Amikor mérges nyivákolássá erősödött, amelyet a kartondobozt szaggató vad karmok zaja kísért, elkezdtem remegni. Amikor behajtottam Raytonba, hátrapillantottam. Georgina már félig kinn volt a dobozból. Hátranyúltam, megragadtam a nyakát, és amikor a fékre lépve megálltam a Jázmin Lak kapujánál, a másik kezemmel az ölembe tettem a macskát.<br />Elernyedtem az ülésen, és hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal kieresztettem a visszatartott levegőt. Merev arcvonásaim már-már mosolyba fordultak, amikor megláttam a kertben tevékenykedő Mrs. Becket.<br /><br />Örömkiáltással vette át tőlem Georginát, de rémült hápogásba kezdett, amikor felfedezte a leborotvált területet és a két varratot a macska hasán.<br />- Jaj, drágaságom! Mit tettek veled azok a csúnya bácsik? - Magához ölelte az állatot, és rám meredt.<br />- Az állatka jól van, Mrs. Beck, erről biztosíthatom - mondtam. - Ma este adjon neki egy kis tejet, holnap pedig valami szilárd ételt. Nincs miért aggódnia.<br />Elbiggyesztette a száját.<br />- Akkor jó. Most pedig... - vetett rám egy oldalpillantást -, gondolom, kéri a pénzét?<br />- Nos, hát...<br />- Itt várjon. Mindjárt hozom. - Sarkon fordult, és bement a házba. Nekidőltem a bűzlő kocsinak, a kezemen és az orromon sajogtak a karmolások, a zakóm könyökén lifegett a szakadás, és testileg-lelkileg kimerültnek éreztem magam. Egész délután nem végeztem mást, mint egy macska ivartalanítását, de tudtam, hogy ma már nem leszek képes többre.<br /><br />Apatikusan figyeltem a kerti úton közelgő hölgyet. Erszény volt nála. A kapunál megállt és rám nézett.<br />- Tíz shilling, ugye?<br />- Úgy van.<br />Egy ideig kotorászott az erszényben mielőtt - bánatos tekintettel - kiemelt volna egy tíz shillingest.<br />- Jaj, Georgina, Georgina, milyen sokba kerülsz te nekem! - sóhajtozott.<br />Óvakodva előre nyújtottam a kezem, de ő visszahúzta a bankjegyet.<br />- Egy pillanat, majdnem elfelejtettem. Ki kell majd vennie a varratokat, igaz?<br />- Igen, tíz nap múlva.<br /><br />Elszántan szorította össze a száját.<br />- Nos, akkor rengeteg időm van még fizetni, hiszen úgyis visszajön.<br />- Vissza? De hát azt csak nem várja el...<br />- Mindig is azt tartottam, hogy nem helyes előre kifizetni egy munkát - mondta. - Lehet, hogy addig valami szörnyűség történik Georginával.<br />- De... de...<br />- Nem, már döntöttem - mondta. Visszatette a pénzt, végleges elhatározással becsukta az erszényt, és elindult a ház felé. A kerti út közepén járt, amikor mosolyogva visszanézett a válla fölött.<br />- Igen, ezt fogom tenni. Majd akkor fizetek, amikor visszajön.<br /><br /><div style="text-align: center;">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-7951054514966033561?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-88333448609865019762011-06-02T19:15:00.002+02:002011-06-02T19:15:01.214+02:00<strong>James Herriot - Állatorvosi pályám kezdetén</strong><br /><br /><strong>37.</strong><br /><br />Óhatatlanul kicsit önelégültnek éreztem magam, mikor kinyomtam a fényes piros gumilabdát a kutya hasán ejtett metszésen át. Elég kisállat-munkánk került Darrowbyban, hogy kellemes változatosságnak tekintsük a farmok körüli normális munkánk közben, de ahhoz nem elég, hogy közönyössé tegyen bennünket. A nagyvárosi praxissal rendelkező orvos bizonyára érdektelen rutinmunkának tekint egy gyomorfelmetszést, de engem, amikor elnéztem az asztalon végigguruló és a rendelő padlóján felpattanó kis piros labdát, a siker melege öntött el.<br />A nagy, vánszorgó vörös szetterkölyköt aznap délelőtt hozták be; úrnője azt mondta, két napja szenved és időnként hány - éppen mióta a kislányuk labdája titokzatosan eltűnt. Nem volt nehéz a diagnózis.<br />Visszatűrtem a gyomorseb széleit, s kezdtem lezárni sebvarró fonállal. Kellemes könnyedség fogott el, nem úgy, mint Tristant, aki nem gyújthatott cigarettára a mögötte üvegpalackban bugyborékoló éter miatt, amely a kutya pofája elé tartott altatómaszkba szivárgott; kedvetlenül meredt a betegre, és szabad kezének ujjaival az asztalon dobolt.<br />De hamarosan átszállt rám a feszültség, mert a műtő ajtaja kivágódott, és bevonult Siegfried. Nem tudom miért, de valahányszor Siegfried figyelt munka közben, mindig szétestem: mintha nagy hullámok gördültek volna ki belőle - türelmetlenség, kétségbeesés, kritika, ingerültség. Máris éreztem, hogy a hullámok lökdösnek, noha munkaadóm arca kifejezéstelen volt; ott állt csendben az asztal végén, de ahogy teltek a percek, egy kitörni kész vulkán érzetét keltette bennem. A kirobbanás akkor következett be, amikor kezdtem a hasizom mély rétegét összevarrni. A bélhúrt húztam ki egy üvegedényből, mikor heves lélegzetvételt hallottam.<br />- Az istenért, James! - kiáltotta Siegfried. - Ne húzkodd már azt a rohadt bélhúrt! Tudod mibe kerül az félméterenként? Még szerencse, hogy nem tudod, mert elájulnál. És az a drága hintőpor, amit összevissza szórsz - van belőle vagy negyed kiló a kutyában. - Elhallgatott, s néhány pillanatig zihálva lélegzett. - Még valami: ha tamponozni akarsz, elég egy kis vatta - nem kell minden alkalomra egy fél négyzetméter, amennyit te használsz. Add ide azt a tűt. Megmutatom neked.<br />Sietősen kezet mosott, és átvette a műtétet. Először egy csipetnyi jodoformport vett, és finoman a sebbe szórta, olyanformán, ahogy egy idős hölgy eteti az aranyhalait, aztán levágott egy kis darab bélhúrt, és folyamatosan összevarrta az izmot; alig hagyott eleget kívül, hogy csomót kössön a végére. Bizonytalan is volt, hogy sikerül-e, de végül néhány pillanatig tartó feszült összpontosítás után megkötötte.<br />A műveletet vagy tízszer megismételte, mikor összezárta a bőr sebét selyem sebvarróval; orra csaknem hozzáért a beteghez, mikor a rövid végekre csipesszel csomót kötött. Mire befejezte, némileg kidülledt a szeme.<br />- Helyes, állítsd le az étert, Tristan - mondta, s közben két centi vattát tépett, és finomkodva letörölte a sebet.<br />Felém fordult, és nyájasan mosolygott. Elszorult szívvel láttam, hogy arcát elönti a türelmes kifejezés.<br />- James, kérlek, ne érts félre. Kitűnő munkát végeztél ezen a kutyán, de ügyelned kell a takarékossági szempontokra is. Tudom, hogy ez most neked semmit sem jelent, de egyszer majd kétségkívül neked is meglesz a saját praxisod, s akkor majd megérted azokat a gondokat, amelyek az én vállamat nyomják. - Megveregette a karomat, és én megacéloztam a lelkem, mikor oldalt hajtotta a fejét, s mosolya egy parányit csibészessé vált. - Végtére is, James, te is egyetértesz azzal, hogy valamennyi nyereségre is szert kell tenni.<br /><br />Egy hét múlva éppen egy alvó csikó nyakán térdeltem a mező közepén, a nap forrón sütötte a hátamat, s én néztem a békésen lehunyt szemeket, a keskeny pofát, amely eltűnt a kloroformos vászon álarcban. Még néhány csepp altatót cseppentettem a szivacsra, aztán visszacsavartam az üveg tetejét. Eleget kapott.<br />El sem tudnám mondani, hányszor végigjátszottuk Siegfrieddel ezt a jelenetet: a ló fekszik fűágyában, munkaadóm szabdalja az egyik végét, én meg a fejét figyelem. Siegfriedben egyedülállóan keveredett a született lovas ember és az ügyes sebész, ezzel én nem vetélkedhettem, így hát óhatatlanul altatóorvossá alakultam át. Szerettünk a szabadban operálni; így tisztább volt, s ha a ló megvadult, kevesebb módja nyílott kárt tenni magában. Mindig reménykedtünk a szép időben, s ma szerencsénk volt. A korai párában végigpillantottam a számtalan boglárkán; teli volt velük a mező, mintha egy fénylő sárga tengerben ültem volna. A virágpor beborította a cipőmet s alattam a ló nyakát.<br />Minden nagyjából úgy történt, ahogy szokott. Bementem a csikóval a bokszba, rácsatoltam az altatókosarat a fejszerszámra, aztán nyugodtan kivezettem a mező egy puha, vízszintes darabjára. Egy emberre rábíztam, hogy tartsa hosszú száron a fejszerszámot, és ráöntöttem az első köbcenti kloroformot a szivacsra. A csikó prüszkölt és fejét rázta az idegen szagtól. Az ember lassan körbevezette, s én folyvást adtam a csikónak még egy kis kloroformot, míg végül tántorogni és imbolyogni nem kezdett; ez az állapot mindig eltartott néhány percig, s én magabiztosan vártam Siegfried kis beszédét, amely ilyenkor volt esedékes. Nem csalódtam.<br />- Nem fog lefeküdni, James. Nem kellene egyik mellső lábát felkötnünk?<br />Szokásomhoz híven süketnek tettettem magam, s néhány másodperc múlva a csikó egy utolsót kóválygott, és az oldalára zuhant. Siegfried, megszabadulva kényszerű tétlenségétől, működésbe kezdett.<br />- Ülj a fejére! - kiáltotta. - Kössenek egy kötelet a felső hátsó lábára, és húzzák előre! Hozzák ide azt a vödör vizet! Gyerünk - mozgás!<br />Vad változás volt ez. Pillanatokkal előbb még béke és csend, most meg emberek rohannak mindenfelé, s egymásba ütköznek, Siegfried kiáltásaitól ösztökélve.<br />Harminc év múltán még mindig lovakat altatok Siegfriednek, és ő még most is azt mondja:<br />- Nem fog lefeküdni, James.<br />Manapság leginkább intravénás Thiopentone injekciót alkalmazok, s a ló úgy tíz másodperc alatt elalszik tőle. Nem sok időt hagy Siegfriednek, hogy elmondja a mondókáját, de azért rendszerint sikerül neki beszorítania a hetedik és a tizedik másodperc közé.<br />Aznapi betegünk megsérült. Mégpedig elég súlyosan ahhoz, hogy az altató alkalmazását igazolja. A kitűnő vadászkancától származó csikó körbevágtatott a karámjában, s hirtelen vágyat érzett, hogy meglátogassa a kinti világot. Kiválasztotta az egyetlen hegyes karámoszlopot, s a felett próbált átugrani, s karóba húzta magát a mellső lábai között. Igyekeztében, hogy szabaduljon, sok kárt tett a szügye körül; szinte mészárszéki látvány volt nagy területen felhasogatott bőrével, a kilógó nagy mellizmokkal, amelyeket mintha hentesbárddal vágtak volna át.<br />- Fordítsák a hátára - mondta Siegfried. - Most jó. - Elővett egy szondát a füvön mellette fekvő tálcáról, és gondosan átvizsgálta a sebet. - Csont nem sérült - dörmögte, még mindig a mélységbe kukucskálva. Aztán elővett egy csipeszt, és kihalászott minden szabad diribdarabot, majd hozzám fordult.<br />- Jó nagy sebvarró munka az egész. Folytathatod, ha akarod.<br />Miközben helyet cseréltünk, eszembe jutott, hogy csalódott, amiért nem valami érdekesebb esetet kezelünk. Biztosan nem kérne meg, hogy vegyem át, ha valami rejtetthere-operációról vagy hasonlóról volna szó. Aztán, mikor kézbe vettem a tűt, emlékezetembe beugrott a kutyán végzett gyomoroperáció. Talán próbára tesz pocsékoló szokásaim miatt. Most azonban vigyázni fogok!<br />Apró darab bélhúrt fűztem a tűbe, beleszúrtam az átmetszett izomba, s némi erőfeszítéssel a helyére varrtam. De vesződséges munka volt csomót kötni a kurta végekre - háromszor annyi időmbe került, mint kellett volna. Mindazonáltal makacsul kitartottam. Figyelmeztettek, s nem akartam újabb kioktatásban részesülni.<br />Vagy fél tucat varratot raktam be, mikor megéreztem a hullámokat. Munkaadóm a közelemben térdelt a ló nyakán, és a helytelenítés tajtékos habjai közelről vágódtak nekem. Még két varraton át kitartottam, akkor Siegfried vad suttogásban robbant ki:<br />- Mi a fenét vacakolsz, James?<br />- Hát varrok. Mi a baj?<br />- De miért lacafacázol azokkal a kis darab bélhúrokkal? Itt töltjük az egész kurva napot.<br />Újabb csomókat pisztergáltam az izomba.<br />- A takarékosság okából - suttogtam vissza öntudatosan.<br />Siegfried úgy pattant fel a nyakról, mintha megharapta volna a ló.<br />- Ezt nem bírom tovább! Add ide, majd én csinálom!<br />Odalépett a tálcához, kiválasztott egy tűt, s megragadta az üvegedényből kinyúló bélhúr szabad végét. Karjának kaszáló mozdulatával hatalmas tekercs húrt húzott ki, az orsó olyan vadul pörgött az edényben, mint egy legyezőorsó, ha nagy lazac van a horgon. Visszatért a lóhoz, kicsit megbotlott, mert a húr a bokájára tekeredett, aztán varrni kezdett. Nem ment könnyen, mert karját teljesen kinyújtva sem volt képes szorosra húzni a sebvarró fonalat, s minduntalan fel kellett állnia és leguggolnia. Mire visszarakta az izmokat eredeti helyükre, zihált, és némi verejtékharmatot láttam a homlokán.<br />- Valahonnan vér szivárog - motyogta, s megint meglátogatta a tálcát, ahol vadul letépett egy darabot a nagy tekercs vattából. Rendetlen fehér uszályt vontatva maga után a boglárkákon, visszajött, és kitamponozta a sebet a vattatömeg egy sarkával.<br />Megint vissza a tálcához.<br />- Egy kis por, mielőtt bevarrnám a bőrt - mondta könnyedén, és megmarkolt egy kilós dobozt. Egy pillanatig célzott a seb felett, aztán csuklója szertelen rándulásaival szórni kezdte a port. Sok került a sebbe, de még sokkal több szállongott a ló más testrészeire, rám, a boglárkákra, s egy különlegesen szeszélyes lökés elhomályosította a lábkötelet tartó ember izzadó arcát. Mikor abbahagyta a köhögést, nagyon hasonlított Cocóra, a bohócra.<br />Siegfried több méter fonállal összevarrta a bőrt, s amikor hátralépett és szemügyre vette a szép tiszta végeredményt, láttam, hogy nagyszerű kedve van.<br />- No, hát ez pompás. Az ilyen fiatal ló egykettőre meggyógyul. Nem lepődnék meg, ha nyoma sem maradna.<br />Miközben a műszereket mostam a vödörben, odajött hozzám, és megszólított:<br />- Bocsáss meg, James, hogy így kilöktelek, de őszintén szólva nem tudtam, mi ütött beléd - olyan voltál, mint egy öreg tyúk. Tudod, az nem kelt jó benyomást, ha az ember hitvány kis mennyiségű anyaggal dolgozik. Az embernek bizonyos... szóval... nagyvonalúsággal kell operálnia, ha szabad így fogalmaznom, s az nem megy, ha fukarkodsz.<br />Lemostam, megtörölgettem és rátettem a tálcára a műszereket. Aztán felemeltem a tálcát, és elindultam a mező végében nyíló kapu felé. Siegfried mellettem jött, és vállamra tette a kezét.<br />- Kérlek, ne gondold, hogy hibáztatlak, James. Talán a skót neveltetésed az oka. És ne felejtsd el, ez a neveltetés annyi, számomra oly rokonszenves tulajdonságot plántált beléd - becsületességet, szorgalmat, hűséget. De biztosra veszem, hogy ti skótok, a te véleményed szerint is - itt megállt és az ujját billegtette felém -, olykor túlontúl spórolósak vagytok. - Aprót nevetett. - Tehát jegyezd meg, James, hogy ne légy túl - hm - takarékos operáció közben.<br />Végigmértem. Ha gyorsan ledobom a tálcát, akkor biztosan le tudom teríteni egy jobbhoroggal. Siegfried folytatta.<br />- De tudom, hogy nem kell tovább szövegelnem neked, James. Te mindig odafigyelsz arra, amit mondok.<br />Hónom alá szorítottam a tálcát, és újra elindultam.<br />- Igen - mondtam. - Odafigyelek. Minden egyes alkalommal.<br /><br /><br /><div align="center">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-8833344860986501976?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-7533208920010981912011-06-01T21:04:00.000+02:002011-06-01T21:04:10.827+02:00<b>A. D. Mello - Szárnyalás</b><br /><br /><br />A Mezőgazdasági Minisztérium elrendelte, hogy ki kell irtani a verebeket, mivel azok veszélyeztetik a gabonatermést.<br />Amikor a verebeket kiirtották, rovarok légiói ereszkedtek a termésre, melyeket korábban a verebek megettek, és kezdték azt pusztítani, mire a Mezőgazdasági Minisztérium költséges rovarölő-szerekkel állt elő.<br />A szerek azonban megdrágították a terményből készült ételt. Azonkívül az egészségre is károsak voltak. Túl későn fedezték hát fel, hogy bár a verebek ugyan megdézsmálták a gabonát, mégis ők biztosították az egészséges és olcsó táplálékot.<br /><br /><br /><div style="text-align: center;"><i>Nincs rózsa kőris nélkül...</i></div><div style="text-align: center;"><i><br /></i></div><br /><div style="text-align: center;">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-753320892001098191?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-2842222811489187972011-05-14T15:15:00.000+02:002011-05-14T15:15:59.107+02:00<b>James Herriot - Állatorvosi pályám kezdetén</b><br /><br />Erről nem beszéltek a könyvek, gondoltam, amikor a hó befújt a nyitott ajtórésen, és ellepte csupasz hátamat.<br />Hason feküdtem a kockaköves padlón, valami meghatározhatatlan trágyalétócsában, karom hónaljig a kínlódó tehénben, s lábammal kaparászva igyekeztem támaszt találni ujjaimnak a kövek között. Derékig meztelen voltam, s a hó elkeveredett a testemet ellepő piszokkal és alvadt vérrel. A farmer füstölgő olajlámpát tartott fölém, pislákoló fénykörén túl nem láttam semmit.<br /><br />Nem, a könyvek nem beszéltek arról, milyen félhomályban köteleket és műszereket keresni; hogyan lehet tisztálkodni fél veder állott vízben; milyen az, amikor a kövek belenyomódnak az ember mellkasába. Sem a karok lassú zsibbadásáról, az izmok fokozódó bénulásáról, mikor az ember ujjai a tehén erőteljes kilökő nyomásai ellen dolgoznak.<br /><br />Nem esett szó a fokozatos kimerülésről, a hiábavalóság érzetéről, a vakrémület távoli halk hangjáról. Visszagondoltam a szülészeti könyv képére. Tehén áll a csillogóan tiszta padlón, s egy elegáns állatorvos makulátlan szülészeti köpenyben tapintatos mélységig beledugja a karját. Könnyed és mosolygó, a farmer és segítői is mosolyognak, még a tehén is mosolyog. Sehol semmi kosz, vér vagy izzadság.<br /><br />Az az ember a képen éppen befejezte kitűnő ebédjét, és átment a szomszédba egy kis borjaztatásra, puszta élvezetből, mintegy desszertként. Nem mászott ki vacogva az ágyából hajnali kettőkor, és nem döcögött a fagyott havon húsz kilométert álmosan előremeredve, míg a magányos farm fel nem bukkant a reflektorok fényében. Nem kapaszkodott nyolcszáz métert a fehér domboldalon az ajtótlan pajtáig, ahol a betege feküdt.<br /><br />Megpróbáltam még néhány centivel beljebb furakodni a tehénbe. A borjú farfekvéses volt, s én keservesen igyekeztem egy vékony kötélhurkot az alsó állkapcsa felé tolni az ujjam hegyével. Közben a karomat összepréselte a borjú és a csontos medence. A tehén minden toló erőfeszítésétől csaknem elviselhetetlenné vált a nyomás, aztán lazított az állat, és én még néhány centivel beljebb toltam a kötelet. Azon tűnődtem, meddig bírom ezt. Ha nem húzom a hurkot hamarosan arra az állkapocsra, soha ki nem szedem a borjút.<br /><br />Felnyögtem, összeszorítottam a fogamat, és megint előrenyúltam.<br /><br />Újabb hópamat zúdult be, s én szinte hallottam a pelyheket sisteregni izzó hátamon. A homlokomat is kiverte a verejték, és belecsepegett a szemembe, ahogy a kötelet toltam.<br />Nehéz ellésnél mindig van egy pillanat, mikor az ember kételkedni kezd, hogy megnyerheti-e a csatát. Eljutottam erre a fokra.<br /><br />Különböző beszédecskék villantak át az agyamon. „Talán jobb volna levágni ezt a tehenet. A medencéje olyan kicsi és szűk, hogy azon aligha fér ki a borjú.” Vagy: „Szép hízott állat, kitűnő húsa lehet. Nem volna jövedelmezőbb, ha kihívatná a mészárost?” Vagy talán: „Ez nagyon rossz fekvés. Egy tágas tehénben könnyű volna megfordítani a fejet, de ebben az esetben csaknem lehetetlen.”<br /><br />Persze kiszedhettem volna a borjút embryotomiával: drótot húzok a nyaka köré, és lefűrészelem a fejét. Oly sokszor végződik az ellés úgy, hogy a padló tele van fejjel, lábakkal, belsőrészhalmokkal. Vastag könyvek tanították a borjúfeldarabolás számtalan módozatát.<br /><br />De itt egyik sem ért semmit, mert a borjú élt. A leghosszabb nyújtózkodásommal ujjam elért a szájnyílás sarkáig, s meglepetésemre a kis állat nyelve megmoccant. Nem számítottam rá, mert a borjak ilyen testhelyzetben rendszerint elpusztulnak, megfulladnak a nyak erős hajlásától és az anyaállat erőteljes szülőgörcseitől. De ebben a borjúban még égett az élet egy szikrája, s így egyben kellett előhúzni.<br /><br />Odamentem a most már hideg és véres vízhez, s némán beszappanoztam a kezem. Aztán megint lefeküdtem, a kövek még jobban nyomták a mellkasomat, mint eddig. Megtámasztottam lábujjamat a kövek között, kiráztam szememből az izzadságot, és századszor benyomtam a tehénbe a karomat, amelyet szinte már spagettinek éreztem; végig a borjú száraz kis lábai mellett, amelyek mint a dörzspapír tépték a húsomat, aztán a meghajlított nyakig, onnan a fülig s végül, gyötrelmesen, a pofa mentén az alsó állkapocs felé, amely életem fő céljává vált.<br /><br />Hihetetlennek látszott, hogy már csaknem két órája ezt csinálom: küszködöm fogyó erővel azért, hogy azt a kis hurkot ráhúzzam az állkapocsra. Minden mást megpróbáltam - visszanyomni a lábat, tompa horgot a szemgödrébe akasztva óvatosan húzni, de végül is visszatértem a hurokhoz.<br /><br />Nyomorúságos história volt, elejétől végig. A farmer, Mr. Dinsdale kevés szavú, magas, bánatos férfiú, mintha mindig a legrosszabbra számított volna. Mellette állt magas, szomorú, hallgatag fia, s kettesben egyre mélységesebb búval figyelték erőfeszítéseimet.<br /><br />De a legrosszabb a bácsi volt. Mikor beléptem a domboldali pajtába, meglepetéssel láttam, hogy egy lapos nemezkalapos, csillogó szemű kis öregember kényelmesen leereszkedik egy szalmabálára. A pipáját tömködte, és szemlátomást alig várta a műsort.<br />- Aggy isten, fiatalember - kiáltotta orrhangon West Riding-i tájszólásban. - Én Mr. Dinsdale bátyja vagyok. Odaát Listondale-ben gazdálkodom.<br />Leraktam a szerszámaimat és bólintottam.<br />- Jó reggelt! Engem Herriotnak hívnak.<br />Az öreg átható tekintettel nézett rám:<br />- Az én állatorvosom Mr. Broomfield. Gondolom, hallott róla - azt hiszem, mindenki ismeri. Mr. Broomfield nagyszerű ember, kiváltképp borjazásnál. Tudja, még sose láttam, hogy ne sikerült volna neki...<br />Kiszorítottam egy halvány mosolyt. Bármikor máskor szívesen hallottam volna, milyen jó a kollégám, de most valahogy nem, most nem. Sőt a szavak egy kis lélekharangot kondítottak meg bennem.<br />- Nem, sajnos nem ismerem Mr. Broomfieldet - mondtam, levetve zakómat, és igencsak vonakodva, lehúzva fejemen át az ingemet. - De nem régóta lakom ezen a vidéken.<br />A bácsi elszörnyedt.<br />- Nem ismeri! Hát akkor maga az egyetlen ember, aki nem ismeri. Mondhatom magának, csuda nagyra tartják Listondale-ben. - Megrendülten elhallgatott, s meggyújtotta gyufával a pipáját. Aztán rápillantott libabőrös felsőtestemre. - Az a Mr. Broomfield, az ha levetkőzik, olyan mint egy bokszoló. Én még ilyen izmos embert nem láttam.<br /><br />Tompán elborított a gyengeség hulláma. Hirtelen ólomlábúnak és alkalmatlannak éreztem magam. Mikor kiraktam köteleimet és műszereimet egy tiszta törülközőre, az öregember megint megszólalt:<br />- És, ha szabad kérdeznem, mikor vizsgázott le?<br />- Ó, úgy hét hónapja.<br />- Hét hónapja! - A bácsi elnézően elmosolyodott, lenyomkodta a dohányt, és büdös kék füstfelhőt fújt a levegőbe. - Hát én azt tartom, hogy egy kis tapasztalatnak nincs párja. Mr. Broomfield most már több mint tíz éve dolgozik nálunk, és igazán érti a mesterségit. Nem, a könyvek nem sokat érnek. A tapasztalat, az az igazi.<br /><br />Fertőtlenítőt öntöttem a vödörbe, és gondosan beszappanoztam a karomat. Letérdeltem a tehén mögé.<br />- Mr. Broomfield először mindig valami különleges kenőolajat rak a karjára - mondta a bácsi, elégedetten szippantva a pipájából. - Azt mondja, megfertőződne a méh, ha csak szappant és vizet használna.<br /><br />Megkezdtem a vizsgálatot. Ez az a jelentőségteljes pillanat, amelyet minden állatorvos átél, mikor becsúsztatja a kezét egy tehénbe. Másodperceken belül kiderül, hogy tizenöt perc múlva felvehetem-e a zakómat vagy többórás nehéz munkának nézek elébe.<br /><br />Ez alkalommal nem kísért szerencse; nagyon rossz fekvése volt a borjúnak. A fej hátul és nincs hely: mintha egy fejletlen üszőben tapogatnék, nem egy másodszor borjazó tehénben. És teljesen száraz volt - a „víz” órákkal ezelőtt elfolyhatott. Kinn legelt a dombokon, és egy héttel az ideje előtt kezdett borjazni: ezért kellett ebbe a félig romos pajtába hozni. Akárhogy is, hosszú ideig nem térhetek vissza az ágyamba.<br />- Nos, mit talált, fiatalember? - vágta szét a bácsi metsző hangja a csendet. - A feje hátra van, mi? Akkor könnyű dolga lesz. Láttam, mit csinál ilyenkor Mr. Broomfield - körbeforgatja a borjút, és a hátsó lábánál fogva kihúzza.<br /><br />Hallottam már ezt az ostobaságot. A rövid praxis megtanított rá, hogy minden farmer szakértő, ha a másik farmer állatairól van szó. Ha a saját jószágukkal van baj, többnyire rohannak telefonálni az állatorvosnak, de a szomszédaiknál magabiztosak és hozzáértők, teli bölcs tanáccsal. És azt is megfigyeltem, hogy tanácsukat rendszerint értékesebbnek tartják, mint az állatorvosét. Mint most is, például: a bácsi nyilvánvalóan elismert bölcs volt, s a Dinsdale-ek alázatosan hallgatták minden megnyilatkozását.<br />- A másik módja ilyen esetben - folytatta bácsi -, hogy az ember összeszed egypár erős legényt, és kötéllel kihúzza a jószágot, akárhogy hátra van is a feje.<br /><br />Felsóhajtottam, miközben ujjaimmal tapogatóztam.<br />- Sajnos ilyen szűk helyen lehetetlen a borjút megfordítani. Ha pedig anélkül húznánk ki, hogy a fejét megfordítjuk, biztosan eltörnénk az anyaállat medencecsontját.<br />A Dinsdale-ek összehúzták a szemüket. Nyilván azt gondolták, hogy kibúvókat keresek a bácsi magasabb rendű tudásával szembesülve.<br /><br />És most, két órával később, közeledett a vereség. Már-már teljesen kimerültem. Ott henteregtem s feküdtem megalázva a szennyes köveken, miközben a Dinsdale-ek mogorva csendben figyeltek, és a bácsiból szünet nélkül áradt a kísérőszöveg. A bácsi vörös képe lángolt a gyönyörűségtől, apró szeme szikrázott: évek óta nem volt része ilyen élvezetes éjszakában. Százszorosan megérte a hosszú kapaszkodás fel a domboldalon. Élénksége egy pillanatra sem csökkent; minden percet kiélvezett.<br /><br />Ahogy ott feküdtem, csukott szemmel, kosztól merev arccal, elnyílt szájjal, a bácsi kezébe vette a pipáját, és előrehajolt a szalmabálán.<br />- Ebbe beletört a bicskája, fiatalember -, mondta mély megelégedettséggel. - Mr. Broomfieldnek soha semmibe nem tört bele a bicskája, de hát neki nagy tapasztalata van. Aztán meg erős ember, igen erős ember. Azt az embert nem lehet kifárasztani.<br /><br />A düh úgy áradt el bennem, mint egy korty erős ital. A helyes persze az lett volna, ha felkelek, ráöntöm a bácsi fejére a vödör véres vizet, lerohanok a dombról és elhajtok; el Yorkshire-ból, el a bácsitól, a Dinsdale-ektől, el ettől a tehéntől.<br /><br />Ehelyett összeszorítottam a fogam, megfeszítettem a lábam, és minden erőmet beleadva nyomtam be a karom; és a hitetlenség megdöbbenésével éreztem, hogy a hurok átcsúszik az éles kis metszőfogak felett, be a borjú szájába. Óvatosan, imát mormolva, bal kézzel meghúztam a vékony kötelet, s éreztem, hogy a csúszócsomó megfeszül. Hurokba fogtam azt az alsó állkapcsot.<br /><br />Végre csinálhattam valamit.<br />- Fogja ezt a kötelet, Mr. Dinsdale, és tartsa kicsit feszesen. Visszanyomom a borjút, és ha maga közben egyenletesen húzza, erre kell fordulnia a fejének.<br />- És ha lejön a hurok? - kérdezte a bácsi reménykedve.<br />Nem feleltem. Nekinyomtam a kezemet a borjú lapockájának, és tolni kezdtem a tehén izomösszehúzódásai ellen. Éreztem, hogy a kis test tőlem elfelé elmozdult.<br />- Most húzza egyenletesen, Mr. Dinsdale, de ne rángassa. - Magamban pedig: „Ó, Istenem, ne engedd, hogy lecsússzon.”<br /><br />A fej felénk fordult. Éreztem, ahogy a nyak kiegyenesedik a karom mellett, s az egyik fül hozzáér a könyökömhöz. Elengedtem a lapockát, és megragadtam a kis orrot. Elrekesztve kezemmel a fogakat a vaginális faltól, addig vezettem a fejet, amíg oda nem került, ahol lennie kellett: a mellső lábakra.<br />Gyorsan kitágítottam a hurkot, míg a fülek mögé nem ért.<br />- Most húzza a fejét, mikor a tehén nyom.<br />- Nem, most a lábait kell húzni! - kiáltott a bácsi.<br />- Húzzák azt a kurva fejkötelet, ha mondom! - üvöltöttem teljes hangerővel, s mindjárt jobban éreztem magam, amint a bácsi sértődötten visszatért a bálájára.<br /><br />A húzásra kijött a fej, s a test többi része könnyen követte. A kis állat mozdulatlanul feküdt a kövön, üveges, nem látó szemmel, a nyelve kék volt, s nagyon megdagadt.<br />- Nem él. Hát hogy is élne - dörmögte a bácsi újra harcba szállva.<br />Megtisztítottam a szájat a nyálkától, erősen belefújtam a torkába, és mesterséges légzést alkalmaztam. Miután néhányat nyomtam a bordákon, a borjú levegőért kapott, és a szemhéja megremegett. Aztán lélegzeni kezdett, és egyik lába megrándult.<br />A bácsi levette a kalapját, és hitetlenkedve a fejét vakarta.<br />- A mindenit, él. Aszittem, biztos belepusztult abba, amennyit elvacakolt vele. - A tűz nagy része elszállt belőle, s pipája üresen lógott a szájában.<br />- Tudom, mi kell ennek a kis jószágnak - mondtam. Megragadtam első lábainál fogva a borjút, és odahúztam az anyja fejéhez. A tehén az oldalán feküdt, fejét fáradtan a durva padlóra hajtotta. Bordái fel-alá jártak, szemét csaknem becsukva tartotta, mint aki már nem törődik semmivel. Aztán megérezte pofája mellett a borjú testét, és átalakult: tágra nyílt a szeme, és orra szaglászva vizsgálgatta az új dolgot. Minden szimatolással növekedett az érdeklődése, nagy keservesen mellére fordult, és orrával bökögette, tapogatta a borjút, miközben mélyen a mellkasából dörmögő hangok törtek elő. Aztán módszeresen nyalogatni kezdte a borjút.<br /><br />A természet ilyen alkalomra tökéletes élénkítő masszázst kínál, s a kis jószág felpúposította a hátát, amikor a nyelv durva ízlelőbimbói végighúzódtak a bőrén. Egy percen belül már a fejét rázta, és megpróbált felülni.<br />Elvigyorodtam. Ez volt az, amit szerettem. A kis csoda. Úgy éreztem, ez sohasem szürkül el, akárhányszor látom is. Amennyire tudtam, letisztítottam magamról az alvadt vért és a piszkot, de nagyobb része úgy rászáradt a bőrömre, hogy a körmömmel sem tudtam eltávolítani. Majd otthon, a forró fürdő. Fejen át felhúztam az ingemet, s közben úgy éreztem, mintha hosszasan vertek volna egy vastag bottal. Minden izmom fájt. A szájam kiszáradt, szinte összeragadt az ajkam.<br /><br />Egy hosszú, szomorú alak kóválygott felém.<br />- Nem inna valamit? - kérdezte Mr. Dinsdale. Éreztem, hogy mocskos arcom hitetlenkedő mosolyra feszül. Whiskyvel jól felöntött forró tea látomása úszott elém.<br />- Nagyon kedves, Mr. Dinsdale, szívesen innék valamit. Nehéz két óra volt.<br />- Nem - mondta Mr. Dinsdale, s állhatatosan nézett -, úgy gondolom, a tehén.<br /><br />Hadarni kezdtem:<br />- Igen, persze, hogyne, csakis, adjon neki inni. Biztos nagyon szomjas. Jót fog tenni neki. Persze, persze, adjon neki inni.<br /><br />Összeszedtem a holmimat, és kibotorkáltam a pajtából. Kinn még mindig sötét volt, és erős szél csapta csípősen szemembe a havat. Ahogy lefelé gázoltam a lejtőn, a bácsi éles és határozott hangja utoljára ütötte meg a fülemet.<br />- Mr. Broomfield nem enged inni adni borjazás után. Azt mondja, kihűl tőle a gyomor.<br /><br /><div style="text-align: center;">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-284222281148918797?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-91415682382503312702011-04-11T19:43:00.000+02:002011-04-11T19:43:04.497+02:00<b>A. D. Mello - Kiálts, hogy biztonságban légy!</b><br /><br /><br />A próféta azért jött a városba, hogy megtérítse az ott lakókat.<br />Az emberek egy darabig figyelmesen hallgatták a prédikációit, de aztán fokozatosan elszállingóztak. Nem maradt ott egyetlen lélek sem, hogy a prófétára figyeljen.<br /><br />Egyszer egy arra járó utazó megkérdezte a prófétát:<br /><br />- Miért prédikálsz még mindig? Nem látod, hogy küldetésed teljesen reménytelen?<br /><br />A próféta így válaszolt:<br /><br />- Amikor elkezdtem prédikálni, abban a reményben tettem, hogy megváltoztatom az embereket. Hogy még mindig prédikálok és kiáltok, az pedig azért van, mert nem szeretném, ha ők változtatnának meg engem.<br /><br /><br /><div style="text-align: center;">Csak álltál ott és rettegtél, hogy senki sem hallgat rád...<br /><a href="http://www.youtube.com/watch?v=_98Gyg1er-k">(Metallica: My Friend Of Misery)</a><br /><br /><br />"Hearing only what you want to hear<br />And knowing only what you've heard"<br /><br /><a href="http://www.youtube.com/watch?v=jj6AQCMLUNc&amp;feature=related">BUDAPEST melyik európai ország fővárosa?</a><br /><br /></div><br /><br /><div style="text-align: center;">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-9141568238250331270?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-75306470959128090532010-12-12T16:10:00.000+01:002010-12-12T16:10:47.571+01:00<b>Clark Darlton, Robert Artner - A&nbsp;NAPBOMBA</b><br /><br />(Harlan Ellison ötletéből)<br /><br /><i>Az emberek sok bolygót gyarmatosítottak, míg végül agy olyan fajtára bukkantak, amely ellenállt nekik. És visszaüldözte őket saját Naprendszerükbe. Akkor bevetették utolsó fegyverüket: a napbombát.</i><br /><i>Egy bomba azonban nem tesz különbséget barát ás ellenség között...</i><br /><br /><br />Röviddel napkelte előtt fogták el. Nem védekezett, mert tudta, milyen kegyetlenek; menekülni sem próbált, mert tudta, hogy azonnal lelőnék.<br />Rászegezték sugárfegyvereiket, ki voltak biztosítva, és lövésre készen álltak. Fekete egyenruháik a halál légkörét lehelték. Látta, hogy örömet szerez nekik teljes védtelensége. Örömük még fokozódni fog, ha meghallják, kicsoda ő. Mert már gyakran sikerült megmenekülnie tőlük.<br />A tiszt tokjába lökte a fegyverét, és egy lépéssel közelebb lépett hozzá.<br />- Egy fosztogató, mi? - A hangja kellemetlen volt. Átlépett néhány falmaradványon. Ez volt minden, ami a hatalmas áruházból megmaradt. - Ön bizonyára tudja, mi jár fosztogatásért. Válaszoljon, legyen szíves!<br />Megvonta a vállát. Tudta, hogy minden vita értelmetlen.<br />- Nem mindegy, hogy a tárgyak megsemmisülnek-e, vagy hogy valaki még használni tudja őket? Mi a különbség?<br />- Fosztogatásért halál jár - mondta a tiszt. - Mi pedig rajtakaptuk magát. Jöjjön. A katonák megragadták és közrefogták.<br />A kihallgatás két órával később kezdődött.<br />- Neve?<br />Gúnyosan nézett a tisztre.<br />- Stimmt, van nevem.<br />- Nekem teljesen mindegy, hogy beszél-e vagy sem. Ha azonban nem beszél, a következő percben elvezetik és agyonlövik. Olyan emberekkel, mint maga, nem sokat teketóriázunk.<br />- Adam Hellingnek hívnak - mondta.<br />A tiszt fölkapta a fejét.<br />- Ó, nézze meg az ember, Adam Helling! - A nevet élvezettel ejtette ki. - Úgy látszik, jó fogást csináltunk.<br />Bizonyára nem volt közöttük senki, aki ne ismerte volna Mellinget, ha másként nem hallomásból. Ő a Föld egyik utolsó nagy kalandora volt. Itt azonban, a Phoenixen, az utolsó földi védelmi ponton, a Beta Draco nap második bolygóján, 296 fényévre a Földtől, semmi keresnivalója nem volt egy kalandornak.<br />Itt csak katonák voltak, tisztek és az űrflotta néhány polgári alkalmazottja.<br />Melling azonban nem volt katona, és nem volt az űrflotta alkalmazottja sem. Egyszerűen csak erre csavargott, és senki sem tudta, hogyan került ide. Már maga ez is bűntett volt.<br />- Valóban jó fogás - mondta a tiszt mosolyogva. Egyik pillanatról a másikra ismét megkeményedett az arca. - Elvezetni!<br />A katonák megragadták és megbilincselték. Amikor az ügyesen álcázott épületet a fogollyal együtt elhagyták, a dzsip mögött fedezékbe kellett ugraniuk, mert az ellenség ismét támadott. Nem dobtak atombombákat, hanem egyszerű robbanóbombákat, mert szükségük volt a bolygóra, és nem akartak egy radioaktív romhalmazt elfoglalni. A robbanások megremegtették a katonákat és a foglyukat is. A dzsip megingott. Az egyik katona érthetetlenül morgott valamit. A bilincs fájdalmasan belevágott Melling csuklójába, amikor az egyik katona egyensúlyát vesztve elvágódott.<br />- Az írmagjukat is ki kellene irtani! - mondta egy katona dühösen.<br />A háború az emberek és a támadók között, akikét az emberek bogaraknak neveztek, úgy keletkezett, mint minden más háború. Az emberek szemében a bogarak szörnyetegek voltak. A bogarak szemében az emberek voltak szörnyetegek. A két fajta idegen volt egymástól. És könnyebb valami idegent gyűlölni, mint valami megszokottat. A bogarak és az emberek gyűlölték egymást. Minőkét oldalról elkeseredetten folyt a harc.<br />Tárgyilagosan nézve nem is voltak olyan különbözőek a bogarak és az emberek. A külsejük egészen más volt. A bogarak alakja olyan volt, mint valami óriási cserebogáré, de szinte ez volt az egyetlen különbség. A bogarak történetében is voltak háborúk, éppen úgy, ahogy az emberek történetében. És mivel a múltból egyik fajta sem tanult, amikor a világmindenségben összetalálkoztak, harcra került a sor. Annyira nevetséges volt, hogy az ember szinte azt gondolhatta, a háború kitörése a homokozóban veszekedő gyerekekre emlékeztetett, ahol mindkét csapat meg akarta szerezni a homokozólapátot. Pedig sok homokozólapát van, és vannak más homokozók is, éppen úgy, ahogy sok rendszer és sok bolygó van a világmindenségben. Mégis mindig kedvesebb azt birtokolni, ami a másiké. Kevés politikus akadt minőkét oldalon, aki megkísérelte volna a tárgyalásokat. Amikor a tárgyaló felek először egymásra pillantottak, azonnal dühösen el is fordultak egymástól. Szörnyetegekkel nem lehet tárgyalni. A kevés józan hangot a katonaság hallgattatta el.<br />A háború már több éve tombolt. Minden ésszerűen gondolkodó tudta azonban, hogy hamarosan véget fog érni. A Föld űrflottája egyik védelmi pontját a másik után vesztette el. És most a Phoenixen volt a sor.<br />Adam Melling már régen el akarta hagyni a Phoenixet, az akarat azonban önmagában véve még nem cselekedet. Már régóta nem volt polgári űrhajó, a katonaiak pedig nem vették fel. Így aztán Melling megadta magát sorsának, és arra várt, hogy elítéljék. A bogarak nagy pontossággal bombázták a bolygót. A biztonsági szolgálat főhadiszállása a föld alatt volt. Az űrkikötő nem messze feküdt ettől, ezt azonban megkímélték a bombák. A bogaraknak szükségük volt egy sértetlen támaszpontra, és az űrhajókat is meg akarták szerezni.<br />A katonák nem bántak éppen gyengéden Mellinggel, amikor a cellájába lökték. Akaratlanul is őt okolták azért, hogy veszélybe kerültek, mert miatta kellett kimenniük egy bombatámadás kellős közepén. A cella nem volt kényelmes. Tábori ágyon, széken és küblin kívül nem volt benne semmi. A huszadik század börtöneinek cellái sem sokban különbözhettek tőle. Vannak ugyanis dolgok, amelyek évszázadokon át változatlanok maradnak.<br />Helling a priccsre vetette magát, és karját a feje alá tette. Alapjában véve az egész egy nagy vicc, gondolta. Tudta, hogy ő a börtön egyetlen lakója, mert rajta kívül már nincsen több civil a támaszponton. Azon töprengett, miért csinálnak ilyen nagy cirkuszt vele, mielőtt megölnék. Ez nem volt megszokott. Már a normális időkben sem, de különösen nem háborúban. Adam Helling bátor ember volt. De olyan férfi, aki a legvakmerőbb cselekedetei közben sem vesztette el a fejét. Helling nem kereste a veszélyt. De nem is tért ki előle. Olyan férfi volt, aki mindig mindent teljesen akart végrehajtani. Nem szerette a fél dolgokat. Ha szeretett, akkor szeretett, és ha gyűlölt, akkor gyűlölt. Ebben a helyzetben természetesen nem volt olyan közönyös, mint amilyennek kívülről látszott. Nem adta át magát hazug reményeknek. Tudta, hogy rá csak egyetlen dolog vár.<br />A halál.<br /><br />Reggel négy óra körül kivezették a cellájából. Helling egész éjszaka mélyen és nyugodtan aludt. A csatazaj, a bombák tompa dörrenése és az ehhez csatlakozó detonáció nem zavarta meg álmát. Hozzászokott ezekhez a zajokhoz, mint minden más ember itt a bolygón. A háború mindennapi dologgá vált. Az emberek, akik itt, a Földtől oly messze éltek, valószínűleg nem is tudtak volna nyugodtan aludni, ha ezek a zajok abbamaradtak volna.<br />- Úgy látszik, különösen kedvelik ezt a napszakot - mondta gúnyosan, amikor rányitották a cellaajtót.<br />A két őr fáradt és torz arcú férfi volt. Túlságosan sokat tapasztaltak már ahhoz, hogy lelki egyensúlyukból kizökkentette volna őket az, hogy egy halálraítélt röviddel a kivégzés előtt még ironikus megjegyzéseket tesz. Végrehajtották, amire parancsot kaptak. Hogy növényeket gondoztak-e, vagy lelőttek egy férfit, aki bűntényt követett el, mindegy volt nekik, mindkettőt ugyanazzal a pontossággal és egykedvűséggel tették.<br />Egy fehér falú, nagy terembe vezették. Mindenfelé hordágyak és orvosi műszerek álltak. Helling sejtette, hogy valami tervük van vele, de nem tudott rájönni, mi. Ez itt nem bírósági terem volt, hiszen mire való is lett volna még a tárgyalás, enélkül is minden világos volt; de nem volt kivégzőhely sem. Ha le akartak lőni valakit, akkor ezt kint tették valamilyen falnál, ahol azonnal el is földelhették. Nem sokat teketóriáztak.<br />Az asztalhoz vezették. Le kellett vetkőznie, és föl kellett feküdnie. Lassanként derengeni kezdett neki, hol van. Egy műtőben.<br />- Nincs már vakbelem, ha azt keresik - mondta.<br />A fehér köpenyes férfiak, akik körülállták az asztalt, nem válaszoltak. Megkötözték a karjait és a lábait.<br />Akkor egy injekciót adtak a karjába. Elvesztette az öntudatát.<br />Nem gondolt arra, hogy amikor operálnak, akkor nemcsak eltávolíthatnak valamit a testből. Be is lehet operálni valamit egy testbe.<br />Ez pedig sokkal kellemetlenebb és veszedelmesebb is lehet.<br /><br />Helling sóhajtott.<br />- Ébred - mondta valaki. - Felébred.<br />Helling fölnyitotta a szemét. Azonnal újra becsukta, vakította a fény. Fájdalmat érzett az altestében, de elviselhető volt. Amikor megpróbált megmozdulni, hánynia kellett. Sápadt volt, és az arca tele izzadsággal.<br />Valaki gyors és gyakorlott mozdulatokkal megtörölgette. Egy másik a háttérből közelebb lépett hozzá. Tábornoki egyenruhát viselt. Nagy kerek arca volt, semmitmondó. Figyelmesen nézte Hellinget.<br />- Hogy érzi magát? - kérdezte a tábornok.<br />- Ha nem jön közelebb, kibírható - mondta Helling. A tábornoknak arcizma se rándult.<br />- Örülök, hogy megőrizte a humorát - mondta. - Szüksége lesz rá. - Mit csináltak velem?<br />- Önt fosztogatás közben rajtakapták. Tudta, hogy mi jár ezért. Azt is tudja tehát, hogy már rég halottnak kellene lennie. De nem halott. Még él, mert tudjuk, hogy ön kicsoda. - Mi köze ennek ehhez?<br />- Ön értéktelen ezen a támaszponton. Nem járult hozzá semmivel a létrehozásához. Tudjuk, hogy néhány veszélyes expedícióban vett részt. Ön bátor.<br />- Tartsa meg a szóvirágait magának.<br />- Alkalmat kap arra, hogy tegyen valamit a Földért és az emberiségért. A pillanatnyi helyzetet ismeri. Még egyszer el fogom önnek mondani, hogy jól az eszébe vésse. Figyeljen hát. A bogarak hatalmas erővel támadnak. Egy új, nagy offenzívába kezdtek. Számunkra nem maradt más hátra, mint a megadás vagy a menekülés. De úgy látszik, a menekülés is kilátástalan. Nem jutnánk messzire. A bolygót, sőt az egész Beta Draco-rendszert körülzárták a bogarak. Csak arra várnak, hogy elinduljunk. Minden ütőkártya az ő kezükben van. Egy kivételével: nem ismerik a Föld helyzetét. Mennél tovább tudjuk őket feltartani, annál inkább nőnek az esélyeink, hogy ütőkártyánkat kijátszhassuk. Ön fogja a bogarakat feltartani. Addig fogja feltartani őket, amíg mi eltűnünk.<br />Helling hitetlenkedve bámult rá.<br />- Viccel. Hogyan lennék erre képes?<br />- Képes lesz rá. Persze függ az ügyességétől, hogy mennyi ideig. Hallott már valamit a napbombáról?<br />- Hallottam, persze, de igazán nem tudok semmit róla.<br />- A napbomba egy atombomba, amely hatásában mindent felülmúl, ami eddig ezen a területen létezett. A halálzóna átmérője ötmilliárd kilométer. Egyetlen bomba elegendő egy egész naprendszer megsemmisítésére.<br />- Az emberi kutató szellem hatalmas bizonyítéka - mondta Helling gúnyosan. - Minden okuk megvan rá, hogy büszkélkedjenek vele.<br />- Büszkélkedünk is - mondta a tábornok élesen. - Ön sohasem fogja azt megérteni, hogy az ilyen dolgok szükségesek, mert az emberiség jövőjéről van szó. Az ön horizontja az egyik templomtoronytól a másikig terjed csupán.<br />- Bizonyára az önöké pedig a napbombák halálzónájának átmérőjéig. Csak röviden, az egész undorít.<br />- Rövidesen még inkább undorodni fog. Hagyja a megjegyzéseket, és figyeljen ide. Egy ilyen bomba elpusztítja az egész rendszert. Ez a bomba itt a Phoenixen megsemmisíti a bogarakat is. Ha ugyanis a bomba felrobban, már túl késő lesz a hajóikat menekülésre használni. Rádió-összeköttetést teremtettünk velük. Tisztában vannak vele, hogy a végsőkig elmegyünk, ha biztosak lehetünk abban, hogy megsemmisíthetjük őket. Ultimátumot adtunk nekik. Elfogadták a feltételeinket. A fegyverszünet két óra múlva lép életbe. Tizenkét óránk van, hogy elhagyjuk a Phoenixet. A bogarak tudják, hogy a bomba itt marad, és hogy a hajóról felrobbanthatjuk. Ha egyetlen nekünk nem tetsző mozdulatot tesznek, felrobbantjuk. Ha minden tervszerűen megy, a bomba itt marad. Időzített gyújtása van. A bogaraknak két nap alatt meg kell találniuk, különben felrobban ez a naprendszer. És akkor nem marad meg semmi. Megértette?<br />- Azt hiszem, minden világos. Csak azt nem értem, miért olyan kedves, hogy mindezt elmondja nekem. A dolog ugyanis engem nem nagyon érdekel, tudja?<br />- Ó, ez mindjárt megváltozik, ebben egészen biztos vagyok! Ön lesz az egyetlen ember, aki itt marad a Phoenixen. Úgy helyeztük el a bombát, hogy a bogarak ne találják meg olyan hamar. Lehet, hogy nem lesz szerencséjük, és nem találják meg két nap alatt. Egy ember halálfélelmében ugyanis átkozottul gyorsan tud szaladni. Ez az ember pedig, Helling, ez az ember ön. Szaladjon, Adam Helling, szaladjon. Mert a napbomba az ön hasában van. Szaladjon! Meg ne álljon!<br /><br />És Helling szaladt. Úgy szaladt, ahogy még soha életében. Amikor arra gondolt, micsoda ördögi terv ez, először csupán csodálatot érzett afölött, hogy egy emberi agyvelő ilyesmit egyáltalán kigondolhatott. A gyűlölet csak később ébredt föl benne. És Adam Helling nem olyan ember volt, aki szerette a fél dolgokat. Ha gyűlölt, akkor gyűlölt. És itt követte el Helling az első hibát. Nem csupán a tábornokot gyűlölte ugyanis, amire megvolt minden oka, hanem az egész emberiséget. Pedig épp neki kellett volna tudnia, milyen veszedelmesek az általánosítások. A gyűlölete azonban vak volt. És minden lépéssel, amelyet tett, minden szúró fájdalommal, amelyet eközben érzett, csak nőtt a gyűlölete.<br />Amikor a hajók elindultak, már olyan óriási volt a gyűlölete, mint a terület, amelyet közben maga mögött hagyott. Ez valaha egy város volt, de a füstölgő romok, amelyek között futott, már felismerhetetlenek voltak. A Phoenixen már nem volt város. Már csak a föld alatti búvóhelyek voltak, ha az eltávozott emberek azokat is el nem pusztították. Helling tudta, hogy semmi értelme a föld alá bújnia. Ott csapdába kerülne, mint egy egér, és egyáltalán semmiféle esélye nem lenne.<br />Jó ideje észrevette a bogarak hangtalan siklógépeit az égen. "Most annyit fosztogathatnék, amennyit csak akarok - gondolta Helling -, senki sem tehetne ellene semmit." A bogarak hamar észrevették, hogy a bomba mozog. Néhány perc alatt bemérték a sugárzását. Helling nem tudta, hogy a sugárzásmérő a bogarak vezérhajójában van. Ha a siklógépek is fel lettek volna szerelve vele, egy félóra alatt elcsíphették volna. Hellingnek csak égy könnyű sugárfegyvere volt. Tudta, hogy azzal csak rövid ideig védekezhet, ha harcra kerül a sor. Maga mögött hagyta a romok közt lévő kifutópályát, és észak felé fordult. Egy dombsor után egy mocsaras mezőn kellett átküzdenie magát. Tovább akart jutni az erdőbe.<br />Noha hosszabb ideje nem látott már siklógépeket, nem kímélte az erejét. A lábai elnehezedtek, a lélegzete lihegővé vált. Az arca kivörösödött a megerőltetéstől, az izzadság patakokban csorgott róla. A sebe fájt. Többször is elvesztette egy-egy pillanatra az eszméletét, és összeesett. Mindannyiszor föltápászkodott, és futott tovább. Nemcsak a félelem hajtotta. A gyűlölet tette, hogy mindig újra magához tért.<br />Adam Halling bosszút esküdött az emberek ellen.<br />Miután huszonnégy órán át futott, összeomlott. Akarata, hogy továbbfusson, még mindig igen erős volt, de amikor sikerült feltérdelnie, végleg visszaesett. Túlerőltette a testét. Elaludt. Ott maradt fekve azon a helyen, ahol összeesett.<br />A bogarak azonnal észlelték, hogy a bomba már nem mozog. Kiszámították a helyzetét és kiküldtek egy csapatot a bombáért. Gyorsan és némán mozogtak.<br />Amikor Helling magához tért, már késő volt.<br />Lekapcsolta kulacsát a derékszíjáról, és hosszan ivott. Két órát aludt. Tovább kell jutnia. Miközben erre gondolt, meglátta az első bogarakat. Egyenesen jártak, mint az emberek. Négy karjuk volt, és a hátukon nehéz páncél.<br />Valóban úgy néznek ki, mint hatalmas cserebogarak - gondolta. Már futott is tovább. Mindent felhasznált, hogy fedezze magát, és igyekezett a bekerítők gyenge pontját megtalálni. A bogarak lövésre kész fegyverrel közeledtek feléje. Neki éppen ott kellett áttörnie, ahol a bogarak jöttek, ha meg akart menekülni. Tudta, hogy az idegenek telepatikus képességgel rendelkeznek, rövid távolságokon segédeszközök nélkül is megértették egymást. A többiek közel voltak. Nem volt választása. Meg kellett ölnie őket.<br />Egy mélyedésbe vetette magát, és kibiztosította sugárfegyverét. Célzott. A bogarak nem álltak elég közel egymáshoz, így a széles energiasugárral nem tudta volna őket egyszerre eltalálni.<br />Várt, amíg jobban megközelítették egymást. Akkor hirtelen felugrott és lőtt. Néhány másodperccel később mind a három halott volt.<br />Nem hagyott magának lélegzetvételnyi időt sem. Hatalmas ugrásokkal áttört a résen, és berohant az erdőbe. Észak felé, észak felé kell eljutnia.<br />Futott, amíg alkonyodni nem kezdett. Akkor már tudta, hogy nyomát vesztették. Amikor alvóhelyet keresett magának, és közben egy kis emelkedésen ment át, meglátta a hajókat.<br />Több ezer hajó. Egy darabig erősen néznie kellett, amíg felismerte, miféle hajók. A bogarak nagy csatahajói voltak. Bizonyára ez volt hadiflottájuk nagyobb része. És valahol e között a sok száz hajó között ott volt a parancsnoki hajó. Halling egyik pillanatról a másikra felismerte a lehetőséget. Ez volt az egyetlen és az utolsó lehetőség.<br />Azonnal indult.<br />Néhány óra alatt elérte a flotta leszállóhelyét. Ha a bogarak nem aludtak, már tudniuk kellett, hogy a bomba közeledik hozzájuk. Sikerült neki észrevétlenül átjutni az őrszemeken és megközelíteni a hajókat. De hogyan fogja megtalálni a vezérhajót? A hajók mind egyformának tűntek.<br />Elérte az első hajót. A bejárati ajtónál őr állt. A kemény hátpáncél ellenére a bogarak feje éppolyan védtelen volt, mint az embereké.<br />Halling nem sokat gondolkodott. Cselekedett. Leütötte a sugárpisztolyával. Az őr már nem tudott telepatikus figyelmeztetést küldeni, rögtön öntudatlanná vált.<br />Halling fölugrott a létrán, és behatolt a hajóba. Azonnal látta, hogy ez nem közönséges űrhajó. Amint az első kabinajtót kinyitotta, tudta, hol van.<br />Egy kórházhajóban volt.<br />Abban a pillanatban szörnyű terv született meg az agyában.<br />A bogár rémülten nézett, amikor Helling elállta az útját. Ösztönösen megfordult; és el akart menekülni. Helling kibiztosította sugárfegyverét. A fegyver kattant a lélegzetelállító csendben, és a bogár mozgás közben megmerevedett.<br />- Tudom, hogy telepaták vagytok - mondta Helling határozottan. - Megérted, amit mondok?<br />A bogár hevesen bólintott. A cső nyílására szegezte tekintetét.<br />- Ha figyelmeztetést sugárzol, a flottátok és az egész naprendszer elveszett. Orvos vagy?<br />A bogár ismét bólintott.<br />- Figyelj - mondta Helling. - Én vagyok a napbomba. Pontosan tizennégy földi óra múlva robbanni fog. Az emberek beoperálták a hasamba. Ki tudod venni onnan? Tudsz operálni?<br />A bogár bólintott.<br />- Akkor kiveszed belőle. Éspedig azonnal. És csak helyileg érzéstelenítesz. Vezess a műtőbe.<br />A bogár kifejezéstelenül nézett Hellingre, aztán megfordult és előrement. Helling vegyes érzelmekkel követte.<br />A következő félórát egész életében nem felejti el. Noha a bogár helyileg érzéstelenítette, olyan fájdalom rohanta meg Hellinget, hogy majdnem elvesztette az eszméletét. Keze azonban, melyben a sugárfegyvert tartotta, alig észrevehetően remegett csak.<br />- Ide vele! - mondta.<br />A bomba a kezében volt. Egyetlen gyors mozdulattal kikapcsolta az időzítést.<br />Helling most azt várta, hogy a fájdalmai erősödni fognak, de nem ez történt. A bogaraknak olyan jó gyógyszereik voltak, hogy Helling már közvetlenül az operáció után szaladni tudott. Csak akkor érzett némi fájdalmat, ha hirtelen mozdulatot tett.<br />A bogár a hajó központjába vezette.<br />Bekapcsolta az adót és a telepatikus erősítőt. Hívta a flotta parancsnokát.<br />- Itt Adam Helling beszél, földlakó. Itt van nálam a napbomba. Ha megpróbálnak megölni, felrobbantom. - Zavaros gondolathullámokat fogott fel. - Hallgassanak - mondta Helling -, éppen elég, ha most rám figyelnek. Amit most mondani fogok, a maguk számára is nagyon fontos.<br />Aztán Helling kifejtette tervét. És már nem látott benne semmi szörnyűt. Egészen természetesen fejtette ki, és úgy tekintette, ahogy minden dolgot szemlélt és végrehajtott. Mérhetetlen gyűlölete segítette hozzá ehhez. Gyűlölete a Föld és az emberek iránt.<br />- Elszámolnivalóm van a Föld lakóival. Ismerem a Föld adatait. Odavezetem magukat. Ettél kezdve a flotta az én parancsnokságom alatt áll. A földieket üldözni fogjuk, és meg fogjuk semmisíteni őket. A Föld minden feltételünket el fogja fogadni, ez ellen a bomba ellen nincsen semmiféle fegyver. Mi most szerződést kötöttünk. Be kell tartaniuk, különben elpusztítom magukat. Ezt nagyon komolyan gondolom. Nem sokat törődöm a saját életemmel. Csak a bosszú fontos nekem. És maguk segíteni fognak ebben.<br />Néhány óra múlva elindult a flotta.<br /><br />A flotta, amely a Phoenixről menekült, hamarosan a Szíriusz közelébe ért. Egyetlen hajó kivételével megsemmisült. A hajó üzenetet vitt a Földre. Eleinte senki sem hitte, hogy egy ember a többi embert el akarja pusztítani - és mindezt az emberiség halálos ellenségeinek segítségével. Mikor azonban az egész történetet meghallották, Adam Helling történetét, kénytelenek voltak elhinni. Akár kellemes volt, akár nem. És nem volt kellemes. Pokoli volt.<br />A Naprendszer felkészült a támadásra. A napbomba ellen azonban nem volt védekezés. Egyetlenegy lehetőség volt csupán: a földi flottának meg kellett állítania a bogarakat messze a Naprendszertől, és ott fel kellett robbantaniuk a bombát.<br />Ha a bogarak elérik a Naprendszert, minden elveszett.<br />A csatahajók a Naprendszertől öt fényévnyire csaptak össze. A csata példa nélkül álló volt a galaktikus történelemben. Mindkét fél elvesztette hajói felét.<br />Az a hajó azonban, amely az egész csatát irányította, a napbomba hajója, említésre méltó sérülések nélkül állta ki a harcot.<br />Helling flottájának maradványaival visszavonult, és a másik oldalról közeledett a Föld felé. Hogy haderejét összegyűjthesse, parancsot adott, hogy szálljanak le az Alpha Centauri negyedik bolygóján. Ott készült fel a tervére. A terv jó volt.<br />Azt akarta, hogy egyetlen kis hajóval egyedül hatol be a Naprendszerbe, és a bogarak majd követik.<br />A Föld várakozott.<br />Várták Adam Hellinget és a bogarakat. A Föld várta a napbombát. Várták a nagy halált. Helling éppen a rendszer ötödik bolygóján akart leszállni, amikor a földi őrhajó felfedezte. Az őrhajó minden érintkezésfelvétel nélkül, azonnal tüzelt. Ismerték a hajó konstrukcióját. Beetle hajó volt.<br />A rendszernek azonnal két napja támadt. A második nap fénysebességgel terjeszkedett ki, és minden bolygót elnyelt.<br />Mikor a bogarak odaérkeztek, csupán egy izzó gázfelhőt találtak.<br />Elhagyták a világmindenségnek ezt a részét, és soha többé nem tértek oda vissza.<br />Az emberek azonban fellélegeztek, amikor a szomszéd rendszer felrobbanását látták. Ez volt a második hiba, amit Adam Helling elkövetett. Egyedül repült, noha nem volt jó asztrogátor.<br />A gyűlölet vak. Ha az ember gyűlöl, könnyen követ el hibákat. Ez a második hiba pedig döntő volt.<br />Helling egy másik naprendszert semmisített meg.<br /><br /><br /><div style="text-align: center;"><i>- Fazekas László fordítása -</i></div><div style="text-align: center;"><i><br /></i></div><div style="text-align: center;"><i><br /></i></div><div style="text-align: center;">Vajon miért válik bosszúállóvá és árulóvá egy ember?</div><div style="text-align: center;"><a href="http://www.metacafe.com/watch/2929240/district_9_trailer_hd/">Film: District 9</a></div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;">Hát büszke lehet a fajára?</div><div style="text-align: center;"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=LYFjGOCaiQk">Megadeth: Hangar 18</a></div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;">Annak tevékenységeire?</div><div style="text-align: center;"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=ktB0iYvPfqI">Filmsorozat: Taken</a></div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;">* * *</div><div style="text-align: center;"><br /></div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-7530647095912809053?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-61788505432841540652010-12-10T19:22:00.003+01:002010-12-10T19:22:00.219+01:00<b>Emlékezzünk, hogyan éljünk egészséges és hosszú életet</b><br /><br /><br />Azt mondják naponta meg kell enni egy almát, mert mindennap egy alma az orvost távol tartja.<br />Ezen kívül meg kell enni egy banánt a kalcium miatt, egy narancsot a C vitamin miatt és feltétlen meginni egy csésze zöld teát, cukor nélkül, a cukorbetegség megelőzése és a vérzsír csökkentése miatt!<br /><br />Mindennap meg kell igyunk 2 liter vizet utána ki kell pisilni, ami megkétszerezi az időt, amit eddig a WC-n töltöttünk.<br /><br />Mindennap el kell fogyasztani egy Activiát, hogy legyenek jó baktériumaink, amit senki nem tud pontosan mire jó, de ha nem lesz ez a sok millió baktériumod, majd meglátod mi lesz!!<br /><br />Mindennap meg kell inni egy Aspirin+ az infarktus megelőzése végett, egy pohár vörösbort szintén az infarktus megelőzésére és egy pohár fehér bort az idegrendszer karbantartására.<br /><br />Utána egy pohár sört, azt már fogalmam sincs miért. És ha egyszerre iszod meg, lehetséges, hogy agyvérzést kapsz, de ne idegeskedj, mert nem is fogod észrevenni.<br /><br />Mindennap kell magvakat fogyasztani. Sokat, sokat, nagyon sokat.<br />Ezután 4-6 étkezés ajánlott kis adagokban, azzal, hogy mindegyik falatot legalább 36-szor kell megrágni, hogy lefolyjon a torkunkon. Így, ha jól számolom, csak az étkezésre kell napi 5 óra.<br /><br />Mert mindegyik étkezés után jól ki kell mossuk fogainkat még az alma után is, az Activia, banán és a magvas dolgok után is: Egészen addig még van fog a szádban és nem szabad elfelejteni a fogselymet sem, ezen kívül a<br />fogkefével való ínymasszázst sem, mint ahogy a hosszú öblögetést is nagyon fontos. A fürdőszoba így teljes átalakítást igényel, mivel el kellene helyezni benne egy CD lejátszót, rádiót és egy TV-t, tekintettel a hosszan<br />tartó tevékenységre, amit a napi táplálkozás igényel.<br /><br />8 órát kellene aludni és 8 órán felül dolgozni - ehhez hozzáadjuk a napi 5 órát amit táplálkozással telik el és ezek után marad 3 óra naponta.<br />Statisztikai adatok szerint napi 3 órát TV-t nézünk No mármost, ez a továbbiakban nem kivitelezhető, mert az egészséges élethez naponta minimum fél órát kell gyalogolni, ami annyit jelent, hogy 15 perc múlva indulj<br />vissza, mert különben egy óra lesz a séta.<br />Ezen túl baráti kapcsolatokat sem szabad elhanyagolni, ápolni kell, mert olyan mint a növény: napi ápolást<br />igényel.<br /><br />Mindemellett muszáj legalább két napi sajtót elolvasnod és néhány hetilapot, hogy kritikus álláspontot tudjál foglalni a társadalmi és politikai eseményekről.<br /><br />Szexelni is kellene napi szinten anélkül, hogy rutinossá váljon a dolog.<br />Innovatív, kreatív kell, hogy legyél és mindig hódító. Erre is idő kell, hogy a tantrikus szexről ne is beszéljünk.<br /><br />Családdal való foglalkozásra is kell időt szakítani valamint a háztartási munkákra is: mosás, mosogatás, padlómosás, ha kertes házban élsz fűnyírás, ásás, kapálás és akkor még arról nem is beszéltünk, ha gyermekeid és házi kedvenced is vannak.<br /><br />Számadások szerint, minderre minimum 29 óra kell abban az esetben, ha több dolgot csinálsz egy időben!<br /><br />Például: Tusolj hideg vízzel és a szád tartsd tátva, igy naponta meg fogsz inni 2 liter vizet, ami ajánlott az egészséges élethez. Fogkefével a szádban szexelj a partnereddel, aki ekkor TV-t néz és újságot olvas míg te<br />a padlót mosol.<br /><br />Egyik kezed szabad, azzal hívd barátaid és rokonaid közben idd a bort.<br /><br />Uuuuu...<br /><br />Nos a megmaradt két szabad percben, küldj üzenetet barátaidnak (akikre úgy kell vigyázni mint a növényeidre) miközben eszed a napi kiskanál mézet, ami nagyon hasznos.<br /><br />Most elköszönök tőled, mert az alma, az Activia, a sör, az első liter víz és a harmadik étkezés utáni magvas dolgok fogyasztása után nem tudom, mit kell fogyasztanom, de most sürgősen WC-re kell menjek, ahol időt takarítok meg, mert emellett a fogaim is kimosom!<br /><br /><br /><div align="center">* * *<br /><br />Mellesleg trend, hogy<br />mi egészséges és mi nem!<br /><a href="http://index.hu/gazdasag/vilag/2010/12/09/most_akkor_jo_a_hasmenesre_a_danone/">(Danone történet)</a></div><div align="center"><br /></div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-6178850543284154065?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-5121657498636245732010-12-10T18:24:00.001+01:002010-12-10T18:24:00.257+01:00- Nézze, véleményem szerint ön nem szenved nagyzási hóbortban, megalomániában, vagy szerepzavarban. Önnek szerintem nincsenek identitás problémái.<br /><br />- Értem, de megkérném, hogy álljon fel a székemből, és feküdjön át a díványra, hogy folytathassuk a terápiát.<br /><br /><div align="center">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-512165749863624573?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-54952354264437874132010-12-06T19:08:00.001+01:002010-12-06T19:09:25.928+01:00<strong>Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz</strong><br /><br />Életemben nem tört még rám ekkora melankólia. Búskomorságomnak nem volt semmi különös alapja; a mélységek emlékének tulajdonítottam, amelyeket a tükörben láttam. Maga az érzés a mélységek iránti tiszta vágyódás és a mélységek dermesztő magányától való abszolút félelem keverékéből tevődött össze. <br /><br />Don Juan megjegyezte, hogy a harcosok életében végtelenül természetes, hogy valaki minden külső ok nélkül szomorú legyen. A látók azt szokták mondani erre, hogy valahányszor széttörnek az ismert határai, a fényes tojás energiamezőként megérzi végső rendeltetését. Elég, ha az ember egyetlenegy pillantást vet a fényszövedéken kívüli örökkévalóságra, hogy számba vett világunk lakályossága menten darabokra hulljon. Az ebből eredő melankólia akár halált is okozhat. <br /><br />Don Juan szerint az a legjobb módja a melankóliától való szabadulásnak, ha az ember csúfot űz belőle. Gúnyolódó hangnemben hozzátette, hogy első vigyázó figyelmem eszeveszetten megpróbálja helyreállítani azt a rendet, amelyet a szövetségessel való kapcsolat darabjaira tört. Mivel racionálisan képtelenség helyreállítani a rendet, első vigyázó figyelmem úgy próbál rendet tenni a maga tartományában, hogy minden erejével a mélabú hatalmába kerít. <br /><br />Közöltem don Juannal, hogy ettől még valódi a mélabú. A benne való mértéktelen tobzódás, a búsulás és a búskomorság más, mint a magánynak az az érzete, amelyet a mélységekre való visszaemlékezés vált ki belőlem. <br /><br />– Végre kezd neked valami derengeni – mondta don Juan. – Semmi sem olyan magányos érzés, mint az örökkévalóság. Viszont semmi nem olyan lakályos érzés, mint embernek lenni. Ez újabb ellentmondás: hogyan lehet képes az ember megtartani emberségének kötelékeit, s mégis örömmel és céltudatosan nekivágni az örökkévalóság tökéletes magányának? Hogy mikor leszel képes megoldani ezt a találós kérdést, nem tudom, csak azt, hogy ha egyszer megoldod, készen állsz majd a végső utazásra. <br /><br />Hirtelen teljes bizonyossággal tudtam, mi az oka a szomorúságomnak. Vissza-visszatért ez az érzés, de mindig elfelejtettem, mindaddig, amíg újra nem éreztem ugyanazt: hogy milyen parányi az emberiség az önmagában való mérhetetlenségéhez képest, amelyet láttam a tükörben visszaverődni. <br /><br />– Don Juan, az emberi lény valójában semmi – mondtam. <br /><br />– Pontosan tudom, mire gondolsz – mondta don Juan. – Természetesen valamennyien senkik és semmik vagyunk, de éppen ebből áll a végső próbatétel; hogy mi, akik semmik és senkik vagyunk, képesek leszünk-e szembenézni az örökkévalóság magányával.<br /><br /><br /><div align="center">...Semmik vagyunk, s minden leszünk!</div><div align="center">Ez a harc lesz a végső...</div><div align="center"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=bPECE3eSnuc&amp;feature=related">(Internacionálé)</a></div><br /><br /><div align="center"><a href="http://www.scribd.com/doc/33650235/Kicsik-Vagyunk">Nagyon "kicsik vagyunk"</a></div><div align="center"><br /></div><div align="center"><br /></div><div align="center"><br /></div><div align="center">* * *&nbsp;</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-5495235426443787413?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-87119093997122806522010-11-20T17:41:00.006+01:002010-11-20T17:55:03.194+01:00<b>Micheal Moorcock - Corum kardjai</b><br /><br />- Ne aggódj, új képességeid legalább ilyen jók - paskolta meg Shool Corum idegen kezét. <br />A kéz úgy viselkedett, mintha közönséges végtag lenne. Corum próbaképpen felemelte a&nbsp;szemét fedő pántot, de elakadt lélegzettel gyorsan vissza is tette.<br />- Mit láttál? - kérdezte Shool. <br />- Egy földet. <br />- Ennyi az egész? <br />- Egy földet, ami felett fekete nap ragyogott. Fény fakadt a talajból, ám a nap sugarai&nbsp;elhomályosították. Négy alak állt előttem. Megpillantottam az arcukat, és... - Corum&nbsp;megnedvesítette ajkait. - Nem bírtam tovább nézni.<br />- Oly sok síkot érzékelünk felületesen... - tűnődött Shool. - Létező borzalmaikat elvétve, talán&nbsp;csak álmainkban látjuk meg. Mégis meg kell tanulnod, hogy szembenézz azokkal az arcokkal,&nbsp;és minden mással is, amit új szemeddel csak felfedezel. Erődet csak így használhatod ki&nbsp;teljesen.<br />- Shool, engem zavar a tudat, hogy léteznek azok a sötét, gonosz síkok, és hatalmas bestiák&nbsp;ólálkodnak körülöttem. Csupán valami vékony, asztrális fal választ el tőlük.<br />- Én már megtanultam együttélni ezzel, és fel is használom őket. Az eltelt évezredek alatt&nbsp;sok mindent megszoktam.<br /><br /><br /><b>Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz</b><br /><b><br /></b><br /><a href="http://www.terebess.hu/keletkultinfo/castaneda/05.html">Az első vigyázó figyelem</a><br /><br />Don Juan elmagyarázta, hogy az emberben az első vigyázó figyelem az állati tudomás, amely a tapasztalat során a mindennapi világ megszámlálhatatlanul sok vonatkozását követni képes, összefonódott, finom és végtelenül törékeny képességgé fejlődik. Más szóval, mindaz, amit csak képes elgondolni az ember, az első vigyázó figyelem része.<br /><br />– Az első vigyázó figyelem mindaz, ami – átlagemberként – mi magunk vagyunk – folytatta don Juan. – Mivel az első vigyázó figyelem ilyen abszolút mértékben uralkodik az életünk felett, az átlagembernek nincs értékesebb tulajdona. Talán ez az egyetlen, ami a miénk.<br /><br />...<br /><br />Abbahagyta a beszédet. Nekem se volt több kérdésem, de az is lehet, hogy fáradt voltam ahhoz, hogy bármit kérdezzek. Hangos dörömbölés hallatszott, mire felugrottam. Kivágódott az ajtó, és Genaro rontott be a szobába. Teljesen ki volt fulladva, lezuttyant a matracra. A szó szoros értelmében szakadt róla a veríték.<br />– Épp az első vigyázó figyelemről magyaráztam neki – mondta don Juan.<br />– Az első vigyázó figyelem csak az ismert esetében működik – mondta Genaro. – Az ismeretlen tartományában két lyukas garast sem ér.<br />– Ez nem egészen igaz – vágott vissza don Juan. – Az első vigyázó figyelem az ismeretlen esetében is jól működik. Annyira kizárja, annyira hevesen tagadja a létét, hogy végül az első vigyázó figyelem számára az ismeretlen valóban megszűnik létezni.<br />– A számvetés elkészítése sebezhetetlenné tesz bennünket. Pontosan emiatt keletkezett a számvetés.<br />– Miről beszéltek? – kérdeztem.<br />Don Juan nem válaszolt. Genaróra nézett, mintha tőle várna választ.<br />– De ha kinyitom az ajtót – mondta Genaro –, vajon képes lesz-e az első vigyázó figyelem elbánni mindazzal, ami bejön?<br />– Az enyém és a tiéd nem, de az övé igen – mondta don Juan rám mutatva. – Próbáljuk ki!<br />– Akkor is, ha nincs az emelkedett tudomás állapotában? – kérdezte Genaro don Juantól.<br />– Ez esetben mindegy – felelte don Juan.<br />Genaro felállt, odament az ajtóhoz, és felrántotta. Abban a szempillantásban hátraugrott. Hideg szélroham söpört végig a házon. Don Juan mellém lépett, és ugyanúgy tett Genaro is. Mindketten csodálkozva néztek rám.<br />Be akartam csukni az ajtót. Kezdtem kellemetlennek érezni a hideget. De ahogy elindultam az ajtó felé, don Juan és Genaro elém ugrottak, és testükkel védelmező pajzsot formáltak elém.<br />– Nem veszel észre semmit a szobában? – kérdezte Genaro.<br />– Nem én! – mondtam, és valóban úgy is gondoltam. A nyitott ajtón át befújó hideg szél kivételével semmit nem lehetett észrevenni.<br />– Hátborzongatóan különös teremtmények jöttek be, amikor kinyitottam az ajtót – mondta Genaro. – Nem veszel észre semmit?<br />Volt valami a hangjában, ami arról árulkodott, hogy most az egyszer nem tréfál.<br />Védelmezően maguk közé fogtak, és mind a hárman kimentünk a házból. Don Juan tartotta a petróleumlámpást, miközben Genaro bezárta az ajtót. Az utasülés oldaláról szálltunk be az autóba. Először engem löktek be. Aztán elhajtottunk, és meg sem álltunk a másik városig, ahol don Juan háza volt.<br /><br /><br /><div style="text-align: center;"><a href="http://durumdara.blogter.hu/441916/a_virtualis_valosaghuseg_esete_toth_manus-szal">Az érzékelés béklyója</a></div><br /><br /><div style="text-align: center;">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-8711909399712280652?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-82093774974627950792010-11-20T16:25:00.001+01:002010-11-20T16:25:00.519+01:00<b>Damon Knight - Négyes Fogat</b><br /><br /><br /><div style="text-align: center;">I.</div><br />George Meister egyszer látta egy ember idegrendszerét. Kiállítási darab volt, úgy készült, hogy bevonattal látták el a legvékonyabb rostocskákat is, amíg már szabad szemmel ki lehetett venni őket, aztán feloldottak minden fölösleges szövetet, és átlátszó műanyaggal helyettesítették. Remek munka volt, az a Torkas-III-ról való fickó csinálta – hogy is hívják?...<br />Mindenesetre a kiállítási darab alapján Meister nagyjából tudta, milyen lehet most a külleme.<br /><br />Voltak persze torzulások; például szinte bizonyos volt benne, hogy a látóközpontja és a szeme közötti neuronok legalább harminc centiméterrel meghosszabbodtak. Minden bizonnyal az egész rendszer is furcsa módon összetekeredhetett vagy szétterülhetett, hiszen eltűntek az izmok, melyeket eredetileg irányított; és Meister észrevett bizonyos egyéb változásokat is, amelyekről nem lehetett tudni, jelentkeztek-e nagyszabású strukturális különbségekben. <br /><br />Annyi mindenesetre bizonyos volt, hogy George Meister – mindaz, amit még George Meisternek mondhatott – nem állt másból, csak egy agyból, egy szempárból, egy gerincagyból meg egy maroknyi neuronból.<br /><br />George egy pillanatra lehunyta a szemét. Ezt csak mostanában tanulta meg, és büszke volt rá. Az első, hosszú időszakban, amíg az égvilágon semmi uralma nem volt a test fölött, nagyon ocsmányul érezte magát. Később úgy gondolta, hogy a bénaság valamilyen érzéstelenítő utóhatása volt – valamié, ami elaltatta, mialatt a testet... No, igen.<br /><br />Vagy ez történt, vagy pedig a neuronnyúlványok egyszerűen nem rögzültek még az új helyzetükben. Valamikor később talán majd meg tudja állapítani, mi volt az igazság. Mindenesetre az elején, amikor csak látni tudott, de mozogni nem, és semmire sem emlékezett attól kezdve, hogy arccal előre belezuhant a foltos, zöldesbarna kocsonyába... <br /><br />Szóval az elején nyomasztó volt.<br /><br />Arra gondolt, hogyan érezhetik magukat a többiek. Tudta, hogy nincs egyedül, mert hébe-hóba, hirtelen sajgást érzett ott, ahol a lábának kellett volna lennie, ugyanakkor a táj képe egy zökkenéssel megállt. Csak az történhetett, hogy egy másik, az övéhez hasonlóan csapdába esett agy próbálta másik irányba mozdítani közös testüket.<br /><br />A fájdalom rendszerint azonnal megszűnt, és George továbbküldhette az utasításokat az idegvégződésekbe, amelyek régebben a kezéhez-lábához tartoztak, s a kocsonyás test folytathatta lassú mászását. Amikor a fájdalom nem szűnt meg, nem lehetett mást tenni, mint abbahagyni a mozgást, amíg a másik agy le nem állt – ilyenkor George megpróbálhatta még úgy megváltoztatni a mozgását, hogy egybeessen, vagy legalábbis ne homlokegyenest ellentétes legyen a másik agyával.<br /><br />Vajon ki eshetett be rajta kívül? Vivian Bellis? Gumbs őrnagy? Miss McCarty? Vagy mind a hárman? Valami úton-módon biztosan ki lehet deríteni!<br /><br />Ismét megpróbált lepillantani, és az erőfeszítés jutalmaként elmosódottan ki tudott venni egy hosszú, foltos, zöldesbarna valamit, ami nagyon lassan mozgott előre a kiszáradt patakágyban, ahol előzőleg körülbelül egy órán át haladtak.<br /><br />A piszkos, áttetsző felszínre ágacskák, száraz növényi részek tapadtak.<br />Ez már haladás volt: az előző alkalommal épp csak a legszélét tudta kivenni új testének.<br /><br />Amikor ismét föltekintett, a patakágy vége észrevehetően közelebb került. A sziklapárkányon merev szarunak latszó, sötétbarna, nyurga növények csoportja állt; George a közelükben akart elhaladni. Egy ugyanolyan növényért nyúlt akkor, amikor elveszítette az egyensúlyát, és belekerült ebbe a... helyzetbe. Legalább most alaposan megnézheti.<br /><br />A növény valószínűleg nem lesz különösebben érdekes. Józan ésszel nem lehet elvárni, hogy minden új életforma drámai újdonság legyen; és George bizonyosra vette, máris a bolygó legérdekesebb élő szervezetébe sikerült belebotlania.<br /><br />Valami meisterii – gondolta. Még nem döntötte el, mi legyen a faj neve – előbb még sokkal többet meg kell tudnia róla –, de hogy meisterii, az bizonyos. <br /><br />Az ő felfedezése, senki sem veheti el tőle, illetve – sajnálatos módon – fordítva.<br /><br />Mindazonáltal csodálatos egy szervezet! Primitív, még annyi önálló struktúrája sincs, mint egy medúzának, és csak egy ilyen gyenge gravitációjú bolygón mászhatott ki egyáltalán a tengerből. Agy, idegrendszer szemlátomást sehol. A fennmaradási módszere viszont tökéletes! Egyszerűen hagyta, hogy a vetélytársai kifejlesszék a magas szervezettségű idegszövetet, leült valahol (megszólalásig olyan külsővel, mint egy korhadó levélhalom), és megvárta, amíg valamelyik belepottyan; aztán csak az előnyöket élvezte.<br /><br />Ez azonban nem volt élősködés; valódi szimbiózis volt, olyan magas szinten, amilyen George tudomása szerint egyetlen más bolygón sem alakult ki. A fogoly agyát a foglyul ejtő táplálta; ennélfogva a fogoly érdeke volt, hogy a foglyul ejtőt a táplálék felé és a veszélytől minél messzebb vezesse. Te irányítasz, én etetlek. <br /><br />Tisztességes üzlet.<br /><br />Már egészen közel jártak a növényhez, majdnem hozzáértek. George szemügyre vette; ahogy gondolta, közönséges fűféle volt, nem különösebben érdekes.<br /><br />A teste most fölfelé indult a sziklaperemre, amelyről tudta, hogy alacsony, noha a szeme magasságából irdatlannak látszott. Nagy üggyel-bajjal fölmászott rá, és egy újabb vízmosást látott maga előtt. És ez így mehet végtelenségig... Csak az a kérdés, hogy van-e más lehetősége.<br /><br />Alacsonyan járt már a nap. George szemügyre vette az árnyékokat. Körülbelül északnyugatnak tartott, egyenesen a háta mögött volt a táborhely. Csak pár száz méternyire járt tőle; még ilyen csigatempóban is könnyűszerrel odaérhet... ha visszafordul.<br /><br />A gondolatra bizonytalan rossz érzés fogta el, nem tudta, miért.<br /><br />Aztán rádöbbent, hogy nem éppen olyan a megjelenése, mint egy segítségre szoruló emberi lényé; valószínűleg sokkal inkább úgy fest, mint a szörnyeteg amely fölfalt és részben meg is emésztett egy-két embert.<br /><br />Ha ilyen állapotban bemászik a táborba, holtbiztos, hogy nem kérdeznek, hanem lőnek, és egészen kicsiny a valószínűsége, hogy kábítógázt használnak, nem pedig géppisztolyt.<br /><br />Nem – döntött magában –, nem megyek vissza. Minél messzebb kell kerülni a tábortól, nehogy rábukkanjon a mentőcsapat, amely valószínűleg máris kutat utána. Elrejtőzni az erdő mélyén és megvizsgálni az új testet: kideríteni, hogy működik, mire képes vele, valóban vannak-e benne mások is, és ha igen, érintkezésbe lehet-e lépni velük.<br />Hosszú időbe telik – gondolta –, de nem lehetetlen.<br /><br />Lottyadtan, mintha kiomlott főzelék csordogált volna le egy asztal széléről, George elindult a vízmosásba.<br /><br />A körülmények, amelyek megelőzték George belepottyanását a valami meisteriibe, röviden így foglalhatók össze:<br />Még a huszonegyedik század közepén is milliók játszottak a Föld keleti féltekéjén egy társasjátékot, amelyet a régi japánok találtak fel. Go volt a neve. Noha a szabályai szinte gyerekesen egyszerűek voltak, a stratégiája változatosabb, elsajátítása nehezebb a sakkénál.<br /><br />A go-t népszerűsége tetőfokán – mielőtt egy geológiai katasztrófa a rajongóinak legtöbbjét eltörölte a föld színéről – apró, pirulaszerű korongokkal játszották egy kilencszáz kis mélyedéssel ellátott táblán. A két játékos felváltva helyezett a táblára egy-egy korongot, tetszőleges pozícióba. A cél az volt, hogy bekerítés útján a lehető legnagyobb területet foglalja el.<br /><br />Semmilyen más szabály nem volt; a japánoknak mégis körülbelül ezer évükbe telt, amíg eljutottak a harmincszor harmincas táblához – nagyjából évszázadonként egy sort és oszlopot téve az addigiakhoz. Száz év nem volt sok ahhoz, hogy kitapasztalják annak a pluszsornak és -oszlopnak a lehetőségeit.<br /><br />Az idő tájt, amikor George Meister beleesett a kocsonyás, zöldesbarna szörnyezetbe, az i. sz. huszonharmadik század vége felé sajátos go-játék zajlott egy háromdimenziós táblán, több mint tízmilliárd pozícióval. Ez a tábla a galaxis volt, a pozíciók a csillagrendszerek, a korongok az emberek. A vesztes megsemmisüléssel bűnhődött.<br /><br />A galaxist fokozatosan gyarmatosította két szemben álló szövetség. A konfliktus kezdeti időszakában bolygókat pusztítottak végig, bombákat szórtak egymásra, sőt még néhány ütközetre is sor került az űrflották között. Később az ilyen rendszertelen háborúskodás lehetetlenné vált. <br /><br />Billió számra állítottak elő a harci robotűrhajókat, olyan fegyverzettel, hogy porrá tudták zúzni egymást. Az egyik vagy a másik oldalhoz tartozó külső csillagjai körül ezek úgy nyüzsögtek az űrben, mint a muslincák.<br /><br />Az ilyen védőgyűrűn belül a bolygóknak semmi félnivalójuk sem volt támadástól vagy illetéktelen beavatkozástól... mindaddig, amíg az ellenségnek nem sikerült elegendő környező csillagrendszert gyarmatosítania ahhoz, hogy felállítson és fenntartson egy második gyűrűt az első körül. Gigászi go-játék volt ez, élet-halál tétekért, képtelen körülmények között.<br /><br />Mindenki sietett; mindenkinek az ősei hét nemzedékre visszamenően, siettek. Az ember felgyorsítva, sűrítményként kapta meg az iskolai képzést. Korán választott párt magának, és lázasan szaporodott. És ha beosztották egy előreküldött ökológiai felderítőcsoportba, mint George-ot, akkor tisztességes előkészítés nélkül kellett munkához látnia.<br /><br />Ismeretlen élővilágú új bolygó feltárásának normális, kézenfekvő módja az lett volna, hogy egy hermetikusan zárt állomás legalább tíz évig immunológiai vizsgálatokat végez. Miután a legveszélyesebb baktériumokat és vírusokat megfékezték, ki lehet küldeni egy-két kisebb expedíciót óvatos tapogatózásra. Végül – mintegy ötven év múlva – elkezdhetik küldeni a telepeseket.<br /><br />Az ilyesmire egyszerűen nem volt idő.<br /><br />Öt órával a leszállás után Meister csoportja már kirakta a fabrikátorokat, és felállította a 2628 fő elhelyezésére szolgaló épületeket. Egy órával ezután Meister, Gumbs, Bellis és McCarty elindult a salak- és hamusávon át, melyet a szállítórakéta hajtóműve hagyott maga mögött, a hatszáz méternyire lévő legközelebbi élő vegetáció irányába. Spirális útvonalat kellett megtenniük addig, amíg ezerméternyire távolodnak el a tábortól, majd visszatérni a begyűjtött mintákkal - feltéve, hogy addig nem eszi meg őket valami, ami nagyobb annál, hogysem egy géppisztoly megállítsa.<br /><br />Meister, a biológus úgy meg volt rakva mintavevő dobozokkal, hogy vékony alakja teljesen eltűnt mögöttük. Gumbs őrnagynál volt az élelmiszer- és gyógyszercsomag, a távcső és a géppisztoly. Vivian Bellis – aki pontosan annyit tudott az ásványokról, amennyit a besorolásához előírt tanfolyamon megtudhatott – kalapácsot, kőzetgyűjtő zsákot meg egy kis kaliberű puskát hozott. Miss McCartynak – a keresztnevét senki sem tudta – nem volt tudományos feladata. ő volt a csoport hűségellenőre. Két vaskos pisztoly és egy töltényektől duzzadó töltényöv lógott rajta. Egyetlen dolga, hogy szétlője a koponyáját a csoport bármelyik tagjának, akit rajtakap, hogy engedély nélkül rendellenes viselkedést tanúsít.<br /><br />Mindegyiküket vastag csizma és kesztyű védte, a fejüket gömbölyű sisak fedte, mely légmentesen illeszkedett védőruhájuk gallérjához. A beépített légszűrők olyan jó hatásfokúak voltak, hogy – elméletben – az oxigénnél nagyobb molekula nem juthatott át rajtuk.<br /><br />Amikor a második kört írták le a tábor körül, egy alacsony sziklaperem és rövid, meredek vízmosások sora állta az útjukat, a legtöbbjüket benőtte a piszkosbarna, fonnyadt növényzet. Ahogy lenéztek az egyikbe, George, aki a harmadik volt a sorban – Gumbs ment az élen, utána Bellis, George mögött pedig McCarty –, kilépett egy kiugró kődarabra, hogy szemügyre vegye a túloldali cserjéket.<br /><br />Ezen a bolygón George nem nyomott húsz kilogrammnál többet, és a szikladarab úgy festett, mintha szilárdan ült volna a vízmosás falában. De mihelyt ránehezedett, George érezte, hogy megmozdul alatta. Lezuhant, felkiáltott, a tekintete még elkapta Gumbsot és Bellist mozdulatlanságba merevedve, mint egy pillanatfelvételen. Ahogy zuhant, kövek zöngését hallotta. Aztán úgy látta, mintha száraz levelekből, gizgazból álló kupac közeledne feléje, és emlékezett, hogy az villant át rajta: Legalább puhára esem... <br /><br />Másra nem emlékezett, amíg föl nem eszmélt arra az érzésre, hogy idő előtt eltemették, hogy nem érzi egyetlen testrészét sem, csak a szemét.<br />Kétségbeesett erőfeszítéseit, hogy megmozduljon, csak sokkal később koronázta az első, minimális siker. Azóta a látómezeje viszonylag egyenletesen haladt előre, úgy ötvenpercenként egyméternyit, leszámítva azokat az időszakokat, amikor valaki másnak a törekvései keresztezték az övét.<br /><br />Azt a meggyőződését, hogy a régi George Meisterből nem maradt meg más, csak az idegrendszere, nem támasztotta alá megfigyelés, de az egyéb jelek sajnálatosan meggyőzőek voltak. Először is az első órák érzéketlensége megszűnt ugyan, de tudatába nem jutott el a törzs, a fej és a négy végtag megszokott érzete. Inkább valami olyan bizonytalan benyomása volt, hogy ellapult, szétterült hatalmas területen. Amikor próbálta megmozdítani keze és lába ujjait, az érzet olyan sokszorozottan jelentkezett, mintha százlábú volna. Nem érzett zsibbadtságot sem, ami pedig normális lett volna a hosszú mozdulatlanság után, és nem lélegzett! Az agya azonban nyilvánvalóan jól el volt látva oxigénnel; úgy érezte, tiszta a feje, semmi baja, egészséges.<br /><br />Éhes sem volt, pedig egyenletesen fogyasztotta az energiát egy ideig. Ennek, gondolta, két magyarázata lehet, attól függ, honnan nézzük... az egyik, hogy azért nem éhes, mert már nincsen gyomornyálkahártyája, ami összehúzódna; a másik, hogy azért nem éhes, mert a gazdaszervezet jóllakott a George-ból származó fölösleges szövetekkel...<br /><br />Két óra múlva már lemenőben volt a nap, és eleredt az eső. George látta a nagy, lassan hulló csöppeket, érezte tompa koppanásukat a "bőrén". Nem tudta, árthat-e neki az eső, úgy vélte, aligha; de biztos, ami biztos, bemászott egy bokor alá, a nagy, rojtos szélű levelek védelmébe. Mire elállt az eső, már besötétedett, és George úgy döntött, akár ott is maradhat reggelig. Nem érezte fáradtnak magát, és eszébe jutott, hogy vajon még mindig szükség van-e az alvásra. Amennyire tudott, felkészült rá, hogy kivárja a választ.<br /><br />Hosszú idő múltán még mindig éber volt, de nem jutott közelebb annak eldöntéséhez, hogy vajon ez-e a válasz, vagy éppen ezáltal teszi lehetetlenné, hogy választ kapjon, amikor észrevette, hogy két halvány fénypont közeledik lassan, tétován.<br /><br />George aggodalommal vegyes szakmai érdeklődéssel figyelte őket. Ahogy egyre közelebb értek, kivette, hogy a fénypontok hosszú, vékony csápok végén vannak, amelyek egy homályos körvonalú testből nőnek ki – vagy világítószervek, mint egynémely mélytengeri halnál, vagy egyszerűen lumineszkáló szemek.<br /><br />George valami feszült érzést észlelt magában. Ez mintha arra utalt volna, hogy adrenalin vagy valami hasonló anyag szabadul fel valahol a szervezetében. Megígérte magának, hogy az első alkalmas pillanatban utánanéz a dolognak; egyelőre sürgetőbb gondja volt. A közeledő szervezet vajon olyasféle, amilyet a valami meisterii szokott enni, vagy olyasvalami, ami meg szokta enni a valami meisteriit? És ha az utóbbi, akkor mitévő legyen?<br /><br />Pillanatnyilag mindenesetre az egy helyben ülés látszott ajánlatosnak. A lakhelyéül szolgáló test a korábbi, lakatlan állapotában is jól álcázta magát, és nem volt sebes mozgásra berendezkedve. így hát George nem mozdult, figyelt, félig behunyta a szemét, és a közeledő állat lehetséges jellegét fontolgatta.<br /><br />Az, hogy éjszakai életmódot folytat – mondta magában –, nem jelent semmit. Vannak éjjeli lepkék is, meg ott vannak a denevérek – nem, a fene egye meg, a denevér ragadozó... A világító lény közelebb ért, és George a két csáp alatt meglátta két hosszúkás, keskeny szem halvány csillogását.<br /><br />Aztán az illető kinyitotta a száját.<br /><br />Rengeteg foga volt!<br /><br />George valami hasadékba préselődve találta magát egy sziklafalban, de nem emlékezett rá pontosan, miként került oda. Rémlett még, hogy megzördültek az ágak, ahogy az a lény ráugrott; emlékezett egy pillanatnyi ijesztő fájdalomra, aztán semmi másra, csak a levelek, a föld bizonytalan, csillagfényes villanásaira...<br />Képtelenség. Hogy menekült el?<br /><br />Ezen töprengett, amíg megvirradt, aztán amikor az első fényben lepillantott magára, meglátott valamit, ami korábban nem volt ott. A kocsonyás hús sima széle alatt három-négy nyúlványféle látszott.<br /><br />George rájött, hogy másképp érzi az alatta lévő kő érintését is; mintha nem laposan feküdt, hanem több kis ponton állt volna.<br /><br />Próbaképpen behajlította az egyik nyúlványt, aztán egyenesen kinyújtotta maga elé. Göcsörtös, egyízületű torzképe volt az ujjnak vagy a lábnak.<br /><br />George mozdulatlanul feküdt egy darabig, és igyekezett, amennyire tudott, józanul átgondolni az egészet. Aztán megint megmozgatta azt a dolgot. Ott volt, akárcsak a többi, nem a szeme káprázott.<br /><br />Kísérletképpen megindult előre; ugyanazokat a parancsokat küldte a kéz és lábujjakba vezető idegeknek, mint korábban. Teste olyan lendülettel szökkent ki a hasadékból, hogy kis híján belezuhant egy szurdokba.<br /><br />Korábban mászott, mint a csiga, most már szedte a lábát, mint holmi bogár.<br />De hogyan? Semmi kétség, amikor az sokfogú lény megtámadta, rémületében önkéntelenül el akart rohanni, mintha még meglett volna a lába. Csak erről lenne szó?<br /><br />George-nak eszébe jutott a ragadozó, a szemnek vélt szerveket tartó csápok. Kísérletnek ez is megteszi. Lehunyta a szemét, elképzelte, ahogy kiemelkedik, elképzelte, ahogy hajlékony csápok nőnek, egyre nőnek... Megpróbálta elhitetni magával: egyszerűen ilyen a szeme, mindig is ilyen volt – minden valamirevaló lénynek kocsányon ül a szeme.<br /><br />Mintha valami csakugyan történne...<br />George ismét kinyitotta a szemét, és azon vette észre magát, hogy egyenesen a földre mered, de olyan közvetlen közelből, hogy életlen a kép. Mérgesen megpróbált fölnézni. Semmi más nem történt, mint hogy a látómezeje tíz tizenkét centiméterrel előbbre került.<br /><br />Ebben a pillanatban egy hang hasított a csöndbe. Úgy hangzott, mintha valaki félméternyi hájon próbálna átkiabálni:<br /><br />- Orhhh, Hoooh! Irell!<br /><br />George összerezzent, nagyot ugrott, végrehajtott egy teljes fordulatot, és szemét is legalább kétszáznegyven fokos szögben körbeforgatta. Semmit sem látott, csak köveket és zuzmót. Amikor alaposan szétnézett, látta, hogy egy kis zöld-narancs mintás lárva vagy kukacféle halad el mellette. George egy hosszú pillanatig gyanakodva méregette, aztán a hang újra megszólalt:<br /><br />- Eggiii! Eggisseee!<br /><br />A hang ezúttal magasabb volt, és hátulról jött. George megint megpördült, körbeforgatta mozgékony szemét...<br /><br />Méghozzá hihetetlenül nagy ívben! A szeme csakugyan kocsányon ült, mozgatható kocsányon – pedig egy pillanattal előbb még nem tudta fölemelni a tekintetét a földről. George agya hirtelen zakatolni kezdett. Először tehát kinövesztette ugyan a szemtartó kocsányokat, de petyhüdtek voltak. Csak kinyúltak a test kocsonyás tömegéből, de merevítőváz, mozgató izomszövet nélkül. Aztán, amikor a hangtól megijedt, tüstént meglett a merevítés és a mozgás is.<br /><br />Minden bizonnyal ez történt az éjszaka is! A folyamat valószínűleg akkor is végbement volna, ha nem ijed meg, csak sokkal lassabban. Nyilvánvalóan védekező mechanizmus. Ami pedig a hangot illeti...<br /><br />George ismét körbefordult lassan, fürkészve a környezetét. Semmi kétség, egyedül volt. A hang, mely mintha a háta mögül érkezett volna, a valóságban alighanem a tulajdon testéből jött.<br /><br />A hang megint megszólalt, most már nem oly ijesztő erővel. Néhányat gurgulázott, aztán egészen tisztán, magas tenorban így szólt:<br /><br />- Mi történt? Hol vagyok?<br /><br />George úgy érezte, összecsapnak a feje fölött a hullámok. Nem volt olyan állapotban, hogy könnyen, gyorsan alkalmazkodjék az újabb és újabb körülményekhez.<br />Amikor egy közeli bokorról lepottyant egy nagy, kiszáradt termésféle, és hangtalanul odapattogott a közelébe, csak nézte.<br /><br />Csak nézte a kemény héjú golyóbist, aztán a roskadozó bokrot, ahonnan lehullott. Lassan, nehézkesen eljutott a logikus következtetéshez. A száraz termés hang nélkül esett le. Természetesen, hiszen George az átalakulása óta teljesen süket volt. <br /><br />De... de hallotta azt a hangot!<br /><br />Tehát hallucináció vagy telepátia.<br /><br />A hang újrakezdte:<br /><br />- Segítség! Jaj, istenem, legalább válaszolna valaki!<br />Vivian Bellis! Gumbs, még ha ilyen tenorban támadt volna is kedve beszélni, sohasem mondta volna, hogy "Jaj, istenem". McCarty még kevésbé.<br /><br />George megviselt idegei kezdtek megnyugodni. Lázasan gondolkodott. Én megrémülök, lábakat növesztek. Bellis megrémül, Telepatikus hangot csinál magának. Azt hiszem ez érthető is – a lány első és egyetlen ösztönös reakciója az lehetett, hogy sikoltozzon.<br /><br />George megpróbált sikoltozó kedvet ébreszteni magában. Lehunyta a szemét, elképzelte, hogy be van börtönözve egy iszonytatóan idegen közegbe, és nemcsak irányítani, de még áttekinteni sem tudja kínos helyzetét. <br /><br />Ordítani próbált: "Vivian!"<br /><br />Egyre próbálkozott, miközben időről időre felharsant a lány tenorja. Végül a másik hang egy mondat közepén hirtelen elhallgatott.<br /><br />– Hall engem? – kérdezte George.<br /><br />– Ki az ... mit akar?<br /><br />– George Meister vagyok, Vivian. Érti, amit mondok?<br /><br />– Mit?<br /><br />George tovább erőlködött. Úgy vélte, műhangja egyelőre érthetetlen, akárcsak Bellisé volt az elején. A lány végre azt mondta:<br /><br />- Van-e még valaki a környéken? Gumbs őrnagy? Miss McCarty?<br />Néhány perc múlva szinte egyszerre szólalt meg két hátborzongató hang. Amikor kitisztultak, nem okozott nehézséget a felismerésük. Gumbs, a nagydarab, vörös képű hivatásos katona azt ordította: <br /><br />- A szentségit, miért nem figyel, hogy hova lép, Meister?! Ha nem csinálja azt a kőomlást, nem kerülünk ebbe a szarba!<br />Miss McCarty, akinek előzőleg aszott, sápadt arca volt, előreugró álla és vizenyős szeme, hidegen annyit mondott:<br /><br />- Meister, erről jelentés fog készülni. Mindenről...<br /><br />A jelek szerint csak Meister és Gumbs őrizte meg a látás képességét. Mind a négyüknek volt valamicske uralmuk az izmok fölött, noha mindaddig csak Gumbs tett komolyabb kísérletet rá, hogy beleártsa magát George mozgásába. George nem lepődött meg azon, hogy Miss McCartynak sikerült megtartania két jól működő fület.<br /><br />Bellis viszont egész délután és éjszaka süket, vak és néma volt. Csak a bőr érzékszerveit tudta használni – tapintást, meleget, hideget és fájdalmat érzékelt. Nem hallott semmit, nem látott semmit, de érzett minden ágat, minden levelet, amely végighorzsolta őket, minden esőcsepp hideg koppanását, a sokfogú vadállat harapását. George véleménye sokat javult, amikor ezt megtudta. A lány halálra rémült, mégsem lett úrrá rajta a hisztéria vagy téboly.<br />Ezenfelül kiderült, hogy senki sem lélegzik, és senkinek sincs tudomása szívműködésről.<br /><br />George a legszívesebben folytatta volna az eszmecserét, de a többiek egyhangúan úgy vélekedtek, hogy a bekerülésük után történtek kevésbé fontosak, mint az, hogy miképp fognak kijutni.<br /><br />– Nem juthatunk ki belőle – mondta George. – Legalábbis az ismereteink jelenlegi állása szerint nincs rá lehetőség. Mert ha...<br /><br />– De hát ki kell jutnunk! – mondta Vivian.<br /><br />– Visszamegyünk a táborba – jelentette ki hűvösen McCarty. – Most azonnal! És maga majd számot ad róla a Hűségbizottságnak, hogy miért nem fordult vissza rögtön, amikor magához tért!<br /><br />– Nagyon helyes – szólalt meg feszélyezetten Gumbs. – Ha maga nem tud megoldást, Meister, attól a többi szakember még tudhat.<br />George türelmesen kifejtette véleményét arról, hogy milyen fogadtatásra számíthatnak a tábor őreitől. McCarty éles elmével fölfedezte az érvelés hibáját:<br /><br />- Maga a saját bevallása szerint lábakat növesztett, és a kocsányt a szemének. Ha nem hazudott, akkor szájat is tudnia kell növeszteni. Ha majd odaérünk, szólunk, hogy mi vagyunk!<br /><br />– Nem olyan egyszerű az – mondta George. – A szájjal önmagában nem megyünk semmire. Fogak, nyelv, szájpadlás és íny is kell, tüdő vagy valami hasonló, hangszalagok meg valami, ami betölti a rekeszizom szerepét, és kiszorítja a levegőt. Nem is tudom, egyáltalán lehetséges-e, hiszen amikor Miss Bellisnek végül sikerült megértetnie magát velünk, akkor is ezt a mostani módszert alkalmazta, nem pedig...<br /><br />– Túl sokat fecseg – mondta McCarty. – Gumbs őrnagy! Miss Bellis! Maguk meg én most megpróbálunk beszélőszervet kialakítani! Akinek először sikerül, egy jó pontot kap a személyi lapjára. Rajta!<br /><br />George, miután hallgatólagosan kihagyták a vetélkedőből, arra használta az időt, hogy helyreállítsa a hallását. Valószínűnek látszott, hogy a ki tudja, mi meisteriben működött valamiféle munkamegosztási rendező elv, mert Gumbs és ő – akik elsőnek estek bele – különösebb szándék vagy erőfeszítés nélkül megőrizték a látásukat, míg az olyasmi, mint a hallás és a tapintás a később jövőkre maradt. <br /><br />Ez elvben nagyon szép volt, George helyeselte is, mégsem tetszett neki a gondolat, hogy Miss McCarty legyen a kizárólagos birtokában akármelyik részegységnek is.<br />Még ha sikerülne is rávenni a másik kettőt, hogy őt kövessék – márpedig egyelőre ez nemigen látszott valószínűnek –, McCarty minden bizonnyal kerékkötő lesz. És valamikor, talán már a közeljövőben létfontosságú lehet mindannyiuknak, hogy üzemképes hallással vegyenek részt közös életükben.<br /><br />Először kissé zavarták Gumbs és Vivian elmormogott megjegyzései – "Van már valami...?" "Azt hiszem, semmi. Magánál?" –, amelyek vakkantásokkal, zümmögő hangokkal és más idegesítő zajokkal váltakoztak, ahogy társai sikertelenül próbálkoztak átváltani a gondolati érintkezésről a vokálisra. Végül McCarty fölcsattant:<br /><br />- Csöndesebben! Arra koncentráljanak, hogy kialakítsák a szükséges szerveket! Nem kell ricsaj hozzá!<br /><br />George munkához látott, ugyanazzal a módszerrel, amely korábban is hatásosnak bizonyult. Lehunyt szemmel elképzelte, hogy az a sokfogú dolog közelít feléje a sötétségben: csissz-csossz, kipp-kopp. Borzasztóan áhítozott egy fülre, hogy meghallaná a halk, közelgő neszeket. Jó ideje próbálkozott már, amikor egyszerre úgy érezte, talán most sikerült... vagy csak telepatikus hangokat adott ki öntudatlanul valamelyik a másik három közül? Csossz. Reccs. Csussz. Surr. <br /><br />George most igazi rémülettel nyitotta ki a szemét. Százméternyire tőle, a köves lejtő túloldalán, éppen vele szemben egy egyenruhás férfi bukkant elő a fekete, bambuszhoz hasonló növények ligetéből. Ahogy George fölemelte szemkocsányait, a férfi megtorpant, rámeredt, aztán elkiáltotta magát, és felemelte a fegyverét.<br />George futásnak eredt. Tüstént kitört benne a hangzavar, és "lábaiban" vadul rángani kezdtek az izmok.<br /><br />– Futás, a mindenit! – mondta őrjöngve. – Itt egy fegyveres, és...<br /><br />Fülsüketítő dörrenés hallatszott, és George-nak hirtelen förtelmes fájdalom hasított valahová a gerince mögé. Vivian Bellis felsikoltott. A közös lábakon való huzakodás megszűnt, és teljes sebességgel iszkoltak egy közeli sziklatömb oltalmába. A puska ismét eldördült, és George hallotta, hogy a lombokon sziklaszilánkok süvítenek át. Azután lerobogtak egy vízmosás oldalán, föl a túloldalon, át egy alacsony dombocskán, be a magas, lombtalan fák közé.<br /><br />George észrevett egy avarral tele mélyedést, és arra indult, leküzdve valakinek azt a vágyát, hogy egyenesen rohanjanak tovább. Beloccsantak a mélyedésbe, és ott lapultak, amíg három fegyveres elrohant mellettük. Még meg aztán is egy óráig.<br /><br />Vivian egyre nyöszörgött. George óvatosan felnyújtotta a szemkocsányait, és látta, hogy több éles kőszilánk hatolt be a lány kocsonyás húsába, a hátsó széle közelében... <br /><br />Nagyon nagy szerencséjük volt. A lövés kis híján eltalálta őket – valószínűleg csak azért nem, mert a fegyveresnek meredek lejtőn kellett tüzelnie gyorsan mozgó célpontra –, és szétzúzta mögöttük a sziklát.<br />Ahogy jobban odanézett, George észrevett valamit, ami felkeltette szakmai kíváncsiságát. Mintha a szörnyeteg egész felszíne állandó lassú pezsgésben lett volna: aprócska kráterek nyíltak – csukódtak, mintha forrna a hús... csak éppen a levegőbuborékok nem kifelé haladtak, hanem a felszínen körülfogta, aztán befelé vitte őket a mozgás.<br /><br />A hatalmas, lencse alakú test foltos felszíne alatt, a mélyben ki tudott venni négy homályos, sötétebb tömeget is – alighanem ezek voltak az agyak: Gumbs, Bellis, McCarty és... Meister eleven agya.<br />Igen, az egyik éppen az ő szemkocsányai meghosszabbításában volt. Különös érzés – gondolta George –, hogy az ember megnézheti tulajdon agyát. Idővel biztosan meg lehet szokni.<br /><br />A négy sötét folt egymás közelében helyezkedett el, a lencse közepe táján, szinte pontosan négyzet alakban. Az alig látható gerincvelők közöttük keresztezték egymást, és sugarasan kifelé mutattak a központból. – Struktúra – gondolta George. <br /><br />Ennek az izének olyan a felé pitése, hogy több idegrendszert is használni tud. Szabályos rendben helyezte el őket, az agyakat középre, ahol a legvédettebb – és talán más okból is. Talán eleve mód volt az "utasok" tudatos együttműködésére, létezett valamilyen sejtközi állomány, amely elősegítette a kommunikációs sejtek kialakulását az elkülönült agyak között... Ha csakugyan így volt, ez megmagyarázta, miért ment olyan könnyen a telepátia. George égett a vágytól, hogy bejusson és kiderítse.<br /><br />Vivian fájdalma enyhülőben volt. Az övé a szemközti agy, ő érezte meg legjobban a kőszilánkok hatását. De a szilánkok már lassan elsüllyedtek a kocsonyás szövet mélyében. Ha figyelmesen nézte, George látta is a mozgásukat. Amikor leérnek a fenékre, minden bizonnyal kiválasztódnak – ugyanúgy, ahogy korábban a ruházatuk és felszerelésük emészthetetlen részei.<br /><br />George szórakozottan eltűnődött, hogy a másik két agy közül melyik lehet McCartyé és melyik Gumbsé. Könnyű volt megmondani. George-tól balra, ahogy a test közepe felé nézett, a felszínen két kék szem látszott. Nem emelkedtek ki, és szemhéj fedte őket, mely láthatóan a szörnyeteg anyagából alakult ki, de tömörebb és átlátszatlan volt.<br /><br />Jobbra ki lehetett venni két piciny nyílást, melyek pár centiméternyire benyúltak a testbe. Ezek csak Miss McCarty fülei lehettek. George hirtelen vágyat érzett, hogy kiötöljön valami módszert arra, hogy földet szórjon bele.<br /><br />A táborba való visszatérés kérdése mindenesetre eldőlt, legalábbis egyelőre. McCarty nem említette többé, hogy növesszenek beszélőszervet, habár George bizonyos volt benne, hogy ő maga nem hagy fel a próbálkozással.<br /><br />George úgy vélte, McCartynak nem fog sikerülni. Akármilyen mechanizmus révén hajtódtak végre ezek a változások a test felépítésében, minden valószínűség szerint a magukfajta dilettánsok csak jelentős érzelmi feszültség szorításában boldogulhattak, és akkor is csak viszonylag egyszerű feladatokkal, amelyek egyszerre csak egy új struktúrát igényeltek. Márpedig ahogy McCartynak is mondta, az emberi beszélőszervek rendkívül összetettek.<br /><br />Esetleg meg lehetne oldani úgy, ötlött George eszébe, hogy kialakítanak egy vékony hártyát, amely a membrán szerepét tölti be, mögötte pedig egy légkamrát, körülötte néhány izomköteggel, azok hoznák létre és modulálnák a rezgéseket. Megtartotta magának az ötletet.<br /><br />Nem akart visszamenni. George ritka madár volt: az a tudós, aki valóban alkalmas a munkájára, és a munkáját önmagáért szereti. És pillanatnyilag ott ült a szakma valaha is létezett legjobb kutatóeszközének a kellős közepén! Rendelkezésére állt egy ezerarcú organizmus, amelynek kénye-kedve szerint változtathatta a félépítését, és belülről figyelhette az eredményt; élettani elméleteket állíthatott fel, aztán voltaképpen tulajdon teste szövetein ellenőrizhette őket – új szerveket hozhatott létre, új módon alkalmazkodhatott a környezethez!<br />George az új ismeretek hatalmas piramisának csúcsán látta magát, és a felvillanó lehetőségek egyike-másika alázattal és ámulattal töltötte el.<br /><br />Egyszerűen nem tudott volna visszamenni, még ha nem fenyegeti is a lepuffantás veszélye. Bárcsak egyedül esett volna ebbe az átkozott izébe! De akkor a többiek kihúzzák, aztán megölik a szörnyeteget.<br /><br />Úgy érezte, túl sok feladat vár egyszerre megoldásra. Nehezére esett összpontosítani a figyelmét. Ijesztően csapongtak a gondolatai.<br /><br />Vivian, akinek egy ideje megszűntek a fájdalmai, most újra nyafogni kezdett. Gumbs ráförmedt. McCarty leteremtette mindkettőjüket. George úgy érezte, torkig van az egésszel, hogy össze van zárva három hülyével, akinek csak arra van eszük, hogy...<br /><br />– Egy pillanat! – szólalt meg. – Mind ugyanúgy érzik magukat? Idegesek? Ingerlékenyek? Mintha hatvan órát dolgoztak volna egyfolytában, és még az alváshoz is fáradtak volnának?<br /><br />– Úgy szövegel, mint egy tévéhirdetés! – csattant fel Vivian. – Nincs elég bajunk anélkül is, hogy maga...<br /><br />– Éhesek vagyunk! – vágott a szavába George. – Nem jöttünk rá, mert hiányoznak azok a szerveink, amelyek az éhséget szokták jelezni. De az utolsó élelem, amelyet ez a test magához vett, mi voltunk, márpedig annak legalább húsz órája. Valami táplálék után kell néznünk!<br /><br />– A mindenit, igaza van! – mondta Gumbs. – De ha ez a dolog csak embert eszik... mármint ha...<br /><br />- Amíg mi meg nem érkeztünk, nem találkozott emberrel – vetette oda George. – Szerintem akármilyen fehérje megteszi; de csak úgy bizonyosodhatunk meg róla, ha kipróbáljuk. Minél előbb, annál jobb!<br />Elindult, reménye szerint arra, amerre addig is haladtak: a táborral pontosan ellentétes irányban. Mindenesetre, gondolta, ha elég messzire mennek, talán jól eltévedhetnek.<br /><br /><br /><div style="text-align: center;">* * *&nbsp;</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-8209377497462795079?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-52904899467772968802010-11-20T16:20:00.001+01:002010-11-20T16:20:00.502+01:00<b>Damon Knight - Négyes Fogat</b><br /><br /><div style="text-align: center;">II.</div><br />Kiértek a fák közül, lementek egy hosszú lejtőn egy völgybe, át egy száraz, drótkemény füves mezőn, amíg egy patakmederhez értek, ahol még csörgedezett kevéske víz. Távolabb, a parton, félig az ágas-bogas bozót takarásában, George észrevett egy állatcsoportot. Kissé mintha törpedisznókra hasonlítottak volna. Szólt a többieknek, aztán óvatosan megindult feléjük.<br /><br />– Merre fúj a szél, Vivian? – kérdezte. – Érzi?<br /><br />– Nem – felelte a lány. – Amikor lefelé jöttünk a lejtőn, éreztem, de most, azt hiszem, egyenesen a széllel szemben megyünk.<br /><br />– Jól van – mondta George. – Akkor talán be tudjuk cserkészni őket.<br /><br />– No de... csak nem fogunk állatokat enni?!<br />Igen, Meister, hogy képzeli? – szólalt meg Gumbs is. – Én nem mondom, hogy finnyás vagyok, de végül is...<br />George, aki maga is enyhe viszolygást érzett – mint mindenki más, ő is algán és mesterséges fehérjén nőtt fel –, mérgesen azt mondta:<br /><br />- Mi mást tehetnénk?! Van szeme, láthatja, hogy itt ősz van. ősz, méghozzá egy forró nyár után. A fák kopárak, a patakok kiszáradtak. Vagy húst eszünk, vagy koplalunk, hacsak nem akar rovarokra vadászni...<br /><br />Gumbs mélységesen megrendülve mormogott még egy darabig, aztán megadta magát.<br /><br />Közelebbről az állatok kevésbé emlékeztettek disznóra, és még kevésbe voltak étvágygerjesztőek. Karcsú, tagolt, szürkés vörös testük volt, négy rövid lábuk, nagy, elálló fülük és handzsár formájú, tömpe ormányuk, amellyel a földet turkálták, s időnként kifordítottak valamit, amit gyorsan bekaptak, hogy a fülük is meglebbent közben.<br /><br />George harmincat számolt össze, viszonylag kis csoportba tömörültek a bozót és a patak közötti tisztáson. Lassan mozogtak, de rövid lábaik erősnek látszottak; George úgy vélte, ha kell, gyorsan tudnak szaladni.<br /><br />Előreóvakodott, szemkocsányait a földre lapította, mozdulatlanná merevedett, ha valamelyik állat fölpillantott. Egyre óvatosabb mozgással már tízméternyire megközelítette az egyiket, amikor McCarty hirtelen megszólalt:<br /><br />- Meister, eszébe jutott már, hogy mégis hogyan fogjuk megenni ezeket az állatokat?<br /><br />– Ne butáskodjon! – mondta ingerülten George. – Hát majd...- elhallgatott.<br />Várjunk csak... lehetséges, hogy a kocsonya normális táplálkozási módja megszűnt, mihelyt lakót szerzett magának? Vajon karmokat, agyarakat kellene növeszteniük, garatot, nyelőcsövet és így tovább, az egész berendezést? Képtelenség, addig éhen pusztulnának. Másfelől viszont – a fene ezt az elbutult érzést! – mégis meg kellett szűnnie, nehogy az első étkezésnél a lakót is megeméssze...<br /><br />– Szóval? – érdeklődött McCarty.<br /><br />Ez ostobaság, George tudta, hogy ostobaság, de nem tudta megmondani, miért, és kifejezetten kellemetlen gondolat volt. Vagy – ami még rosszabb – tegyük fel, hogy a zsákmány lesz az új lakó, a régi lakó pedig az ebéd...<br />A legközelebbi állat felkapta a fejét, négy kis piros szem meredt George-ra. Az elálló fülek fölmeredtek.<br /><br />Nem volt idő spekulálni. Meglátott! – kiáltott fel gondolatban George. – Gyerünk!<br /><br />Minden megbolydult. Az egyik pillanatban mozdulatlanul lapultak a szúrós, száraz fűben, a következőben már egy expresszvonat sebességével suhantak a föld fölött, előttük szedte a lábát a falka.<br /><br />A legközelebbi állat kétségbeesetten ugráló tompora egyre közelebb került; aztán legázolták, és átvetették magukat rajta.<br /><br />Az egyik szemével hátrapillantva, George látta, hogy az állat mozdulatlanul fekszik a fűben – eszméletlen vagy halott.<br /><br />Legázoltak még egyet. Bénítás gondolta hirtelen világossággal George. – Egy érintés elég. – Aztán még egyet, még egyet. – Hát persze hogy meg tudjuk emészteni őket – gondolta megkönnyebbülten. – Eleve szelektív kell, hogy legyen az emésztése, máskülönben nem tudta volna elkülöníteni az idegszövetünket!<br /><br />Négy tetem. Hat. Aztán egyszerre még három, ahogy a falka összetömörült a bozót utolsó nyúlványa és a meredek patakpart között; aztán kettő, amelyek megpróbáltak visszafelé kitörni; aztán sorra még négy lemaradt példány.<br /><br />A falka többi része eltűnt a lejtő magas füvében; de mögöttük tizenöt tetem hevert szanaszéjjel.<br /><br />Biztos, ami biztos, George visszament a sor elejére, és a szörnyeteg testét benyomta az első tetem alá.<br /><br />– Lapuljon le, Gumbs! – mondta. – Be kell csúsznunk alája... ennyire elég. A fejet hagyjuk lelógni!<br /><br />– Miért? – kérdezte a katona.<br /><br />– Gondolom, nem akarja magunk közé fogadni az agyát, igaz? Nem tudjuk, hányra van berendezkedve ez az izé. Sőt esetleg jobban tetszene neki az új agy, mint a miénk. De nem hiszem, hogy érdemes volna megtartani az idegrendszer többi részét, ha vigyázunk, hogy ne együk meg a fejet...<br /><br />– Juj! – mondta halkan Vivian.<br /><br />– Elnézését kérem, Miss Bellis – mondta bűnbánóan George. – De valószínűleg nem lesz túlságosan kellemetlen, ha nem törődünk vele. Elvégre nincsenek ízlelőbimbóink, sem...<br /><br />– Semmi baj, semmi baj – mondta a lány. – Csak kérem, ne beszéljünk róla.<br /><br />– Szerintem se – szólt közbe Gumbs. – Lehetne egy kicsivel tapintatosabb is, Meister!<br /><br />George tudomásul vette a megrovást, és figyelmét a tetemre fordította, mely ott feküdt a szörnyeteg sima felszínén, az ő és Gumbs része között. Lassabban, de észrevehetően süllyedt befelé a húsba. Növekvő, homályos felhő terjengett körülötte.<br /><br />Amikor majdnem teljesen eltűnt, és a fej levált, odamentek a következőhöz. <br /><br />Ezúttal George javaslatára egyszerre kettőt kebeleztek be. Ingerlékenységük fokozatosan megszűnt; kellemes, jó érzés fogta el őket, és George megkönnyebbülten észlelte, hogy már képes logikusan gondolkodni, nem téveszt szem elől lényeges mozzanatokat.<br /><br />A nyolcadik és a kilencedik fogásnál tartottak, és George boldogan elmerült egy szövevényes gondolatmenetben a szörnyeteg keringési rendszerét illetően, amikor Miss McCarty megtörte a hosszan tartó csöndet, és bejelentette:<br /><br />- Sikerült találnom egy módszert, amelynek segítségével biztonságban visszatérhetünk a táborba. Haladéktalanul lássunk hozzá!<br /><br />George megdöbbenten fordította a szemét McCarty testnegyede felé. A test széléről valami szikár, tagolt dolog nyúlt ki, úgy festett... igen, az volt... egy torz, de felismerhető kar kézzel!<br /><br />Ahogy nézte, a görcsös ujjak tapogatózva megfogtak egy fűszálat, megrángatták, kitépték.<br /><br />– Gumbs őrnagy! – mondta McCarty. – A maga feladata lesz, hogy előkerítse a következő segédeszközöket a lehető leggyorsabban. Egy nagyobb levelet javasolok, világos színűt, száraz legyen, de ne törékeny. Vagy egy nagyobb darab fakérget, amely könnyen lerántható. Kettő: festékanyagot. Bizonyára talál olyan bogyókat, amelyek megfelelő nedvvel rendelkeznek. Ha nem, akkor megteszi a sár is. Három: egy tollnak használható ágat vagy nádszálat. Amikor odairányított ezekhez a nélkülözhetetlen tárgyakhoz, a segítségükkel megírok egy üzenetet, melyben körvonalazom sajnálatos helyzetünket, visszatérünk vele a táborhoz, a sötétben odalopózunk, és feltűnő helyen letesszük. Hajnalig visszavonulunk, és amikor már elolvasták, ismét előjövünk. Rajta, őrnagy!<br /><br />– No igen – mondta Gumbs –, ennek sikerülnie kellene, csak... gondolom, kidolgozott valami módszert a toll megfogására, Miss McCarty...<br /><br />– Ostoba! – felelte McCarty. – Természetesen növesztettem egy kezet!<br /><br />– Hat akkor semmi gond. Nézzük csak, azt hiszem, először megpróbálkozhatunk ebben a bozótban... – Közös testük megrándult a jelzett irányban.<br /><br />George visszafogta.<br /><br />– Várjunk egy percet! – mondta kétségbeesetten. – Legalább annyi józan eszünk legyen, hogy befejezzük az étkezést, mielőtt elindulunk. Ki tudja, mikor jutunk a következőhöz.<br /><br />– Mekkorák ezek a lények, őrnagy? – kérdezte éles hangon McCarty.<br /><br />– Úgy... hatvan centiméter körül lehetnek.<br /><br />– És kilencet elfogyasztottunk, ugyebár?<br /><br />– Inkább csak nyolcat – mondta George. – Ennek a kettőnek még a fele megvan.<br /><br />– Más szóval – mondta McCarty – fejenként kettőt kaptunk. Ennek bőségesen elégnek kell lennie. Egyetért, őrnagy?<br /><br />George komoly hangon megszólalt:<br /><br />- Téved, Miss McCarty! Emberi táplálékszükségletben gondolkodik, pedig ennek az organizmusnak más az anyagcseréje, és a tömege legalább háromszorosa négy ember tömegének. Nézze meg más oldalról: mi négyen összesen körülbelül háromszáz kilót képviseltünk, mégis húsz órával azután, hogy ez a lény bekebelezett bennünket, már ismét éhes volt. Nos, ezek az állatok a földi nehézségi gyorsulás mellett nem nyomnának többet darabonként húsz kilónál – és az ön terve szerint ki kell tartanunk holnap délelőttig.<br /><br />– Ebben van valami – mondta Gumbs. – Igen, mindent összevéve, Miss McCarty, szerintem is addig lássuk el magunkat élelemmel, amíg lehet. Ebben a tempóban nem telik félóránál többe.<br /><br />– Hát jó. Csak igyekezzenek! – Továbbléptek a következő két áldozathoz. George agya lázasan zakatolt. Semmi értelme sem volt vitatkozni McCartyval, és Gumbs sem volt sokkal jobb, de meg kellett kísérelnie. Ha legalább Gumbsot meg tudná győzni, akkor Bellis talán csatlakozna a többséghez. Talán... De csak ebben reménykedhetett.<br /><br />– Gumbs – szólalt meg –, gondolkodott már rajta, hogy mi lesz majd velünk, amikor visszatérünk?<br /><br />– Hat az nem az én szakmám. Majd a magafajta szakemberek elintézik.<br /><br />– Nem erre gondoltam. Képzelje el, hogy maga a parancsnok, és nem mi, hanem négy másik ember esik bele ebbe az organizmusba...<br /><br />– Mi? Hogy? Nem értem.<br /><br />George türelmesen elmondta még egyszer.<br /><br />– Aha, értem, mire gondol. Úgyhogy...<br /><br />– Milyen parancsot adna?<br /><br />Gumbs egy pillanatig tűnődött.<br /><br />– Azt hiszem, az egészet átadnám a bioszekciónak. Mi mást tehetnék?<br /><br />– Nem gondolja, hogy esetleg megsemmisíttetné mint lehetséges veszélyforrást?<br /><br />– A mindenit, az bizony meglehet! De hát majd jól meggondoljuk, mit írunk abban az üzenetben. Megmondjuk, hogy ritka különlegesség vagyunk és a többi. Bánjanak velünk óvatosan!<br /><br />– Rendben van – mondta George –, tegyük fel, hogy ez sikerül. És aztán mi lesz? Mivel ez nem a maga szakterülete, elmondom. Tízet egy ellen, hogy a bioszekció "esetleges ellenséges fegyvernek" minősít majd minket. Ez azt jelenti, hogy mindenekelőtt teljes vallatáson kell átesnünk, és magának nem kell elmondanom, az milyen lehet...<br /><br />– Gumbs őrnagy! – szólt közbe éles hangon McCarty. - Meistert az első adódó alkalommal ki kell végezni hűtlenség miatt! A továbbiakban ugyanezen büntetés terhe mellett tilos beszélnie vele!<br /><br />– De azt nem tudja megakadályozni, hogy meghallgasson! – mondta feszülten George. – Hogy folytassam, Gumbs, utána mintákat fognak venni. Érzéstelenítés nélkül. Végül pedig vagy mindennek ellenére elpusztítanak bennünket, vagy visszaküldenek a legközelebbi megerősített bázisra további vizsgálatra. Szövetségi tulajdon leszünk, Gumbs, szigorúan titkos kategóriában, és mivel a hírszerzésnél soha senkinek sem lesz mersze feloldani a titkosságot, ott is maradunk. Gumbs, ez valóban ritka különlegesség, de senkinek egy fikarcnyi haszna sem lesz abból, ha visszamegyünk a táborba. Akármit derítünk ki róla, még ha olyasmit is, ami milliárdok életét mentheti meg, az is szigorúan titkos lesz, és sohasem kerül ki a hírszerzés falai mögül... Ha még mindig abban reménykedik, hogy a szakértők majd ki tudják hámozni innen, akkor téved. Ez nem olyan, mint a végtagpótlás, mert az egész teste megsemmisült, Gumbs, csak az idegrendszere és a szeme maradt meg. Új testünk csak akkor lehet, ha csinálunk magunknak. Itt kell maradnunk, és... és nekünk kell megoldanunk a dolgot.<br /><br />– Gumbs őrnagy – mondta McCarty –, azt hiszem épp elég időt pocsékoltunk el. Kezdje el megkeresni a szükséges anyagokat!<br /><br />Egy pillanatig Gumbs hallgatott, és közös testük nem mozdult.<br /><br />Aztán azt mondta:<br /><br />- Igen, ugyebár egy levél, egy ág és egypár bogyó... vagy sár. Miss McCarty, egyvalamiben azért szeretném kikérni a véleményét, természetesen nem hivatalosan. Mielőtt hozzálátunk. Arra gondolok, hogy ugye, össze tudnak majd eszkábálni nekünk valamiféle testet, nem? Mert hát az egyik szakember így beszél, a másik úgy beszél... Érti, hová akarok kilyukadni?<br /><br />George bizonytalan rossz érzéssel nézte McCarty új végtagját. A kéz ritmikusan kinyílt, összecsukódott, és George szinte bizonyos volt benne, hogy percről percre nagyobb. Az ujjak időnként belemarkoltak a száraz fűbe, kitéptek először egy szálat, aztán kettőt, végül egy egész csomót. McCarty azt mondta:<br /><br />- Nincs véleményem, őrnagy. A kérdés nem ide tartozik. A kötelességünk az, hogy visszatérjünk a táborba. Ez minden, amit tudnunk kell!<br /><br />– Ó, ebben maradéktalanul egyetértek – mondta Gumbs. – És különben sincs más választásunk, igaz?<br /><br />George rámeredt a szörnyeteg széle alól kikandikáló egyik ujjszerű nyúlványra, és minden akaraterejével igyekezett karrá növeszteni. Azt gyanította, hogy máris elkésett vele.<br /><br />– Dehogynem – mondta. – Megmaradhatunk így, ahogy vagyunk. Még ha a szövetség egy évszázadig tartja is ezt a bolygót, lesznek rajta olyan részek, ahová nem jut el senki. Biztonságban lennénk. – Mert hát – folytatta Gumbs, mintha csak azért hallgatott volna el, hogy elgondolkodjék – az ember végül is nem fordíthat hátat a civilizációnak, igaz?<br /><br />George ismét érezte, hogy a test a bozót felé rándul, és megint ellenállt. Aztán még egy izomzat csatlakozott a Gumbséhoz, és George már nem bírt a túlerővel. <br /><br />Remegve, oldalazva a valami meisterii elmászott félméternyit. Ott azonban megállt, egy helyben erőlködött.<br /><br />És George aznap már másodszor volt kénytelen átértékelni Vivian Bellisről alkotott véleményét.<br /><br />– Hiszek magának, illetve neked, George – mondta Vivian. – Nem akarok visszamenni. Mond meg, mit tegyek!<br /><br />– Ennél jobbat nem is tehetnél, mint most – mondta George egy pillanatnyi meglepett hallgatás után. – Legfeljebb ha egy kart tudnál növeszteni; azt hiszem, jól jönne.<br /><br />A huzakodás tovább folyt.<br /><br />– Most már tudjuk, hányadán állunk – mondta McCarty Gumbsnak.<br /><br />– Igen. Kétségtelenül.<br /><br />– Gumbs őrnagy – szólt elszánt hangon McCarty –, maga velem szemben van, ugye?<br /><br />– Gondolja?...<br /><br />– Szerintem igen. Azt mondja meg, hogy Meister magától balra van vagy jobbra?<br /><br />– Balra. Ezt biztosan tudom. A szemem sarkából látom a kocsányait.<br /><br />– Nagyszerű! – McCarty karja fölemelkedett. A torz ujjak egy hegyes kődarabot szorongattak.<br /><br />George halálra válva nézte, ahogy a kar átnyúlik a test domborulata fölött. A vékony, éles kőszilánk ott tapogatózott három centiméternyire attól a területtől, amely alatt az agya lapult. Aztán a kéz hirtelen fölemelkedett, lesújtott, és George-ba éles fájdalom hasított.<br /><br />– Azt hiszem nem elég hosszú – mondta McCarty. Behajlította a kart, odanyúlt majdnem pontosan ugyanarra a helyre, és megint döntött.<br /><br />– Nem bizony – mondta elgondolkodva. – Valamivel hosszabb kell... – Kisvártatva: – Gumbs őrnagy, a következő kísérletem után közölje, reagálnak-e valamilyen módon Meister szemkocsányai!<br /><br />George idegeiben még mindig lüktetett a fájdalom. Az egyik, félig vak szemével a test széle alatt mérhetetlen lassúsággal növekvő karkezdeményt nézte, a másikat nem tudta levenni McCarty karjáról, mely lassan feléje hosszabbodott...<br /><br />Szemlátomást hosszabbodik, mégsem kerül közelebb – eszmélt rá hirtelen. Sőt akármilyen hihetetlennek tetszett, mintha távolodott volna!<br /><br />A szörnyeteg húsa az ellenkező irányban mozgott alatta, megnyúlt közöttük!<br />McCarty ádáz erővel ismét lecsapott. Ezúttal kevésbé volt éles a fájdalom.<br /><br />– Nos, őrnagy? – kérdezte McCarty. – Van eredménye?<br /><br />– Nincs – mondta Gumbs. Azt hiszem nincs. De mintha egy kicsit előrehaladnánk, Miss McCarty.<br /><br />– Ne ostobáskodjon! – csattant fel a másik. – Éppen hogy visszafelé szorítanak minket! Figyeljen jobban, őrnagy!<br /><br />– De tényleg! – tiltakozott az őrnagy. – A bozót felé mozgunk! Nekem előre, magának hátra.<br /><br />– Gumbs őrnagy, én mozgok előre, és maga hátra!<br /><br />Mindkettőnek igaza van, fedezte föl George: a szörnyeteg teste már nem volt kerek, hanem megnyúlt a Gumbs – McCarty – tengely mentén. Közepén mintha alig észrevehetően már össze is szűkült volna egy kicsit. A felszín alatt is mozgás látszott.<br /><br />A négy agy most már nem négyzet, hanem téglalap csúcsain helyezkedett el.<br />A gerincvelők elhelyezkedése is megváltozott. Az öve és Viviané nagyjából ugyanott maradt. Gumbsé azonban most McCarty agya alá húzódott, és fordítva.<br /><br />Miután vagy kétszáz kilóval megnövelte a tömegét, a valami meisterii most osztódóban volt – és igazságosan elosztotta a lakóit is: kettőt ide, kettőt oda! Gumbs és Meister került az egyikbe, McCarty és Bellis a másikba.<br /><br />A következő osztódásnál – eszmélt rá George – a két új egyedben már csak egy-egy agy lesz; az utána következő alkalommal pedig mindegyik pár egyik új egyede "gazdátlan" szörnyeteg lesz, amely tétlenül, álcázva lapul, és várja, hogy beleessen valaki.<br /><br />De ez azt jelentette, hogy akárcsak a közönséges amőba, ez az elképesztő organizmus is halhatatlan volt! Sohasem halt meg, hacsak baleset nem érte; csak növekedett és osztódott. <br /><br />Nem úgy a lakói, sajnos. Az ő szöveteik megöregszenek, elpusztulnak majd...<br />Vagy mégsem? Az emberi idegszövet nem tud úgy sarjadzani, ahogy George-é és Miss McCartyé tette; sőt semmilyen emberi szövet nem képes olyan iramban új sejteket létrehozni, hogy George-nak szemkocsánya, McCartynak karja nőjön percek alatt.<br /><br />Semmi kétség; az új szövet a legkevésbé sem emberi szövet, csak utánzat, melyet a szörnyeteg a tulajdon anyagából hoz létre, a legközelebbi eredeti sejtekből vett útmutatás alapján. De tökéletes utánzat: az új szövetek összeépülnek a régivel, az axonok összekapcsolódtak a dendritekkel, az izmok parancsra összehúzódtak, megnyúltak. Az utánzat működött. Következésképpen amikor az idegsejtek elöregszenek majd, azok is pótolhatók lesznek. Végül eltűnik majd az utolsó emberi sejt is, az ember teljesen kicserélődik szörnyanyaggá – de "az a különbség, amely nem számít, nem különbség". Lényegében a "lakó" ugyanúgy ember lenne – méghozzá halhatatlan!<br />Leszámítva a baleseteket. Vagy a gyilkosságot...<br /><br />Miss McCarty éppen azt mondta:<br /><br />- Ugyan, Gumbs őrnagy, ez nevetséges! A magyarázat teljesen nyilvánvaló. Hacsak nem akar szántszándékkal félrevezetni – sejtelmem sincs róla miért –, akkor erőfeszítésünk, hogy ellentétes irányban mozogjunk, széthúzza ezt a lényt!<br />McCarty szemlátomást eltájolta magát. De nem is baj – így legalább kevesebb vizet zavar, amíg végbemegy az osztódás, illetve hoppá! George már elkerült ugyan a keze ügyéből és egyre jobban távolodott – de mi lesz Viviannel? Az ő agya, ha lehet, még közelebb került McCartyéhoz...<br /><br />Mitévő legyen? Ha figyelmezteti a lányt, csak rátereli McCarty figyelmét. Hacsak egyúttal nem tudja félrevezetni az ellenséget...<br /><br />Hirtelen ráébredt, hogy nincs sok ideje. Ha jól sejtette, hogy valamiféle fizikai összeköttetés alakult ki az agyak között, és attól vált lehetségessé a kommunikáció, akkor azok a sejtek már nem sokáig tarthatnak ki; a két pár agy közötti távolság egyre nőtt.<br /><br />– Vivian! – szólalt meg.<br /><br />– Tessék, George!<br /><br />George megkönnyebbülten folytatta:<br /><br />- Ide hallgass, ezt a testet nem mi húzzuk széjjel – hadarta –, hanem osztódik. Ilyen módon szaporodik. Te meg én kerülünk az egyik felébe. Gumbs és McCarty pedig a másikba. Ha nem kötözködnek velünk, oda mehetünk, ahová akarunk...<br /><br />– Jaj de örülök!<br /><br />Milyen meleg hangocskája van...<br /><br />– Jó, jó – mondta idegesen George –, de lehet, hogy meg kell küzdenünk velük; rajtunk áll a dolog. Ezért növessz kart, Vivian!<br /><br />– Megpróbálom – mondta kételkedően a lány. – Nem is tudom...<br />McCarty hangja szakította félbe:<br /><br />- Aha! Gumbs őrnagy, mivel magának van szeme, a maga feladata lesz ügyelni, hogy az a kettő meg ne szökjön! Addig is javasolom. hogy szintén növesszen kart!<br /><br />– Igyekszem, kérem, igyekszem – mondta Gumbs.<br />George meglepetten lefelé pillantott, túl a tulajdon félig megformált karján; és ott a látómezeje szélén, Gumbs részén, a perem alatt húsos duzzanat látszott! Az őrnagy titokban dolgozott rajta, elrejtette... és máris erőteljesebbnek látszott George-énál!<br /><br />– Hohó! – szólalt meg hirtelen Gumbs. – Ide figyeljen, Miss McCarty, Meister az orránál fogva vezette! Merthogy maga meg én nem ugyanabban a részben leszünk ám! Hogy is lehetnénk? A két ellentétes felén vagyunk ennek a nyavalyának! Maga lesz Miss Bellisszel, én meg Meisterrel!<br /><br />A testén már határozott befűződés alakult ki. A gerincvelők is elfordultak, úgyhogy középütt üres rész jött létre az agyak között.<br /><br />– Igen – mondta halkan McCarty. – Köszönöm, Gumbs őrnagy!<br /><br />– George! – hallatszott a távolból Vivian rémült hangocskája. – Mit csináljak?<br /><br />– Növessz kart! – ordította George.<br /><br />Válasz már nem jött.<br /><br /><div style="text-align: left;"><br /></div><br /><br /><div style="text-align: center;">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-5290489946777296880?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-64175882547825065522010-11-20T16:16:00.003+01:002010-12-09T09:00:17.107+01:00<b>Damon Knight - Négyes Fogat</b><br /><br /><div style="text-align: center;">III.</div><br />George dermedten nézte McCarty karját. A kéz, amely még mindig szorongatta a kőszilánkot, megjelent a látóterében, majd a kar teljes hosszúságában kinyúlva, balra lendült a szörnyeteg fortyogó felszíne fölött. George-nak volt rá ideje, hogy lássa fölemelkedni, aztán ádázul lecsapni, volt ideje, hogy végigfusson rajta a gondolat: hál'istennek, még mindig rövid – az McCarty jobb karja, távolabb van Vivian agyától, mint az enyémtől volt; és még arra is volt ideje, hogy rájöjjön: nem segíthet a lánynak, mielőtt McCarty pár centiméterrel hosszabbra nyújtja a kart a kelleténél.<br /><br />Az osztódás csak félig ment végbe, és George ugyanúgy nem tudott szabadon oda menni, ahova akart, mint ahogy a sziámi iker nem tudja körbejárni a testvérét.<br />Aztán több ideje már nem volt. Valami mozgást észlelt, és amikor hátrapillantott, látta, hogy egy ormótlan álkéz kap a szemkocsánya felé.<br /><br />Ösztönösen fölemelte a saját kezét is, elkapta a másik csuklóját, és kétségbeesett erővel visszanyomta. Az másfélszer akkora volt, mint az övé, és olyan izmos, hogy noha George fogása jobb volt, nem tudta visszanyomni vagy távol tartani; csak arra volt képes, hogy mindig ki-kilendítse az eredeti irányából, a saját erejét hozzáadja Gumbséhoz, hogy a mozdulat célt tévesszen.<br /><br />Gumbs változtatni kezdte a mozdulatai ritmusát és erejét, hogy George ne tudja kiszámítani. Egy vaskos ujj súrolta az egyik szemkocsány tövét.<br /><br />– Nem szívesen csinálom, Meister – mondta Gumbs hangja. – Higgye el, nincs bennem rosszindulat. Magunk között mondom (hoppá!), nem rajongok azért a McCarty mamáért, de hát (pfű, most majdnem sikerült!) éhes ember ne válogasson. Nono! Én aszondom, magamon kell segítenem (uff!), mert ha én nem, akkor ki más? Tudja mi van...<br />George nem válaszolt. <br /><br />Meglepő módon már nem félt, nem féltette sem magát, sem Viviant, csak egyszerűen, mindent elsöprően, eszméletlenül dühös volt. Valahonnan erő áradt a karjába; dühödt koncentrációval azt gondolta: Nagyobbat! Hosszabbat! <br /><br />Erősebbet! Több kart!<br /><br />A kar növekedett. Szemmel láthatóan duzzadt, nyúlt, dagadt az izmoktól. Gumbsé ugyanúgy.<br /><br />George másik kart kezdett növeszteni. Gumbs ugyanúgy.<br />Körös-körül hevesen fortyogott a szörnyeteg felszíne. És George rádöbbent, hogy a lencse alakú test észrevehetően zsugorodik! Sajátos légzőrendszere ehhez már kevés volt; a test önmagát emésztette föl, a tulajdon szöveteit égette, hogy pótolja a hiányt.<br /><br />Mennyire mehet össze, hogy még elbírjon két emberi agyat?<br /><br />És melyik lakójától szabadul meg majd először?<br /><br />Nem ért rá töprengeni. Gumbs második keze a fűben kotorászott, de nem talált semmit, ami fegyverként szolgálhatott volna. Most hirtelen rántással az egész testet megpördítette.<br /><br />Az osztódás közben végbement!<br /><br />George-nak csak most jutott újra az eszébe Vivian és Mccarty. Megkockáztatta, hogy egy szemvillanásnyira hátrapillantson, de nem látott mást, csak egy jellegtelen, ovális domborulatot, és idejében fordította vissza a szemét, hogy meglássa, amint Gumbs félig nőtt jobb keze kitép a földből egy hosszú, hegyes, száraz ágat. A következő pillanatban az ág már a szeme felé csapott.<br /><br />A folyópart meredélye egyméternyire volt balra. George egyetlen vad ugrással odaért. Megcsúsztak, meginogtak a szélen, a kezek vadul kapálóztak – aztán hanyatt-homlok legurultak a nyaktörő lejtőn, por és kavicsfelhő közepette, és tompa puffanással földet értek a fenéken. <br /><br />A világ hatalmasat fordult körülöttük, aztán megnyugodott.<br /><br />George félig vakon tapogatózott az elveszett fogás után, megtalálta a csuklót és elkapta.<br /><br />– Jaj nekem! – szólat meg Gumbs hangja. – Ez kész. Rajta, Meister, végezzen velem! Ne húzza az időt!<br /><br />George gyanakodva meredt rá, de nem lazított a szorításán.<br /><br />– Mi baja?<br /><br />– Mondom, hogy kész vagyok – ismételte ingerülten Gumbs. – Megbénultam. Nem tudok mozogni.<br /><br />George alaposan megnézte magukat. Egy kis sziklára estek, rengeteg sorakozott a folyóágy fenekén. Ez nagyjából kúpos alakú volt; a testük szétterült rajta, s a tompa hegy pontosan Gumbs gerincvelője alatt volt, néhány centiméterre az agytól.<br /><br />– Gumbs – mondta George –, lehet, hogy nem olyan vészes a helyzet, mint gondolja. Ha segítek, megadja magát? Engedelmeskedik nekem?<br /><br />– Miről beszél? Szétment a gerincem!<br /><br />– Azzal most ne törődjön! Igen vagy nem?<br /><br />– Hát... igen – mondta Gumbs. – Ami azt illeti, Meister, ez nagyon rendes magától. A szavamat adom rá, ha beéri vele.<br /><br />– Jól van – mondta George. Összeszedte minden erejét, és nagy nehezen letornázta a testüket a szikláról. Aztán föltekintett a lejtőre, ahol legurultak. Túl meredek volt; más utat kell keresnie visszafelé. Megfordult, elindult kelet felé, párhuzamosan a kis patakkal, amely még mindig ott csordogált a meder közepén.<br /><br />– Most mi van? – kérdezte egy perc múlva Gumbs<br /><br />- Valahogy megint föl kell jutnunk – vetette oda ingerülten George. – Talán még tudok segíteni Viviannek.<br /><br />– Ó, persze. sajnos én magamra gondoltam, Meister. ha megmondaná, hogy...<br />"Vivian már aligha él – gondolta George csüggedten –, de ha csak egy szemernyi esély van rá..."<br /><br />- Kutya baja sem lesz! – mondta. – A régi testében ez halálos sérülés lett volna, vagy legalábbis örökre béna marad, de emebben nem. Ugyanolyan egyszerűen helyre tudja hozni, mint ahogy új végtagot növeszt!<br /><br />– Jóságos ég! – mondta Gumbs. – Hogy erre nem gondoltam! No de, Meister, ez akkor azt jelenti, hogy csak az időt vesztegettük amikor egymásnak ugrottunk? Mert hiszen...<br /><br />– Nem. Ha összezúzta volna az agyamat, a szervezet bizonyára megemésztette volna, és azzal nekem végem. De az ilyen drasztikus dolgokat leszámítva, azt hiszem, hallhatatlanok vagyunk.<br /><br />– Halhatatlanok – ismételte meg Gumbs. – Jóságos ég! így már egész más a dolgok állása, mi?<br /><br />A partfal alacsonyabb lett, és egy helyütt, ahol a földet sűrűn tarkították a szikladarabok, a törmelékes lejtő megmászhatónak látszott. George megindult fölfelé.<br /><br />– Meister – szólalt meg egy pillanat múlva Gumbs.<br /><br />– Mit akar?<br /><br />– Azt, hogy igaza van, máris kezd visszatérni az érzés... ide figyeljen, Meister, egyáltalán van valami, amire ez a bestia nem képes? Arra gondolok, hogy például maga szerint össze tudnánk rakni magunkat úgy, ahogy voltunk, minden ... ööö ...tartozékkal?<br /><br />– Lehetséges – mondta kurtán George. Ez a gondolat ott motoszkált az ő agyában is, de ebben a pillanatban nem volt kedve megbeszélni Gumbsszal.<br /><br />A lejtő felénél jártak.<br /><br />– Mert abban az esetben... – Gumbs tűnődve elhallgatott. – Tudja, ennek katonai jelentősége van! Aki beállít egy ilyennel a Hadügyminisztériumba, az többé-kevésbé azt kérhet, amit akar!<br /><br />– Miután szétváltunk – mondta George –, azt csinál, amit jónak lát.<br /><br />– De a fene egye meg – mondta Gumbs bosszúsan –, az nem lesz jó!<br /><br />– Miért?<br /><br />– Mert esetleg megtalálják magát. – Gumbs keze hirtelen fölnyúlt, elkapott egy kisebb kődarabot, és oldalvást kifordította a helyéről a földből.<br />A fölötte álló nagy szikladarab megremegett, megbillent, és lassan kifelé kezdett hajolni. George egyenesen alatta volt, és azt vette észre, hogy sem előre, sem hátra nem tud mozogni.<br /><br />– Ne haragudjon! – hallotta Gumbs hangját, melyben mintha igazi sajnálkozás csendült volna. De hát ismeri a Hűségbizottságot. Egyszerűen nem vállalhatom a kockázatot!<br /><br />A szikla mintha egy örökkévalóságig zuhant volna feléje. George még kétszer megpróbált minden erejével elhúzódni az útjából. Aztán ösztönösen alája tette a két karját.<br /><br />A legeslegutolsó pillanatban balra mozdította őket, el a lezúduló szürke tömeg középpontjától.<br /><br />A szikla rázuhant.<br /><br />George érezte, hogy a karok ágakként törnek el, az eget valami irdatlan szürkeség takarta el; mintha gőzkalapács csapott volna le rá, még a föld is beleremegett.<br /><br />Loccsanó hang hallatszott.<br /><br />És még mindig élt! Ez a megdöbbentő tény meg egy jó darabig lekötötte a figyelmét azután is, hogy a szikla ledübörgött a lejtőn, és csend lett. Aztán végre lenézett a jobb oldalára.<br /><br />Megfeszített karjának ellenállása, még ha eltört is közben, ahhoz elég volt, hogy a lezuhanó tömböt oldalt billentse, úgy harminc centiméternyire... A test jobb fele szétlapult, szétzúzott roncs volt. George még ki tudott venni egy-két szürkés, pépes foszlányt, ahogy beleolvadtak a zöldesbarna, áttetsző anyagba, ahogy a test lassan ismét összefolyt.<br /><br />Húsz perc múlva az immár fölöslegessé vált gerincvelő utolsó maradványai is megemésztődtek, a test visszarendeződött szokásos lencse alakjába, és George fájdalma enyhülőben volt.<br /><br />Újabb öt perc múlva a karjai eléggé rendbe jöttek, hogy használni tudja őket.<br />Most a formájuk és a színük is rendesebb volt, az inak, a körmök, még a ráncok is élethűen festettek.<br /><br />Normális körülmények között George boldogan eltűnődött volna ezen a felfedezésen néhány óráig, most azonban türelmetlenségében szinte észre sem vette. Fölmászott a lejtő tetejére.<br /><br />Harmincméternyire egy domború, zöldesbarna, az övéhez hasonló test feküdt mozdulatlanul a száraz fűben.<br />Természetesen csak egy agy lehetett benne. De kié?<br /><br />Szinte biztosan McCartyé; Viviannek semmi esélye sem volt vele szemben. De akkor hogy lehetséges, hogy nyoma sem látszik McCarty karjának?<br /><br />George meghökkenten körbejárta a lényt, és alaposan szemügyre vette.<br /><br />A másik oldalon észrevett két sötétbarna szemet. Valahogy furcsa módon befejezetlennek rémlettek. Egy pillanat múlva rászegeződtek, aztán az egész test megremegett, ahogy feléje mozdult.<br /><br />Vivian szeme, George határozottan emlékezett rá, barna volt. Barna, és hosszú, sötét szempilla keretezte az elvékonyodó kis arcban... De mit bizonyít ez? Milyen színű volt McCarty szeme? Nem tudott visszaemlékezni rá.<br /><br />Csak egyféleképpen lehetett megtudni. George közelebb húzódott, és erősen remélte, hogy a valami meisterii legalább annyira fejlett, hogy képes a konjugációra, ahelyett hogy megpróbálna fölfalni a fajtársait...<br /><br />A két test összeért, összetapadt, elkezdett összeolvadni. George szeme előtt ment végbe az osztódási folyamat fordítottja; kettős lencséből az idegen hús összeolvad piskótává, tojássá, majd megint lencsévé.<br /><br />A két agy közelebb sodródott, a gerincvelők derékszögben keresztezték egymást.<br /><br />Csak ekkor vett észre egy furcsaságot a másik agyon: mintha világosabb és nagyobb lett volna, a körvonalai kissé élesebbek.<br /><br />– Vivian? – kérdezte George bizonytalanul. – Te vagy az? – Nem kapott választ. Megpróbálkozott megint, aztán megint.<br /><br />Végre:<br /><br />- George! Jaj, drága George... sírni akarok, de valahogy nem megy.<br /><br />– Nincs könnymirigyed – mondta gépiesen George. – Öööö Vivian...<br /><br />– Igen, George? – Megint az a meleg hang.<br /><br />– Mi lett Miss McCartyval? Hogy sikerült... szóval mi történt vele?<br /><br />– Nem tudom. Eltűnt, ugye? Hosszú ideje nem hallottam.<br /><br />– Igen – mondta George –, eltűnt. Azt akarod mondani, hogy nem tudod? Mond el szépen, mit csináltál!<br /><br />– Az úgy volt, hogy kart akartam növeszteni, mert azt mondtad, de úgy gondoltam, nem lesz rá elég időm, tehát inkább koponyát csináltam. Meg olyan csontokat, amelyek védik a gerincet...<br /><br />– Csigolyák. – Nekem, gondolta szédülten George, ez hogy nem jutott az eszembe? – És aztán? – kérdezte.<br /><br />– Azt hiszem, most már sírok – mondta a lány. – Igen, sikerült! Olyan megkönnyebbülés! És aztán? Aztán nem volt semmi. Még mindig bántani akart, fájt, és csak feküdtem, és arra gondoltam, milyen csodálatos lenne, ha nem volna itt velem. <br />Aztán egy idő múlva eltűnt. Akkor szemet növesztettem, hogy megkeresselek.<br />A magyarázat – gondolta George – mintha zavarba ejtőbb volna a rejtélynél. Tétován körülnézett, hátha talál támpontot, és észrevett valamit, ami addig elkerülte a figyelmét.<br /><br />Kétméternyire balra tőle szinte eltűnt a fűben egy nyirkosnak látszó, szürkés kupac, amelyből mintha farokszerű nyúlvány indult volna ki...<br /><br />Kell lennie – eszmélt rá George hirtelen – a valami meisteriiben valamiféle mechanizmusnak, amellyel megszabadul azoktól a lakóktól, akik nem tudnak alkalmazkodni a helyzethez, az olyan agyaktól, amelyek katatóniába vagy hisztériába esnek, vagy öngyilkossági roham tör ki rajtuk. <br /><br />Egy kilakoltatási lehetőségnek...<br /><br />Viviannek valahogy sikerült működésbe hoznia ezt a mechanizmust. Sikerült meggyőznie az organizmust, hogy McCarty agya nemcsak fölösleges, hanem veszélyes is – a helyes kifejezés a "mérgező". <br /><br />Miss McCartyt – ez volt a végső csúfság – nem megemésztették, hanem kiürítették.<br /><br /><br />Tizenkét óra múlva már alkonyodott, és ők ketten sokat haladtak előre.<br /><br />Mindketten igen kellemes megállapodásra jutottak: elejtettek egy újabb falka disznófélét déli étkezésükre, és más-más okból – George azért, mert a szörny normális anyagcseréje nagyon rossz hatásfokú volt, amikor gyorsan kellett mozognia, Vivian pedig azért, mert nem volt hajlandó elhinni, hogy a jelenlegi állapotában bárki is vonzónak találhatná – komoly erőfeszítésekbe fogtak, hogy átalakítsák magukat.<br /><br />Az első kísérletek roppant nehezek voltak, a továbbiak meglepően könnyűek. Újra és újra kénytelenek voltak visszalottyadni amőbaszerű tömegekké, mert egyik-másik szerv kimaradt vagy rosszul működött, de mindegyik kudarcból többet tanultak, s végül meg tudtak állni a lábukon, kifulladva, de lélegezve, ingadozva, de fölegyenesedve, egymással szemben – két ezerarcú óriás a jótékony félhomályban, két vázlatos, de maga teremtette Ember.<br /><br />Időközben harminc kilométernyire maguk mögött hagyták a szövetségi tábort is. Ahogy megálltak egy domb tetején és a kis völgy fölött dél felé tekintettek, George látta a halovány, gyászos derengést, ahogy a bányagépek falták a földből a fémeket, hogy legyen mivel etetni a fabrikátorokat, amelyek az űrhajók milliárdjait szülik majd.<br /><br />– Sose megyünk vissza, ugye? – kérdezte Vivian.<br />– Nem – mondta komolyan George. – Majd ők jönnek el hozzánk, idővel. Bőven van időnk. Mi vagyunk a jövő.<br /><br />És még valami, egy apróság, de George-nak fontos volt; ez jelezte, hogy valamit sikerült véghezvinni, hogy véget ért egy szakasz, elkezdődött egy új: végül megtalálta felfedezettjének teljes nevét.<br /><br />Mint kiderült, egyáltalán nem valami meisterii. Hanem Spes hominis: <br /><br />Az ember reménysége.<br /><br /><div style="text-align: center;"><i>- vége - </i></div><div style="text-align: center;"><i><br /></i></div><div style="text-align: center;"><i>Békés András fordítása. </i></div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: left;"><br /><br /></div><div style="text-align: left;"><b>Carlos Castaneda- Mágikus Gyakorlatok</b></div><div style="text-align: left;"><br /></div><div style="text-align: left;">- Ez lenne a halhatatlanság állapota, don Juan? - kérdeztem.</div><div style="text-align: left;">- Távolról sem - felelte ő határozottan. - Ez csupán belépés egy univerzális evolúciós folyamatba az ember rendelkezésére álló egyedüli közvetítő eszköz - a tudat - segítségével.</div><div style="text-align: left;">Sámánnemzetségem tagjai meg voltak győződve róla, hogy az ember biológiailag már nem fejlődhet tovább, ezért az evolúció egyetlen eszközének az emberi tudatot tartották.</div><div style="text-align: left;">A halál pillanatában a varázslómesterek nem semmisülnek meg, hanem inorganikus lényekké alakulnak át - olyan lényekké, akik tudattal bírnak, de organizmussal nem.</div><div style="text-align: left;">Ezt a transzformációt ők evolúciós lépésnek tekintették, amely új, fogalmilag meghatározhatatlan tudattal ruházta fel őket.<br /></div><div style="text-align: left;"><br /></div><div style="text-align: left;"><b>Tom Kenyon - A Hathorok</b></div><div style="text-align: left;"><br /></div><div style="text-align: left;">Hathorok: Genetika, öröklődés. Mind a fizikai gének, mind a családfa érzelmi hatásai, amelyeket gének tárolnak, mutálódhatnak, megváltozhatnak.</div><div style="text-align: left;">Ezek a minták a KÁ, az érzelmi test és a fizikai test kölcsönhatásai során változnak.</div><div style="text-align: left;">A KÁ-n belül van az életerő, s ez az energia elérhető.</div><div style="text-align: left;">Ha ez elég erős és az érzelmi test egy bizonyos rezgést tart fenn, az öröm, a feltétel nélküli elfogadás, és szeretet egységét, akkor ez a rezgés behatol a fizikai testbe, egészen pontosan a DNS mintázatába, és megváltoztatja a génállományt.<br /><br />...<br /><br />Úgy látjuk, hogy a tudat kelti életre az anyagot, és benne, rajta keresztül fejezi ki magát. Az élet növekedése során egy összetettebbé és emelkedettebbé válik, mígnem olyan tudathoz juttok, amely tudatosan gondolkodik önmagáról és kapcsolatairól, majd az energiával, Istennel kapcsolatban is.<br /><br />Nálatok ez a lépés az emberi testben zajlik. Ezt nem átoknak, vagy büntetésnek tekintjük. Hatalmas lehetőségnek &nbsp;a tudat páratlan, egyedülálló módon való kiterjesztésére, az időtlen és alak nélküli, valamint időhöz kötött és alakhoz kötött kiegyensúlyozása révén. Ez egy egyedülálló dichotómia vagy kettősség.<br /><br /></div><div style="text-align: left;"><br /></div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=UlTnibQD-5I">Hősök?</a></div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=3ZrQC5QEmJE">X-Men?</a></div><div style="text-align: left;"><br /></div><div style="text-align: center;">A tudat határozza meg a létet?</div><div style="text-align: center;"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=UuR0xnusQOc">(URH: Van-e élet a Földön)</a><br /><br /><br /><a href="http://vimeo.com/9772048">(The B52's: 53 miles west of Venus)&nbsp;</a></div><div style="text-align: left;"><br /><br /></div><div style="text-align: left;"><br /></div><div style="text-align: center;">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-6417588254782506552?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-4191617227410776292010-11-14T18:21:00.000+01:002010-11-14T18:21:05.585+01:00<b>Micheal Moorcock - Corum Kardjai</b><br /><br />Első könyv -&nbsp;melyben Corum herceg megtanul valamit, de elveszti a kezét<br /><br />Bevezetés <br /><br />Valaha léteztek még a fény óceánjai, az égbenyúló paloták, a bronzszínű, repülő bestiák. <br />Egykor még a kastélyoknál is hatalmasabb, karmazsinvörös, üvöltő állatok éltek itt, és erőszakos, fürge lények népesítették be a folyókat Az istenek kora volt ez, akik akkor még teljes valójukban megmutatták magukat a világnak; a vizén járó óriások kora; a tudat nélküli szellemeké, az alaktalan teremtményeké, melyeket egyetlen beteges gondolat meg tudott idézni, de csak félelmetes, fájdalmas áldozatok árán lehetett megszabadulni tőlük. A varázslatok ideje, a rémképeké, a változó természeté, az elképzelhetetlen dolgoké. Az őrült ellentmondások kora, mikor az álmok valóra váltak és eltorzultak; mikor a lidércnyomás elfojtotta a valóságot. Gazdag, de sötét kor…. <br /><br />A Kardok Urainak ideje, mikor a Vadhagh és a Nhadragh fajok, egymás ősi ellenségei már kipusztulófélben voltak. Mikor az Ember, a félelem rabszolgája felbukkant, nem is sejtve, hogy a rengeteg borzalom amit lát, csak saját létének következménye. Az Embernek (aki akkoriban még „Mabden”-nek nevezte saját fajtáját) nem ez volt az egyetlen bűne.<br /><br />Bár a Mabdenek élete kurta volt, mégis bámulatra méltóan elszaporodtak. Néhány évszázad alatt uralmuk alá hajtották a nyugati földrészt, melyen először kifejlődtek. Csak babonaságuk tartotta vissza őket attól, hogy hajóhadukat a Vadhagh és a Nhadragh partok ellen irányítsák. Egy-két évszázad elteltével azonban, látva, hogy semmiféle ellenállásba sem ütköznek, mégis összeszedték bátorságukat. Féltékenyek voltak az ősi fajokra, és egyre rosszindulatúbbakká váltak velük szemben. <br /><br />A Vadhagh-ok és a Nhadragh-ok azonban nem vettek erről tudomást, hiszen legalább már egy millió éve ők népesítették be ezt a síkot, mely már a megállapodottság jeleit mutatta. Ismerték ugyan a Mabdeneket, de nem sokkal tartották többre őket, mint a többi állatfajt Továbbra is belemerültek ősi, egymás iránt érzett gyűlölködésükbe. A Vadhagh-ok és a Nhadragh-ok hosszú-hosszú időt töltöttek az absztrakt tudományok és a művészetek tanulmányozásával. Kifinomult értelmükkel képtelenek voltak hinni az elkövetkezendő változásokban. Ahogy ez mindig is lenni szokott, ők sem sokat törődtek az egyre szaporodó figyelmeztetőjelekkel. A két ősi ellenség nem érintkezett egymással. <br />Legutolsó csatájukat is évszázadokkal ezelőtt megvívták már. A Vadhagh-ok családi közösségekben éltek szétszórt, egymástól elszigetelt kastélyokban az általuk Bro-an-Vadhaghnak nevezett földrészen. A családok sem tartották egymással a kapcsolatot, hiszen a Vadhagh nép már rég nem érzett vágyat az utazás iránt A Nhadragh-ok a Bro-an-Vadhagh-tól északnyugatra fekvő szigeteken épült városaikban laktak. Ők is csak gyenge kapcsolatban álltak még legszorosabb rokonaikkal is. <br /><br />Mindkét nép sérthetetlennek tartotta magát De tévedtek. A felkapaszkodott Ember dögvészként terjeszkedett és sokasodott a világban. Ez a járvány ahol csak érintkezésbe került velük – megsemmisítette az ősi fájókat De az Ember nemcsak a halált hordozta magával, hanem a borzalmat is. Miközben a régi világot tudatosan felégette, akaratlanul is olyan fizikai és természetfölötti szakadásokat okozott, melyeket még az İsi Nagy Istenek sem voltak képesek felfogni. Maguk az Istenek is kezdtek megismerkedni a félelemmel. <br /><br />Az Ember pedig, aki a félelem rabszolgája volt, tudatlanságában botladozó léptekkel egyre tovább haladt megkezdett útján. Vak volt, nem is látta meg a hatalmas mérető összeomlást, melyet látszólag jelentéktelen törtetése okozott Tompa érzékeivel nem fogta fel a többi dimenziót, mely kitöltötte a mindenséget. Nem láthatta, ahogy mindegyik sík kapcsolatban áll a többivel, miképp a Vadhagh-ok és Nhadragh-ok sem, pedig ők ismerték a módját, hogyan kell áthaladni az általuk Öt Síknak nevezett dimenziók között. Ők már megpillantották és megértették a síkok természetét, talán még többet is, mint az az öt, melyen át a Föld mozgott. Szörnyű igazságtalanságnak tűnt, hogy ezek a bölcs, ősi népek eltűnnek, mégpedig olyan teremtmények keze által, melyek még alig emelkedtek ki az állati sorból. Olyan volt ez, mintha keselyűk tombolnának egy fiatal költő megbénult teste felett, aki semmit sem tehet ellenük, csak rémült szemekkel bámulja, ahogy megfosztják lététől, nem is érzékelve, mit tesznek ezzel. „Ha értékelik, amit elrabolnak, ha tudják mit rombolnak le – állítja egy Vadhagh ős az Egyetlen őszi Virág című történetben –, akkor megvigasztalódtam….” <br /><br />De nem így volt Az ember megalkotásával a mindenség árulást követett el a régi népekkel szemben. Az örökké létező, ismerős igazságtalanság…. Az érzékeny lélek megérti és szereti a mindenséget, de az univerzum nem viszonozhatja ezt, hiszen csak saját alkotórészeinek tekinti a teremtmények tömegét. Mindegyikük egyenlő. Egyik sem kevesebb a másiknál. A mindenség csak a teremtéshez szükséges anyaggal és erővel van ellátva, és egyre csak alkot: egyszer ezt, másszor azt. Nem képes iránytani mit teremt, és saját kreációi sem tudják megszabni útját. (Bár néhányan talán megtéveszthetik.)<br /><br />Akik a mindenséget átkozzák, csak süket fülekbe kiabálnak. Akik rátámadnak, sérthetetlen dologgal küzdenek. Akik öklüket rázzák felé, csak a sötét csillagokra integetnek. De ez nem azt jelenti, hogy senki sem próbál harcolni, és megsemmisíteni a legyőzhetetlent. Mindig lesznek olyanok – olykor hatalmas bölcsességgel rendelkező egyedek –, akik képtelenek elviselni a vak végzetbe vetett hitet. Corum Jhaelen Irsei herceg is közülük való volt. Úgy ismerték őt, mint az utolsó Vadhagh, vagy mint a Vörös Palástos herceg. Róla szól ez a krónika. Corum könyve<br /><br />1 -&nbsp;Erorn kastélyában<br /><br />Erorn kastélyában élt a Vadhagh herceg, Khlonskey családja. Már évszázadok óta ők népesítették be ezt a helyet. A család rajongó szeretetet érzett az Erorn északi falait ostromló szeszélyes tenger, és a déli szárnyig előretörő erdőség iránt. Erorn kastélya olyan ősi volt, hogy szinte már eggyé vált a tengerből kiemelkedő hatalmas sziklával. <br /><br />Kívülről csak a ragyogó, időnyűtte, sólepte tornyocskák látszottak; a belsejében azonban mozgó falai voltak, melyek az elemek szeszélyeinek megfelelően változtatták formájukat, és a szél irányától függően színüket A szobákban kristályból készült tárgyak, és a család élő vagy holt tagjai által komponált fúgákat játszó szökőkutak voltak. Egész galériák teltek meg a bársonyra festett képekkel, márvány és üveg dísztárgyakkal: mind-mind Khlonskey herceg művészi hajlammal áldott őseinek alkotásai. A könyvtárakban a Vadhagh és a Nhadragh fajok kéziratait lehetett fellelni. A palotában voltak szoborcsarnokok és állatkertek, éppúgy, mint obszervatóriumok, laboratóriumok, gyermekszobák, kertek, meditációs kamrák, orvosi szobák, edzőtermek, fegyverszobák, konyhák, csillagvizsgálók, múzeumok, és más, kevésbé meghatározható rendeltetésű termek. Természetesen helyet kaptak a család tagjainak lakosztályai is. <br /><br />Már csak egy tucatnyian éltek a kastélyban, bár valaha több mint ötszázan népesítették be. Ők tizenketten: maga a már nagyon öreg Khlonskey herceg; a felesége, Colatalarna, aki megjelenésében jóval fiatalabbnak tűnt férjénél; Ilastru és Pholhina, ikerleányaik; Rhanan herceg, Khlonskey fivére, Sertreda, az unokahúga, és Corum, a fia. A további öt lakó a herceg távoli rokonai és csatlósai voltak. Mindegyikük magán viselte a jellegzetes Vadhagh-vonásokat keskeny, hosszúkás koponyájuk, szinte cimpa nélküli fülük, és vékony szálú hajuk volt, amit egy szellő is képes felhőként az arcukba borzolni. Hatalmas, mandula alakú, sárga pupillájú, bíborszín szemeik, széles, vastag ajkaik és arányló, rózsaszín bőrük éppúgy jellemző népükre, mint a vékony, magas testalkat Arányos végtagjaikkal olyan könnyed méltósággal mozogtak, hogy egy ember lépései mellettük egy nyomorék majom rángatózásának hatottak volna. Jórészt magányt igénylő, intellektuális elfoglaltságokkal töltötték idejüket. Khlonskey hercegnek és családjának már vagy kétszáz esztendeje nem volt semmiféle kapcsolata a Vadhagh nép más képviselőivel, és úgy háromszáz éve színét sem látták egyetlen Nhadraghnak sem. <br /><br />Egy évszázada a külvilágból semmiféle hír sem jutott el hozzájuk. Egyszer láttak ugyan egy Madbent, mikor Opash herceg, a természettudós, Khlonskey unokatestvére Erorn falai közé hozott egy mintapéldányt. A Mabdent – egy nőstény egyedet – az állatseregletben tartották, s bár jól viselték gondját, alig több mint ötven év elteltével elpusztult. Soha nem pótolták. <br /><br />Azóta a Mabdenek természetesen elszaporodtak, és mintha már Bro-an-Vadhagh hatalmas területét is benépesítették volna. Még olyan híresztelések is szárnyra kaptak, hogy néhány kastélyt a birtokukba kerítettek és megsemmisítették lakóikat. Khlonskey herceg ezt nem tartotta hihetőnek. Különben sem őt, sem családját nem nagyon érdekelte az egész. Annyi mindenről lehetett vitatkozni, oly sok érdekes téma, százféle kellemesebb feladat volt, mint ez.<br /><br /><br /><b>Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz</b><br /><br />Az új látók<br /><br />Útban a dél-mexikói hegyek felé, ahová azért indultam, hogy megkeressem don Juant, megszálltam Oaxacában. Korán reggel, mielőtt elhagytam volna a várost, valami azt súgta, hogy a főtér mellett hajtsak el. Don Juan ott ült a kedvenc padján, mintha csak rám várna.<br />Leültem mellé. Azt mondta, azért van itt, mert dolga van a városban: egy panzióban lakik, ahol én is nyugodtan megszállhatok, mert még legalább két napig úgyis itt kell maradnia. Egy ideig az én dolgaimról beszélgettünk; említettem neki, miféle gondjaim vannak a tudományos életben.<br />Hirtelen hátba vágott – szokás szerint éppen abban a pillanatban, amikor a legkevésbé számítottam rá –, s az ütéstől az emelkedett tudomás révedt állapotába kerültem.<br />Nagyon hosszú ideig néma csendben ültünk egymás mellett. Bár nyugtalanul és szorongva vártam, hogy mondjon valamit, mégis meglepetésszerűen ért, mikor megszólalt.<br />– Réges-régen, sokkal régebben annál, hogy a spanyolok Mexikóba jöttek volna, nem közönséges tolték látó emberek éltek itt, akik ésszel felfoghatatlan dolgokra voltak képesek. Ők alkották az utolsó láncszemet a tudás évezredeket átfogó láncolatában.<br />A tolték látók félelmetes varázslók, embertelen, megszállott, zordon lények voltak, nem közönséges halandók. Fölfedték a misztériumok titkát, s a birtokukban lévő titkos tudást arra használták, hogy uralmuk alá vessék és áldozatukká tegyék az embereket, mégpedig úgy, hogy áldozataik tudatát kényükre-kedvükre választott dolgokhoz kötötték.<br />Don Juan elhallgatott, és elszántan nézett rám. Éreztem, arra vár, hogy kérdezzek valamit, de nem tudtam, mit kellene mondanom.<br />– Hangsúlyoznom kell valamit, ami fontos – folytatta. – Ezek a varázslók tudták, hogyan kell megkötni áldozatuk tudatát. Nem csaptál le rá azonnal, amikor megemlítettem, mert neked ez nem jelent semmit. Nem meglepő! Mert éppen ez az egyik legnehezebb dolog a világon, hogy tudomásul vegyük: a tudat, avagy a tudomás irányítható és befolyásolható.<br />Meg voltam zavarodva. Tudtam, hogy rá akar vezetni valamire. Baljós előérzetem támadt, mint mindig, amikor don Juan tanításai újabb fordulójába kezdett.<br />Közöltem vele, hogy mit érzek, mire halványan elmosolyodott. Máskor csak úgy áradt a jókedv a mosolyából, most azonban szemlátomást máshol jártak a gondolatai. Mintha egy pillanatra fontolóra vette volna, folytassa-e egyáltalán, amit elkezdett. Újra átható pillantást vetett rám, tekintetét lassan, tetőtől talpig végigjáratta testemen, aztán elégedetten bólintott, és azt mondta, készen állok az utolsó gyakorlatra, amelyet minden harcosnak el kell végeznie, mielőtt alkalmassá válna arra, hogy egyedül járja az útját. Olyan rejtélyesnek látszott ez az egész, mint még soha.<br />– A tudatról fogunk beszélgetni – folytatta don Juan. – A tolték látók ismerték a tudat kezelésének művészetét. Náluk nagyobb mesterei soha nem voltak ennek a művészetnek. Amikor azt mondom, tudták, hogyan kell rögzíteni áldozatuk tudatát, ezen azt értem, hogy titkos tudásuk és titkos praktikáik segítségével képesek voltak szétfeszegetni a tudatnál levés, vagyis a tudomás misztériumát. Praktikáik közül nem egy mind a mai napig fennmaradt, de szerencsére módosított alakban. Azért szerencsére, mert – ahogyan majd elmagyarázom – ezek a foglalatosságok az ősi tolték látók esetében nem a szabadsághoz, hanem a kárhozathoz vezettek.<br />– Te is ismered ezeket a praktikákat? – kérdeztem.<br />– Természetesen – felelte don Juan. – Nem lehet nem ismernünk őket, ami persze nem jelenti, hogy élünk is velük. Nekünk más nézeteink vannak. Mi új körhöz tartozunk.<br />– Don Juan, te ugye nem tartod magad varázslónak? – kérdeztem.<br />– Nem – mondta. – Én harcos vagyok, aki lát. Mi valamennyien új látók vagyunk – los nuevos videntes. A régi látó emberek viszont valóban varázslók voltak.<br />– Az átlagember szemében – folytatta – a varázslás gyanús ugyan, de azért lebilincselően érdekes. Ezért próbáltam elhitetni veled normál tudatállapotodban, hogy varázslók vagyunk. Ez így tanácsos; így lehet felkelteni az érdeklődést! De számunkra zsákutca lenne, ha varázslók lennénk.<br />Szerettem volna tudni, mit ért ez alatt, de nem volt hajlandó beszélni róla. Azt mondta, majd akkor fejti ki ezt a témát, ha a tudomás értelmezése során eljutunk erre a pontra. A következő kérdésem a toltékok tudásának az eredetére vonatkozott.<br />– A toltékok először úgy tévedtek a tudás ösvényére, hogy varázserővel bíró növényeket ettek – felelte don Juan a kérdésemre. – Hogy a kíváncsiság, az éhség vagy valami tévedés vezette-e őket erre, az mellékes; mindenesetre ettek ezekből a növényekből. Ettől kezdve már csak idő kérdése volt, hogy egyesek közülük elemezni kezdjék az élményeiket. Véleményem szerint az első emberek, akik elindultak a tudás ösvényén, nagyon bátrak voltak ugyan, de nagyon nagyot tévedtek.<br />– Don Juan, nem sejtés ez csupán?<br />– Nem, nem sejtés. Látó ember vagyok, és ha a látásom arra az időre összpontosítom, mindent tudok, ami akkor történt.<br />– Részletesen látod az elmúlt dolgokat? – kérdeztem.<br />– A látás a tudás egyik sajátos érzete – válaszolta don Juan –, amelyhez egy szikrányi kétség sem fér. Ez esetben azonban nemcsak onnan tudom, hogy mit csináltak ezek az emberek, hogy látom, hanem onnan is, hogy szorosan kötődünk egymáshoz.<br />Elmagyarázta, hogy a 'tolték' szó az ő szóhasználatában nem azt jelenti, amit én értek alatta. Nekem ez a szó egy kultúrát, a Tolték Birodalmat jelenti, neki 'tudós embert'.<br />Azt mondta, abban az időben, amelyikről beszél, vagyis évszázadokkal, sőt talán ezer évvel is a spanyol hódítás előtt, ezek a tudós emberek a mexikói völgytől északra és délre, óriási területen szétszóródva éltek, és különféle dolgokkal: gyógyítással, ráolvasással, regéléssel, mesemondással, tánccal és táltossággal, varázseledelek és bájitalok készítésével foglalkoztak. E foglalatosságok során bölcsességre tettek szert, amely különbbé tette őket az átlagembereknél. Ezek a toltékok ráadásul ugyanúgy beilleszkedtek a mindennapi élet építményébe, ahogyan a mai orvosok, művészek, tanítók, papok és kereskedők is részei a mai világ rendjének. Szervezett testvéri szövetségek szigorú felügyelete mellett gyakorolták hivatásukat, és olyan hozzáértésre és befolyásra tettek szert, hogy uralmuk a tolték területeken túl élő népcsoportokra is kiterjedt.<br />Miután ezek az emberek évszázadokig foglalkoztak varázsfüvekkel, néhányan közülük végül megtanultak látni, s a legvállalkozóbb szelleműek más tudós embereket is elkezdtek megtanítani arra, hogyan kell űzni a látás művészetét. Ám éppen ez volt számukra a vég kezdete! Az idő múlásával a látók száma egyre nőtt, és oly mértékben rabjává váltak annak, amit láttak, s ami tisztelettel vegyes borzadállyal töltötte el őket, hogy megszűntek tudós emberek lenni. Különleges hozzáértésre tettek szert ugyan a látás területén, szinte tetszésük szerint váltogatták azokat a furcsa világokat, amelyek feltárultak előttük, de hiábavaló volt az egész. A látás aláásta erejüket, és nem tudtak szabadulni többé annak igézetétől, amit láttak.<br />– Voltak azért olyan látók is, akik megmenekültek ettől a végzettől – folytatta don Juan a történetet. – Olyan nagy emberek, akik, bár maguk is láttak, egy pillanatra sem szűntek meg tudós emberek lenni. Közülük egyesek arra törekedtek, hogy a látást jóra használják, és megtanítsák embertársaiknak. Meggyőződésem, hogy az ő irányításukkal egész városok mentek át más világokba, ahonnan soha nem tértek vissza.<br />A csak látni tudó látók viszont fiaskónak bizonyultak, és amikor egy hódító nép megtámadta az országot, ahol a toltékok éltek, a látók éppen olyan védtelennek bizonyultak, mint bárki más.<br />– Ezek a hódítók – folytatta don Juan – uralmuk alá hajtották a tolték világot; mindent kisajátítottak maguknak, de látni soha nem tanultak meg.<br />– Mit gondolsz, mért nem? – kérdeztem.<br />– Azért, mert a toltékok belső tudása nélkül csak másolták a tolték látók eljárásait. Ezeknek a hódítóknak a leszármazottai közül még ma is több tucat varázsló él Mexikó-szerte; a toltékok módszereit követik, de nem tudják, mit csinálnak vagy miről beszélnek, mert nem látók.<br />– Kik voltak ezek a hódítók, don Juan?<br />– Más indiánok – felelte. – Mikor a spanyolok jöttek, a régi látóknak már századok óta nyoma veszett, de a látók új iskolája éppen akkor kezdett helyet biztosítani magának az új ciklusban.<br />– Mit értesz a látók új iskoláján?<br />– Amikor a toltékok ősi világát elpusztították, az életben maradt látók visszavonultak, és komoly vizsgálat alá vetették praktikáikat. Először is azt sikerült megállapítaniuk, hogy három kulcsfontosságú eljárás létezik, a rejtőzés, az álmodás és a szántszándék, a varázsfüvek használatának viszont semmi jelentősége nincs. Ebből talán arra is következtethetünk, hogy mi is történhetett velük a varázsfüvek használata során.<br />– Az új ciklus látói épp hogy csak megpróbáltak a régiek helyébe lépni, amikor a spanyol hódítók végigsöpörtek az országon. Az új látók szerencsére addigra már alaposan felkészültek arra, hogy szembenézzenek ezzel a veszéllyel: tökéletesen tudták gyakorolni a rejtőzés művészetét.<br />Don Juan szerint a leigázottság századai eszményi körülményeket teremtettek az új látóknak ahhoz, hogy tökéletesítsék képességeiket. Bármily furcsa, mégis épp a kor kérlelhetetlen szigora és az erőszak uralma adott nekik lendületet ahhoz, hogy finomabban kidolgozzák új eszméiket. Mivel senkinek nem fecsegtek ki semmit, békén hagyták őket – nyugodtan fel tudták térképezni az újonnan felfedezett tartományokat.<br />– Sok új látó élt a hódítás idején? – kérdeztem.<br />– Eleinte igen, de a végére már csak egy maroknyi maradt. A többieket megsemmisítették.<br />– Ma mi a helyzet, don Juan? – kérdeztem.<br />– Van egy-kettő. Szét vannak szóródva. Érted, ugye?<br />– Ismered őket?<br />– Az ilyen egyszerű kérdésre a legnehezebb válaszolni. Vannak, akiket nagyon jól ismerünk közülük. Ők azonban nem olyanok, mint mi, mert a tudás más vetületeire, a táncra, a gyógyításra, a ráolvasásra, a beszélésre, vagyis nem arra összpontosították a figyelmüket, amit az új látók ajánlanak: a rejtőzés, az álmodás és a szántszándék művelésére. Azok viszont, akik olyanok, mint mi, nem keresztezik az utunkat. A hódítás idején élt látók rendezték így a dolgot, nehogy a spanyolokkal való összeütközés során kiirtsák őket. Minden egyes látótól elindult egy-egy leszármazási ág, de nem minden ágnak voltak leszármazottai. Szóval ma már kevés ág létezik.<br /><br /><div style="text-align: center;">A leigázó leigázása<br /><a href="http://www.youtube.com/watch?v=8eE1hxj1yzU">(Film: Apocalypto)</a></div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;">... vagy</div><div style="text-align: center;"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=NDp-F3Y97ZQ">(Film: A forrás)</a></div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=udtsv15fWH0">Aztec Challenge C64</a>&nbsp;és <a href="http://remix.kwed.org/index.php?search=aztec+challenge">remixek</a></div><br /><br /><div style="text-align: center;">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-419161722741077629?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-17838490143766328042010-11-13T19:48:00.007+01:002010-11-13T19:48:00.274+01:00<strong>Taisha Abelar - Absztrakt repülés</strong><br /><br /><br />Mint egy ellentmondást nem tűrő tanár, aki felvilágosítja a tanítványát, elmagyarázta, hogy a nők sokkal inkább a társadalmi rend igazi támogatói, mint a férfiak, és hogy betöltsék ezt a szerepüket, az egész világon egyöntetűen úgy nevelik fel őket, hogy a férfiak szolgálatára legyenek.<br /><br />– Ebben akkor sincs különbség, ha szolgasorban vagy körüludvarolt és szeretetteljes légkörben nevelik fel őket. Az alapvető feladatuk és sorsuk ugyanaz: táplálni, védelmezni és szolgálni a férfit. <br /><br />Clara rámnézett, felmérve, hogy követem-e az érveléseit. Azt hittem, hogy követem, de a belső reakcióm az volt, hogy ez az egész feltételezés helytelen.<br /><br />– Talán ez igaz némely esetben – mondtam –, de nem hiszem, hogy megfogalmazhatsz egy ilyen elsöprő, minden nőt magábafoglaló általánosítást.<br /><br />Clara hevesen ellenkezett. – A nő szolgálói helyzetének az az ördögi vonása, hogy nem csupán társadalmi előírásnak tűnik – mondta –, hanem alapvető biológiai kényszerítésnek is. <br /><br />– Várj csak egy kicsit – tiltakoztam. – Hogy jutottál idáig? <br /><br />– Minden fajnak az a biológiai késztetése, hogy fenntartsa magát, és a természet eszközöket teremt ahhoz, hogy a legeredményesebb módon biztosítsa a férfi és női egyesülését – mondta. – Az embereknél a szexuális egyesülés elsődleges funkciója az utód létrehozása, a nemzés, de van egy második, rejtett funkció is, amely a folyamatos energiaáramlást biztosítja a nőtől a férfihoz.<br /><br />Clara olyan nyomatékkal mondta ki a „férfi” szót, hogy meg kellett kérdeznem, miért beszél úgy, mintha ez csak egyirányú utca lenne. A nemi közösülés az energiáknak nem egyenlő cseréje a férfi és a nő között?<br /><br />– Nem – mondta nyomatékosan. – A férfi jellegzetes energiaszálat hagy a nő testében. Ezek mint fénylő, féregszerű fonalak mozognak a méhben és elszívják az energiát. <br /><br />– Hát ez nagyon baljóslatúan hangzik – mondtam humorizálva.<br /><br />Teljes komolysággal folytatta tovább a magyarázatát. – Ezek a szálak vésztjóslóbb okból kerültek oda – mondta, ideges nevetésemet figyelmen kívül hagyva –, azért hogy állandó energiaellátást biztosítsanak mindazoknak a férfiaknak, akik otthagyták azokat. Ezek az energiaszálak, amik a nemi egyesülés következtében kerültek oda, összegyűjtik és ellopják a női testből az energiát, a férfiak számára.<br /><br />Clara annyira hajthatatlan voltam, hogy nem tudtam tovább humorizálni rajta, komolyan kellett vennem. Ahogy figyeltem, éreztem, mint változik át ideges nevetésem vigyorgássá. – Nem azért, mintha egy pillanatig is elfogadnám azt, amit mondtál, pusztán kíváncsiságból meg akarom kérdezni, hogy a csudába jöttél ilyen abszurd megállapításra. Valaki mondta ezt neked?<br /><br />– Igen, a mesterem beszélt erről. Először én se hittem neki – ismerte el. – De ugyanakkor a szabadság művészetére is megtanított, ami azt jelenti, hogy megtanultam látni az energia áramlását. Most már tudom, hogy pontos volt a megállapítása, mert már én magam is képes vagyok meglátni ezeket a féregszerű szálakat a női testben. Neked például sok van belőle és még mindegyik aktív. <br /><br />– Tegyük fel, hogy ez igaz – mondtam kényszeredetten –, csak a vita kedvéért hadd kérdezzem meg, miért kell ennek így lenni? Ez az egyirányú energiaáramlás nem igazságtalan az asszonyokkal szemben? <br /><br />– Az egész világ igazságtalan az asszonyokkal szemben – kiáltott fel. – De nem ez a lényeg.<br /><br />– Hát akkor mi a lényeg? Úgy érzem, hogy nem látom.<br /><br />– A természet a fajunk folyamatos fenntartására kényszerít. Ahhoz, hogy ennek a folyamatosságát biztosítsa, a nőknek túl nagy terhet kell hordaniuk az alap energiaszintjükön. Ez egy olyan energiaáramlást jelent, ami elvesz a nő erejéből.<br /><br />– De még mindig nem magyaráztad meg, miért kell ennek így lenni – mondtam meggyőző erejétől elragadva.<br /><br />– Az emberi faj fenntartása a nőkre alapozódik – válaszolta. – Az az óriási mennyiségű energia, ami tőlük jön, nemcsak a terhességet, a szülést és az utódok táplálását szolgálja, hanem azt is biztosítja, hogy a férfi megfelelő szerepet játsszon ebben az egész folyamatban. Ez a folyamat gondoskodik arról, hogy a nő táplálja energiájával a férfit a testében hagyott szálakon át és így titokzatos módon függővé válik a nőtől az éteri szinten. <br /><br />Ez magyarázza meg a férfiaknak azt a viselkedését, amikor ismét ugyanahhoz a nőhöz mennek vissza, hogy felkeressék ellátásuk forrását. Ilyen módon a természet biztosítja azt, hogy a férfiak az azonnali szexuális kielégülés mellett tartósabb köteleket hozzanak létre a nőkkel. Ezek a női méhben hagyott energiaszálak a fogamzás létrejöttekor egyesülnek a leszármazottak energiakonstrukciójával is – magyarázta. – Tatán ez csírája a családi kötelékeknek. Az apától származó energia egyesül a magzatéval, és ez teszi lehetővé a férfi számára azt az érzést, hogy a gyermek a sajátja. Az életnek ezek olyan tényei, amikről a lányoknak az édesanyjuk sohasem beszél. A lányokat arra nevelik, hogy könnyen elcsábíthassák a férfiak, anélkül, hogy a leghalványabb elképzelésük lenne ennek következményeiről, az energiaveszteségről, amit ez okoz bennük. Ez az amiről beszélek, és ez az, ami nem igazságos. <br /><br />Ahogy Clara beszédére figyeltem, éreztem, hogy néhány dolognak, amit mondott, mély jelentése van számomra. Arra késztetett, hogy ne csak ellenkezzek, vagy egyetértsek vele, hanem gondoljam át az egészet, és bátor, előítéletmentes és intelligens módon értékeljem ki.<br /><br />– Épp elég baj, hogy a férfi energiaszálakat hagy a nő testében – folytatta Clara –, bár szükség van erre az utódok létrehozásához és azok életben maradásához. De amikor tíz, vagy húsz férfi energiaszála van a nőben és a nő fényerejéből táplálkozik, ez több, mint amit el lehet viselni. Nem kérdéses, hogy miért nem tudják a nők fenntartani a fejüket.<br /><br />– Megszabadulhatnak a nők ezektől a szálaktól? – kérdeztem, egyre inkább meggyőződve róla, hogy van valami igazság abban, amiről beszél.<br /><br />– A nők hét évig hordozzák ezeket a fénylő szálakat, amelyek csak a azután tűnnek vagy halványodnak el. De a legtöbbször az történik, hogy amikor a hetedik év már majdnem lejár, az egész hadseregnyi szál, a legelső férfitől az utolsóig, olyan izgatottá válik, hogy a nőt ismét nemi közösülésbe hajszolja. Ezután az összes szál újra életre kel erősebben, mint valaha, hogy tovább táplálkozzon a nő fényenergiájával újabb hét évig. Ez soha véget nem érő körforgás.<br /><br />– Mi van, ha a nő megtartóztatja magát? – kérdeztem. – Akkor elhalnak ezek a szálak?<br /><br />– Igen, ha ellent tud állni hét évig. De ez szinte lehetetlen a mi korunkban, hacsak nem lesz apáca, vagy pénze van és el tudja tartani magát. Még ebben az esetben is másféle józanságra van szüksége.<br /><br />– Miért, Clara?<br /><br />– Mert nemcsak biológiai kényszer, hogy a nőnek szexuális kapcsolata legyen, hanem társadalmi kényszer is.<br /><br />Ezután egy nagyon zavaró és lehangoló példát mondott. – Mivel képtelenek vagyunk az energia áramlását látni, ezért szükségtelenül azokat a viselkedési és érzelmi sémákat állandósítjuk, amik ezzel a láthatatlan energiaáramlással vannak kapcsolatban. Például a társadalom elvárja a nőtől, hogy férjhez menjen vagy legalábbis felajánlkozzon a férfinak, de ez helytelen, mint ahogy az is, hogy a nő nem érezheti magát teljesnek, míg nincs egy férfi spermája benne. Az igaz, hogy a férfiak energiaszálai célt adnak számukra, a biológiai rendeltetésüket: táplálni a férfit és az utódaikat. De az emberi lény elég intelligens ahhoz, hogy többet követeljen maga számára a pusztán reprodukciós kényszerítésnél. Például a kibontakozás ugyanilyen, ha nem nagyobb kényszerítő erő, mint a reprodukció, ami ebben az esetben azzal jár, hogy a nők ráébredjenek igazi szerepükre a reprodukció energetikai sémájában.<br /><br />Ezután személyes szintre terelte érvelését és azt mondta, engem is úgy neveltek, mint a többi nőt. Anyám elsődleges feladatának tartotta, hogy hogy úgy neveljen, hogy megfelelő férjet találjak, és így nem maradok a nyakán, nem lesz rajtam a vénlányság bélyege. Igazából tenyésztettek a nemi kapcsolatra, és teljesen mindegy, hogy az anyám ezt minek nevezte.<br /><br />– Téged is, mint minden más nőt, ravaszul rászedtek és engedelmességre kényszerítettek. És ebben az a szomorú, hogy beleestél ennek a viselkedési formának a csapdájába, még akkor is, ha nincs szándékodban gyereket szülni. <br /><br />Annyira lehangoló volt a kijelentése, hogy idegességemben felnevettem. Clara ezen egyáltalán nem lepődött meg. – Talán ez mind igaz – próbáltam nem leereszkedőnek látszani. – De az én esetemben a múltra emlékezni változtat-e valamit. Van-e ennek értelme?<br /><br />– Csak annyit mondhatok, ahhoz, hogy felébredj, meg kell szakítanod az ördögi kört – folytatta, zöld szemeivel kutatóan felmérve.<br /><br /><br /><div align="center">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-1783849014376632804?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-63598518366677677662010-11-11T19:49:00.005+01:002010-11-11T19:49:00.275+01:00Az apa bemegy a kisfia szobájába, hogy jó éjszakát kívánjon neki. A gyereknek lidérces álma van, nyög, sír, forgolódik. Az apja felkölti, és nyugtatgatja, kérdezi mi baj van. A gyerek elmondja, azt álmodta, hogy Margit nagynéni meghalt. Apja megnyugtatja, hogy Margit néni teljesen jól van, és betakarja a gyereket, hogy aludjon tovább. <br /><br />Másnap Margit nagynéni meghal.<br />Néhány nap múlva az apa ismét felmegy a fia szobájába, hogy jó éjszakát kívánjon neki. A fiának ismét lidérces álma van, az apja felkölti és kérdezi mi baj. A fiú most azt mondja, azt álmodta, hogy a nagypapa meghalt. Apja megnyugtatja, hogy a nagyi teljesen jól van, és betakarja a gyereket, hogy aludjon tovább. <br /><br />Másnap a nagypapa meghal.<br />Egy hét múlva, hasonlóan, az apa este felmegy a fia szobájába, hogy jó éjszakát kívánjon neki. A gyereknek ismét lidérces álma van, az apa felkölti, és kérdezi mi a baj. A gyerek sírva válaszol, hogy azt álmodta, hogy az apja meghalt. Megnyugtatja a fiát, hogy teljesen jól érzi magát, betakarja, és mondja neki hogy aludjon csak nyugodtan, minden rendben van.<br /><br />Az apa visszamegy a hálószobába, lefekszik, de nem tud elaludni, annyira fél. Másnap reggel halálra van rémülve, mert komolyan hiszi, hogy meg fog halni. Felöltözik, majd kocsival elindul a munkahelyére, de rettenetesen óvatosan vezet, nehogy valami baleset történjen. Nem mer ebédelni, mert fél az ételmérgezéstől. Mindenkit elkerül, mert meg van győződve, hogy valaki meg akarja ölni. Minden zajra felugrik, minden mozgásra az asztal alá bújik.<br /><br />Délután hazamegy, az ajtóban találkozik a feleségével.<br />- Atyaúristen! Micsoda szörnyű napom volt! Egész életemben ilyen rosszul még nem voltam. - mondja az asszonynak.<br />Az asszony válaszol:<br />- Neked szörnyű napod volt, hát még nekünk! Képzeld a postás ma reggel itt halt meg az ajtónk előtt.<br /><br /><br /><div align="center"><br /></div><div align="center">Elkerülheted-e a Halált?</div><div align="center"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=DD_MAz96L70">Film: A végső állomás</a></div><div align="center"><br /></div><div align="center">Igaz-e a jóslat?<br /><a href="http://www.youtube.com/watch?v=Tx9Y_CNeYMY">Film: A jóslat</a></div><br /><br /><div align="center">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-6359851836667767766?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-11899629470107995382010-11-10T19:35:00.000+01:002010-11-10T19:35:00.696+01:001.<br /><br />Egy család úgy lesz, hogy mennek az emberek az utcán, jeges a járda, és egy fiatal nő elesik, és egy fiatal férfi felsegíti, megismerkednek, barátok lesznek, és egy pár hónap múlva megszeretik egymást, és megházasodnak. <br /><br /><div align="center">Mariann 9 éves</div><br />2.<br /><br />Egy férfi és egy nő találkozik a mulatóban, és megszeretik egymást.<br />Együtt laknak. Ha jobban tetszik neki, mint a többi nő, és szorgalmas is, akkor elveszi feleségül. <br /><br /><div align="center">Ádám 9 éves</div><br />3. <br /><br />Egy férfi meglát egy lányt, és megszólítják egymást.<br />A lány szép, okos, karcsú és házias. A férfi meg csinos, jól öltözött, munkára termett.<br />Szívbeli társak lesznek. Mindig egymás mellé fekszenek, mindig egymásba lesznek burkolózva.<br />Olyan meleg van, hogy nincs kedvük hálóruhát venni. Élnek éldegélnek, és olyan nagy a szerelem, hogyha a fiú megcsókolja a lányt, az rögtön elpirul. <br /><br /><div align="center">Marcella 11 éves</div><br />4.<br /><br />Az emberek azért házasodnak, mert szerelmesek lettek, vagy pedig az egyik házastárs öröksége miatt. <br /><br /><div align="center">Zsolt 10 éves</div><br />5.<br /><br />A férfi és a nő közötti kapcsolat a szerelem, amelyben testi szerelmet is végeznek. Ez már házassághoz is vezethet. <br /><br /><div align="center">Tamás 10 éves</div><br />6.<br /><br />Hát én úgy lettem, hogy az apukám nagyon vágyott egy gyerekre, de egy papának nem lehet gyereke, ezért elkezdett keresni egy mamát. Egy jó nagy mellű nőt keresett feleségnek, mert a mamáknak nagyon kell a mell, mert azon szoptatják a kisbabájukat<br /><br /><div align="center">Zoltán 7 éves</div><br />7.<br /><br />A szerelem olyan érzés, ami vagy jól, vagy rosszul végződik.<br /><br /><div align="center">Nóra 10 éves</div><br />8.<br /><br />Szerintem a gyerek egy szerelemből születik.<br />Egyik este megtörténik a dolog. Ehhez nagy bátorság kell. <br /><br /><div align="center">Károly 9 éves</div><br />9.<br /><br />A kisbaba egy burokban van az anya hasában, és szerintem ott jobb dolga van, mint nekünk az iskolában.<br /><br /><div align="center">Máté 7 éves.</div><br />10.<br /><br />A kisbaba legtöbbször az anya tejét issza, ilyenkor a csecsemőt odafektetik az anya melléhez, és saját maga szívja ki a tejet.<br />Amikor pedig elég volt neki a tej, üzen a mellnek, hogy köszöni a tejet <br /><br /><div align="center">Marci 7 éves</div><br />11.<br /><br />Szerintem az apuka az úr a családban, mert ő a leghangosabb, ő tud a legjobban kiabálni. Az anyuka a helyettese.<br /><br /><div align="center">Krisztián 7 éves</div><br />12.<br /><br />Azt kívánom a mamának, hogy amikor megkapja a fizetését, ezer forinttal többet kapjon. <br /><br /><div align="center">Pál 11 éves</div><br /><br /><div align="center">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-1189962947010799538?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-37353666954596870892010-11-05T19:37:00.001+01:002010-11-05T19:37:00.521+01:00<b>Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz</b> <br /><br />Don Juan azt mondta, ez az utolsó alkalom, hogy kettesben autóval elmegyünk Oaxacába. Nagyon világosan közölte, hogy mi ketten soha többé nem leszünk ott együtt. Lehet, hogy az érzése vissza fog térni erre a helyre, de a teljessége soha.<br /><br />Oaxacába érve don Juan órákon át érdektelen semmiségek bámulásával töltötte az idejét; a falak fakó színét, a távoli hegyeket, a betonjárda repedéseit, az emberek arcát nézegette. Aztán elmentünk a térre, és leültünk a kedvenc padjára, amely üresen állt, mint mindig, valahányszor le szeretett volna ülni itt.<br /><br />Mialatt a városban sétálgattunk, minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy szomorú, komor hangulatba ringassam magam, de egyszerűen nem ment. Volt valami ünnepélyes abban, ahogyan don Juan távozni készült. Ő ezt a teljes szabadság féktelen életerejének nevezte.<br /><br />– A szabadság olyan, mint a ragályos betegség – mondta. – Emberről emberre terjed, s a kórokozó hordozója a kikezdhetetlen nagual. Lehet, hogy az emberek nem értékelik ezt, ami csak azért van így, mert nem akarnak szabadok lenni. Ne feledd, hogy a szabadság félelmetes! De nem nekünk! Én szinte egész életemben erre az egy pillanatra készülődtem. Rád is ez a sors vár!<br /><br /><br /><div style="text-align: center;">&nbsp;Szelíd motorosok</div><div style="text-align: center;"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=hRgNFvnzmmA">["Ezért sohase mondd senkinek, hogy nem szabad, mert akkor azonnal meg akarnak ölni!"]</a></div><br /><br /><div style="text-align: center;">* * * </div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-3735366695459687089?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-46626685687183467562010-11-02T19:10:00.004+01:002010-11-02T19:10:00.339+01:00A falusi orvos iszonyatos sebességgel száguld végig a falu főutcáján.<br />- Vigyázz - figyelmezteti a felesége -, mert megállít a rendőr!<br />- Nem hiszem. Azt mondtam neki, hogy egész nap maradjon ágyban.<br /><br />Gyerekek vitatkoznak.<br />- Az én apukám rendőr. Ha felírja a tiedet, akkor az bajba kerül!<br />- Ha az enyém írja fel a tiedet, akkor a tied még nagyobb bajban van!<br />- Miért, mi a te apukád?<br />- Sírköves.<br /><br /><div style="text-align: center;">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-4662668568718346756?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-31546996672074573682010-10-29T19:16:00.003+02:002010-10-29T19:16:00.135+02:00<b>Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz</b><br /><br /><br /><div style="text-align: center;"><i>E békébe madárfütty vág s egy harang kong csak.</i></div><div style="text-align: center;"><i><br /></i></div><div style="text-align: center;"><i>Ők ketten most talán az esttel társalognak.</i></div><div style="text-align: center;"><i><br /></i></div><div style="text-align: center;"><i>Ablaküveg az este. Színarany a csend.</i></div><div style="text-align: center;"><i><br /></i></div><div style="text-align: center;"><i>És gyöngyöket sodorva egy álombéli lenge</i></div><div style="text-align: center;"><i><br /></i></div><div style="text-align: center;"><i>folyó fut mindenen túl a messzi végtelenbe...</i></div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;">(Tímár György fordítása.)</div><br />Don Juan és Genaro mellém léptek, és meglepetésről árulkodó arckifejezéssel néztek rám.<br /><br />– Don Juan, tulajdonképpen mit csinálunk mi? – kérdeztem. – Lehetséges, hogy a harcosok csak a halálra készülnek?<br /><br />– Egyáltalán nem! – mondta mesterem, és gyöngéden megveregette a vállam. – A harcosok arra készülnek egész életükben, hogy tudomásuk legyen, s a teljes tudomás csak akkor jön el hozzájuk, amikor az önteltségnek írmagja sem marad bennük. Csak amikor már semmik, akkor válnak mindenné.<br /><br />Egy percig csendben hallgattunk. Aztán don Juan megkérdezte, hogy csak nem az önsajnálat kínjai gyötörnek megint. Nem válaszoltam, mert nem tudtam, hogy mit mondjak.<br /><br />– Á, nem, dehogy! – mondta Genaro, de aztán mintha egy pillanatra kételyei támadtak volna. Megvakarta a fejét, rám nézett, és felhúzta a szemöldökét. – Vagy talán mégis?<br /><br />– Á, nem, dehogy! – nyugtatta meg ezúttal don Juan Genarót. Ugyanazzal a mozdulattal megvakarta a fejét, és felhúzta a szemöldökét. – Vagy talán mégis?<br /><br />– Á, nem, dehogy! – bömbölte Genaro, és mindkettőjükből kitört a nevetés.<br /><br />Amikor lecsillapodtak, don Juan azt mondta, hogy minden búskomorsági rohamnak a beképzeltség a mozgatórugója. Hozzátette, hogy a harcosoknak minden okuk megvan rá, hogy mélységesen elszomorodjanak, de a szomorúság csak azért van, hogy megnevettesse őket.<br /><br /><br /><div style="text-align: center;">Nem mi vagyunk a legnagyobb teremtmények a Földön,<br />mégis úgy teszünk...</div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;"></div><div style="text-align: center;"></div><div style="text-align: center;"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=FDyOruGN76Y">(Republic: Repül a bálna)</a></div><div style="text-align: center;"><br />Egy cet teljes méretben</div><div style="text-align: center;"><a href="http://www.wdcs.co.uk/media/flash/whalebanner/content_pub_en.html">["Life size blue whale"]</a></div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;">Go, Ego, Go!</div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;">* * *</div><div style="text-align: center;"><br /></div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-3154699667207457368?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-48646395575659230152010-10-19T18:48:00.002+02:002010-10-19T18:48:00.769+02:00Kedves Isten!<br /><br />Hittanórán mesélték, hogy mit csinálsz. <br />Ki végzi a munkád, amikor szabadságra mész? <br /><br />Bill <br /><br />--<br /><br />Kedves Isten! <br /><br />A jelmezbálon ördögnek fogok öltözni. <br />Nem baj? <br /><br />Marine <br /><br />--<br /><br />Kedves Isten! <br /><br />Tényleg láthatatlan vagy, vagy ez csak egy trükk? <br /><br />--<br /><br />Kedves Isten! <br /><br />Ilyennek tervezted a zsiráfot, vagy csak véletlenül alakult így? <br /><br />Norma <br /><br />--<br /><br />Kedves Isten! <br /><br />Elmentem egy esküvőre, és csókolóztak a templomban. Ez O.K.? <br />Neil <br /><br />--<br /><br />Kedves Isten! <br /><br />Nekem a Miatyánk a kedvencem. <br />Egyből megírtad, vagy sokat kellett törnöd a fejed? <br />Ha én írok valamit, mindig újra kell írnom. <br /><br />Lois <br /><br />--<br /><br />Kedves Isten! <br /><br />Coe atya a barátod, vagy csak üzleti kapcsolatotok van? <br /><br />Donny <br /><br />--<br /><br />Kedves Isten! <br /><br />Köszönöm a kistestvért, de én egy kiskutyáért imádkoztam. <br /><br />Joyce <br /><br />--<br /><br />Kedves Isten! <br /><br />Hogyhogy az utóbbi időben nem találtál fel egy új állatot se? Csak a régiek vannak. <br /><br />Johny <br /><br />--<br /><br />Kedves Isten! <br /><br />Kérlek, tegyél még egy ünnepet Karácsony és Húsvét közé! <br /><br />Ginny <br /><br />--<br /><br />A nyaralás alatt végig esett. <br />Apa nagyon mérges volt, és olyan dolgokat mondott Rólad, amit nem szabad. Remélem, nem fogod bántani. <br /><br />A barátod (nem mondom meg ki vagyok) <br /><br />--<br /><br />Kérlek küldj nekem egy pónilovat. <br />Eddig még sose kértem semmit. <br />Utánanézhetsz. <br /><br />Bruce <br /><br />--<br /><br />Kedves Isten úr! <br /><br />Jobb lenne, ha az emberek nem jönnének szét olyan könnyen. <br />Rajtam három öltés van, és kaptam injekciót is. <br /><br />Janet <br /><br />--<br /><br />Kedves Isten! <br /><br />Ha nekem adod Aladdin lámpáját, bármit Neked adok, amit csak akarsz, kivéve a pénzem és a sakk-készletem.<br /><br />Raphael <br /><br />--<br /><br />Kedves Isten! <br /><br />Lehet, hogy Káin és Ábel nem ölte volna meg egymást annyira, ha külön szobájuk lett volna.<br />Nálunk ez működik a bátyámmal. <br /><br />Larry<br /><br />--<br /><br /><br />Kedves Isten! <br /><br />Lefogadom, hogy nagyon nehéz neked mindenkit szeretni az egész világon. <br />Mi csak négyen vagyunk a családban, és mégse megy. <br /><br />--<br /><br />Kedves Isten! <br /><br />A bátyám elmondta, hogy hogyan születünk. <br />Nem hangzik valami jól. <br /><br />Marsha <br /><br />--<br /><br />Azt tanultuk, hogy Edison csinálta a fényt. De a hittanórán azt mondták, hogy Te csináltad. <br />Biztos vagyok benne, hogy ellopta az ötleted. <br /><br />Donna <br /><br />--<br /><br />Kedves Isten! <br /><br />Nem gondoltam, hogy a narancssárga megy a lilával, amíg kedden nem láttam a naplementét, amit Te készítettél. Klassz volt. <br /><br />Eugene <br /><br />--<br /><br />Kedves Isten! <br /><br />Ha vasárnap figyelsz a templomban, megmutatom az új cipőmet. <br /><br />Mickey<br /><br /><br /><br /><div align="center">* * *&nbsp;</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-4864639557565923015?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-23356228260318243512010-10-13T18:16:00.002+02:002010-10-20T10:12:46.429+02:00<b>Feldmár András</b><br /><br />A görögök úgy tartották, hogy azért vagyunk itt a Földön, hogy gyakoroljuk a meghalást.<br />Hát úgy is mindannyian meghalunk - hát miért ne gyakorolnánk?! <br />Legalább akkor szépen tudunk meghalni.<br />...<br />Na ez a meghalás és újraszületés élmény: miről szól ez?<br /><br />Ez arról szól: ahogy az ember meghal, a meghalás élménye az, hogy az ember mindent elenged. <br /><br />Mindent.<br />...<br /><br /><br /><br /><div style="margin-bottom: 0px; margin-left: 0px; margin-right: 0px; margin-top: 0px;"><b>A. D. Mello</b></div><div style="margin-bottom: 0px; margin-left: 0px; margin-right: 0px; margin-top: 0px;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0px; margin-left: 0px; margin-right: 0px; margin-top: 0px;">Egyik tanítványnak haza kellett sietnie, mert azt a hírt kapta, hogy leégett a háza.</div><div style="margin-bottom: 0px; margin-left: 0px; margin-right: 0px; margin-top: 0px;">Mivel már idős volt, visszatértekor a többiek kifejezték részvétüket.</div><div style="margin-bottom: 0px; margin-left: 0px; margin-right: 0px; margin-top: 0px;">A Mester azonban csak ennyit mondott: - Így majd könnyebb lesz meghalni.</div><div><br /></div><br /><b><br /></b><br /><b>Feldmár András</b><br /><br />...<br />És ebben a mindenben benne van az is, hogy minden beidegződött szokását az ember elengedi.<br />...<br />Tehát rájön, arra, hogy a szokás - a beidegződött szokás - az egy illúzió.<br /><br />Hogy nem kell többé azt tenni, amit megszokott az ember.<br />És az, amikor az ember újraszületik, egy nagyon erős szimbólum arra, hogy minden pillanat egy kritikus pillanat: minden pillanatban megváltozhatunk.<br /><br /><div style="text-align: center;">Sosem késő!</div><div style="text-align: center;"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=P3OQfsQGZ-M">(Hernádi Judit: Sohase mondd)</a></div><br />Hogy az, hogy a szokásainknak rabjai vagyunk, az is egy illúziói. Az csak egy olyan alibi arra, hogy ne változzunk.<br /><br /><br /><b>A. D. Mello</b><br /><br />A medve le-föl járkált húszlábnyi ketrecében. Amikor öt év múlva a ketrecet leemelték róla, a medve továbbra is csak a szokásos területen mozgott, mintha a rácsok még mindig ott volnának. Ott is voltak. Neki!<br /><br /><br /><b>Feldmár András</b><br /><br />De szabadok vagyunk és a szabadság és a választás az a realitás és minden pillanatban azt tehetünk, amit akarunk.<br />...<br />Újra lehet kezdeni, mindenféle szokás nélkül - új szokásokat lehet megtanulni.<br /><b><span class="Apple-style-span" style="font-weight: normal;"><br /></span></b><br /><b><span class="Apple-style-span" style="font-weight: normal;"><br /></span></b><br /><div style="text-align: center;">Én vagyok az áldozat, én vagyok a tettes<br /><a href="http://www.youtube.com/watch?v=tk-yB8Hg844">(Európa Kiadó: Küldj egy jelet!)</a></div><b><span class="Apple-style-span" style="font-weight: normal;"><br /></span></b><br /><br /><b>Feldmár András</b><br /><br />Ő volt az első aki azt mondta nekem, hogy talán arra kellene odafigyeljek, hogy: <br /><br />"Ki csinál mit kivel?"<br /><br />"Ki tesz mit kivel?"<br /><br /><div align="center"><a href="http://www.freevlog.hu/video/16679.html">(Pixar: Presto)</a>&nbsp;</div><br /><br /><b>A. D. Mello - Felszabadulás</b><br /><br />- Hogyan lehetnék szabad?<br />- Találd ki, hogy ki kötözött meg - felelte a Mester. Egy hét múlva visszajött a tanítvány s így szólt:<br />- De senki sem kötözött meg.<br />- Akkor miért akarsz felszabadulni?<br /><br />Ez volt a megvilágosodás pillanata, a tanítvány hirtelen szabaddá lett.<br /><br /><br /><div style="text-align: center;">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-2335622826031824351?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-43428756822030898572010-10-07T19:52:00.000+02:002010-10-07T19:52:00.914+02:00<strong>Kos (03. 21. – 04. 20.)&nbsp;</strong><br /><br />Főnöknek nem vagy jó, mert fejjel mész a falnak.<br /><br />De beosztottnak sem vagy az igazi, mert fejjel rohansz a főnöknek.<br /><br />Kollégának sem vagy jó, mert olyan lusta vagy, mint a lajhár.<br /><br />Ügyfélnek azért nem felelsz meg, mert tiszteletlen vagy.<br /><br />Ügyintézőként pedig isten mentesen meg tőled, hiszen minden ügy az agyadra megy.<br /><br />Kritikusnak sem vagy jó, mert nem tűröd a vitát.<br /><br />A férj szerepére azért nem vagy alkalmas, mert könnyen feladod.<br /><br />Feleségnek pedig azért nem, mert nem vagy elég megértő.<br /><br />Járművezetőnek sem vagy jó, mert olyan erőszakos vagy, mint a piaci légy.<br /><br />Gyalogosnak meg azért nem, mert hebehurgyán közlekedsz.<br /><br />Tapintatlanságod miatt az orvosi pálya sem ideális neked.<br /><br />Fiatalnak azért nem vagy jó, mert minden ellen lázadozol.<br /><br />Öregnek meg azért nem, mert makacs vagy.<br /><br />Eladónak azért nem, mert mindent a vevőre akarsz tukmálni.<br /><br />Vásárlónak meg azért nem, mert gyorsan elveszíted a türelmed, és képtelen vagy sorban állni.<br /><br />Tudod minek vagy jó?<br /><br />Egyedül Kosnak!<br /><br /><br /><div align="center">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-4342875682203089857?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-52376003577708272512010-10-01T19:39:00.010+02:002010-10-01T19:39:00.098+02:00<b>Feldmár András - Végzet, sors, szabad akarat</b><br /><br />Most éppen arra gondoltam, hogy a Nobel-díjas orosz származású költő, Joseph (Joszif) Brodszkij a neve... ő nagyon sokszor beszélt arról, hogy érezte a saját szabadságát.<br /><br />Amikor fiatal volt és Oroszországban élt (a Szovjetunióban), akkor egyszer elkapták az utcán.<br /><br />Kérdezték, hogy hol dolgozik. <br /><br />Az válaszolta erre, hogy ő költő.<br /><br />És ekkor elküldték Szibériába szolgálatra, mert mondták neki, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék. Elküldték egy ilyen munkatáborba, ahol nagyon sok fát kellett vágnia.<br /><br />Megírta és beszélt is arról, hogy nagyon fontosnak találta: egy pillanatra se érezze magát áldozatnak.<br /><br />Ő (szerintem) nagyon helyesen rájött fiatal korában, hogy abban a pillanatban, amikor az ember úgy éli az életét, mint egy áldozat, akkor tulajdonképpen vége van az életének.<br /><br />És Brodszkij szerint nincs olyan helyzet, amiben az embernek áldozatnak kellene érezni önmagát.<br /><br />Akkor, amikor ő ott volt abban a táborban, nem volt semmi hatalma (mert hát milyen hatalma lenne az embernek egy ilyen szibériai munkatáborban?).<br /><br />De amikor azt mondták neki, hogy ennyi és ennyi fát kell felvágni a nap végére, akkor ő kétszer annyit vágott fel.<br /><br />Így tartotta meg a szabadságát.<br /><br />Tehát nem azt csinálta, amit valaki más mondott - ő senki másnak nem lett a rabszolgája. <br /><br />Viszont azt is tudta, hogyha kevesebbet vágott volna fel, vagy azt mondta volna, hogy én nem vágok fát, akkor megölték volna.<br /><br />De amikor kétszer annyit vágott fel, mint amennyit mondtak neki, akkor nem tudták, hogy mit csináljanak vele. Akkor úgy hagyták, néztek rá, mintha őrült lett volna.<br /><br />Így tartotta meg a szabadságát.<br /><br /><br /><b>Biblia, Máté evangéliuma 5.:</b><br /><br />39. <br />Én pedig azt mondom néktek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem a ki arczul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orczádat is.<br /><br /><div style="text-align: center;">Persze <a href="http://durumdara.blogspot.com/2010/09/valami-megvaltoztathatatlan.html">nem mindenhol válik be</a>...</div><br /><div style="text-align: center;">... és a békítés sem.<br /><a href="http://www.mesterkurzus.com/index.html?link=kepeslap&amp;kid=14">[Popper Péter: "Dühös embert ne nyugtass"]</a></div><br />40. <br />És a ki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a felsőt is.<br /><br />41. <br />És a ki téged egy mértföldútra kényszerít, menj el vele kettőre.<br /><br /><br /><div style="text-align: center;"><i>Jóóó, ez csak egy vélemény...</i></div><div style="text-align: center;"><i>(Harcosok klubja)</i></div><br /><br /><div style="text-align: center;"><i>... de végső soron az ego összetörésére is alkalmas</i></div><br /><a href="http://www.terebess.hu/keletkultinfo/castaneda/02.html">Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz - Vacak zsarnokocskák</a><br /><br />Hat hónapot töltöttem abban a házban a harcoslét négy tulajdonságát gyakorolva. Ennek a négy tulajdonságnak köszönhetem, hogy sikerült. Egyetlenegyszer sem zuhantam vissza az önsajnálatba vagy sírtam a tehetetlenségtől. Vidám voltam és derűs. Önuralmam és önfegyelmem soha nem tapasztalt erővel működött, és végre láthattam, mit jelent a béketűrés és az időzítés a kikezdhetetlen harcosok esetében. Ráadásul egyszer sem kívántam az emberem halálát.<br /><br />A jótevőm valami nagyon érdekes dolgot mondott nekem. A béketűrés azt jelenti, hogy az ember lelkileg visszatartja azt, amiről harcosként tudja, hogy igazság szerint meg kellene történnie. Nem azt jelenti, hogy a harcos minden idejét arra fordítja, hogy valakinek túljárjon az eszén, vagy hogy leszámoljon valakivel. A béketűrés valami ettől független dolog. Ha a harcosnak elegendő önuralma, önfegyelme van, és rendelkezik az időzítés képességével, a béketűrés önmagától biztosítja azt, hogy mindenki megkapja, ami jár neki. <br /><br /><br /><div style="text-align: center;">Erkölcsi háttérrel<br /><a href="http://www.youtube.com/watch?v=fpTK90Kuwvo">[Békés Harcos: "A mások szolgálata"]</a></div><br /><br /><div style="text-align: center;">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-5237600357770827251?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-59989155392099725852010-09-30T18:30:00.001+02:002010-10-01T13:05:47.954+02:00<b>A. D. Mello - Realizmus</b><br /><br />A hamiskártyás így szólt egyszer a Mesterhez:<br />- Kártyázás közben tegnap rajtakaptak, hogy csaltam, hát jól elvertek, és kidobtak az ablakon. Mit tanácsolsz, mit tegyek?<br />A Mester mélyen az ember szembe nézett, és azt mondta:<br />- Ha én a helyedben lennék, mostantól fogva csak a földszinten játszanék.<br />Ez aztán felbolydította a tanítványokat. Azt kérdezték, illetve követelték:<br />- Miért nem mondtad neki, hogy ne csaljon többet?<br />- Mert tudtam, hogy úgysem bírná megállni - hangzott a Mester egyszerű és mély értelmű magyarázata.<br /><br /><br /><div style="text-align: center;">Az Uralkodó munkát keres...<br /><a href="http://www.youtube.com/watch?v=aKWVCv8uWDI">(The Emperor Gets a Job - Star Wars)</a></div><br /><br /><div style="text-align: center;"><i>Az elméletek és a valóság harcában <br />leginkább utóbbi szokott felülkerekedni</i></div><br /><br /><b>Robert N. Charrette - Keresd a magad igazát</b><br /><br />- Bűn? Lélek? Sápadtarcú, te összevissza beszélsz!<br /><br />Én nem járom Jézus útját.<br /><br />Elég hamar rájöttem, hogy az nem passzol a szennyel az utcán.<br /><br />Amikor legutóbb odatartottam az arcomat, a végén ki kellett cseréltetni. - Szellem megrázta a fejét.<br /><br /><br /><div style="text-align: center;">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-5998915539209972585?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-40677202202336399422010-09-29T18:56:00.000+02:002010-09-29T18:56:51.253+02:00<strong>Popper Péter - Várj, amíg eljön az órád</strong><br /><br />Günther Vaxmuth svájci biológusról fennmaradt egy történet, hogy amikor az élete nagyon válságosra fordult, elment Tibetbe. Viszontagságos út után egy kolostor befogadta, felápolta.<br /><br />Majd megkérdezték, hogy mi szél hozta erre?<br /><br />Amikor elmondta, hogy az önmegvalósítás igénye, hogy önmagát keresi, visszafordították.<br /><br />- Ha Ön nem találja meg a szellemi útját a saját hazájában, itt sem fogja megtalálni!<br /><br />Hogy mondta Terentius?<br /><br />Csak égboltot vált és nem lelket, aki áthajózik a tengeren.<br /><br /><br /><div align="center">* * *&nbsp;</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-4067720220233639942?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-42488634087256929802010-09-28T18:36:00.010+02:002010-09-28T18:56:25.943+02:00<div style="margin-bottom: 0cm;"><strong>Carlos Castaneda - Az erő második köre</strong><br /><br />Sok évig nem tudta kitalálni, hogyan cserkéssze be a gyengeségét.<br /><br />Egy nap, azonban, annyira elege lett a kövérségéből, hogy huszonhárom napig nem evett. Ez volt kezdeti lépés, ami megtörte a fixációját.<br /><br />Aztán azt találta ki, hogy szivaccsal kitömi a száját, így a megbízói azt hiszik, begyulladt a foga, és nem tud enni. A kibúvó nem csak a munkáltatóknál, hanem saját magánál is működött, mivel ahogy rágta a szivacsot, olyan érzése volt, mintha enne.<br /><br />La Gorda nevetett, amikor elmesélte, hogyan járkált évekig szivaccsal a szájában, amíg a mértéktelen evési szokása megtört.<br />&nbsp;– Ez volt minden, amit tenned kellett, hogy megtörd a szokásodat? – kérdeztem.<br />&nbsp;– Nem. Azt is meg kellett tanulnom, hogyan egyek úgy, mint a harcos.<br />&nbsp;– És hogyan eszik a harcos?<br />&nbsp;– A harcos csendben és lassan eszik, egyszerre csak nagyon kicsi adagot. Én régebben mindig beszéltem evés közben, nagyon gyorsan ettem, és ettől rengeteget ettem egy ültő helyemben.<br /><br />A Naguál elmondta, hogy a harcos négy falat ételt eszik egy alkalommal. Kis idő múlva eszik még négy falatot, és így tovább. <br /><br /><div align="center"><br /></div><div align="center">* * *&nbsp;</div><div align="center"><br /></div></div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-4248863408725692980?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-38350361992825070412010-09-21T18:13:00.002+02:002010-09-23T14:13:22.904+02:00<b>Carlos Castaneda - Mágikus gyakorlatok</b> <br /><br />Don Juan nagyszámú gyakorlatot tanított meg nekem, de ennek a gazdag tudásanyagnak a birtokában is meghagyott abban a hitben, hogy nemzetségének én vagyok az utolsó láncszeme. Ennek a szerepnek az elfogadása számomra automatikusan magában foglalta azt a feladatot, hogy új utakat keressek nemzetsége tudásának elterjesztésben, mivel számára nem volt kétséges, hogy a hagyományt ápolni, folytatni kell. <br /><br />Ezzel kapcsolatban tisztáznom kell egy nagyon fontos pontot: don Juan számára sohasem maga a tanítás, tudásának továbbítása volt a fontos, hanem az, hogy nemzetsége fennmaradjon.<br />Három másik tanítványa és én voltunk az eszközök - akiket állítása szerint maga a szellem választott ki, mégpedig az ő közreműködése nélkül -, hogy biztosítsuk e szellemi örökség folytonosságát.<br />Ezért don Juan titáni erőfeszítéssel dolgozott azon, hogy mindent, amit a mágiáról, a samanizmusról és a nemzetsége kifejlődéséről tudott, megtanítson nekem.<br /><br />Oktatásom során ráébredt, hogy az én energiaalakzatom olyan mérhetetlenül különbözik az övétől - legalábbis ő úgy látta -, hogy ez csakis a nemzetsége végét jelentheti. Megmondtam neki, hogy bármilyen - mégha alig érzékelhető - különbség létezik is kettőnk között, roppantul zokon veszem ezt a következtetést.<br />Nem szívesen vettem magamra azt a terhet, hogy én vagyok nemzetsége utolsó képviselője, és az érvelését sem értettem.<br /><br /><div align="center"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=o8lPEgqE16o">(Yann Tiersen: Live aux eurock rue de cascades)</a><br /></div><br /><b>Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz</b><br /><br />Megkérdeztem don Juantól, lehet-e tenni valamit azért, hogy az emberek jobban megértsék a tudomás izzásának mibenlétét.<br />- Nem, semmit - felelte. - A látók legalábbis semmit sem tehetnek. A látók célja az, hogy szabadok legyenek, hogy ítélkezésre képtelen, elfogulatlan tanúként éljenek; ha nem így lenne, egy kiigazított ciklus létrehozásának felelősségét kellene magukra vállalniuk, amit magától senki nem tehet. Az új ciklusnak, ha el kell jönnie, magától kell létrejönnie.<br /><br /><br /><b>A. D. Mello</b><br /><br />Annak a házaspárnak, amelyik nagyon izgult gyermekeik felnevelése miatt, ezt a rabbinikus&nbsp;tanácsot adta a Mester:<br />- Gyermekeiteket ne korlátozzátok saját tudásotokkal, mert ők már egy másik korban születtek.<br /><br /><br /><div style="text-align: center;">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-3835036199282507041?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-12052488698987420122010-09-19T19:45:00.002+02:002010-10-01T15:05:57.462+02:00<b>Müller Péter - Félelem, hit, gyógyulás</b><br /><br />Bár képes a csodatettre - nem él vele.<br />...<br />Mert teljesen tudatában volt annak, hogy a teremtés nem véletlenül olyan, amilyen.<br />Hogy az ember miért fél.<br />Miért van belezárva a földi testébe.<br />Miért vállalja ezt a földi sorsát.<br />Miért él itt lefokozva.<br />Miért nem "atombomba", hanem csak "kis gőzkazán", és "kis benzinmotor".<br />Pici kis dobogó szívecske - nem nagyobb, mint egy kanárimadár.<br /><br />HAGYNI KELL AZ EMBERT MEGÉRNI!<br /><br />HAGYNI KELL AZ ÚTJÁN MENNI!<br /><br />HAGYNI KELL ELBUKNI!<br /><br />És újra,<br />és újra,<br />és újra fölemelni...<br /><br />Nem csodákkal legázolni!<br />BENNE KELL HAGYNI AZ EMBERT A SORSÁBAN ÉS CSAK KINYÚJTANI HOZZÁ A KEZEMET - HOGY HA JÖNNI AKARSZ, AKKOR GYERE ARRAFELÉ, AMERRE ÉN VAGYOK.<br /><br />DE NEM EGY MÁGIKUS PÁLCÁVAL INTENI ÉS LEMOSNI RÓLA A TEREMTÉS MINDEN FELADATÁT...<br /><br />... MERT AZ MEGOLDANDÓ FELADAT!<br /><br /><br /><div style="text-align: center;">Az egyszerű út - az naivitás!<br /><a href="http://www.youtube.com/watch?v=tvTguP568YY">(Musical: Mozart - Az egyszerű út)</a></div><br /><br /><div align="center">* * *&nbsp;</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-1205248869898742012?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-43871683987041673342010-09-17T19:55:00.008+02:002010-09-17T19:55:00.388+02:00<b>Selvarajam Yesudian - Sport és Jóga</b><br /><br />A nyugati embernek, saját tapasztalásom szerint, az a hi­bája, hogy sokat és sietve eszik. <br /><br />Minden gépész tudja, hogy a sok fűtés, a sok szén idő előtt elkoptatja a kazánt és megtölti ártalmas salakkal. Az emberi testben a helytelen táplálkozás folytán felhalmozódott salak időnként különböző betegségek alakjában tisztul ki a szervezetből. <br /><br />Tipikus tisztulási betegség az Európában influenzának nevezett kór. Hosszadalmas és nem e könyv keretébe való volna részletesen elmondani, hogy mi váltja ki, de tény, hogy időnként a felhalmozódott, testünk­be nem való anyagot a természet részben magas lázzal kiégeti, részben pedig erős váladékképződéssel, huruttal eltávolítja a testből. <br /><br />Ezt a betegséget nevezik itt influenzának, és csak az kapja meg, aki túl sokat és szennyező ételeket eszik. <br /><br />Jellemző, hogy míg a jól táplált Európában jóformán szünet nélküli influenzajárványok hullámzottak, a háború utáni éhínség ide­jén az influenzajárvány hirtelen megszűnt. <br /><br />Olyan országban töltöttem ezt az időt, ahol az éhínség nagy méreteket öltött és hosszú ideig tartott. Emberi logikával feltételezhető volt, hogy a legyengült lakosság körében az ősz és a tél erős járványt fog kiváltani. <br /><br />Ehelyett az influenza jóformán teljesen megszűnt. <br /><br />Az emberek nem szennyezték be húsevéssel vérüket, a túlzott táplálékfelvétel utáni emésztés és a feleslegnek a testből való eltávolítása amúgy is meghaladta volna szervezetük képessé­gét. Annak ellenére, hogy nagyon kevés kivétellel majdnem az egész lakosság fűtetlen szobákban és hivatalokban töltötte a 12-15 fokos hideg telet, a ködös, esős, szeles őszt - mégsem tört ki influenza! <br /><br />A hiányos táplálkozás kevésbé egész­ségtelen, mint a túlzott! Az emberi szervezet bámulatosan kevéssel beéri és ha kell, a vízből, levegőből pótolja a hiányt, de a túl sokkal nem tud mit kezdeni, megszakadásig igyekszik feldolgozni, de ha még mindig beleraktározzák a felesleget, kénytelen hurutokkal és lázakkal nagytakarítást rendezni.<br /><br />Egy mohamedán indus hitrege szerint Allah minden ember születésénél bizonyos ételmennyiséget szab ki az illető egész életére. Ha az ember ezt előbb eszi meg, előbb hal meg. Minél jobban takarékoskodik az evéssel, annál hosszabb ideig tart az élete.<br /><br />A mértékletesség és az ésszerű aszketizmus hirdetésé­ben így egyezik meg a mohamedán hitrege, a keresztény Biblia, a tibeti lámák és az indiai maharisik ősi tanításaival...<br /><br /><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;">Fehér ember - túl sokat zabálsz!<br /><a href="http://www.youtube.com/watch?v=V6UqzIVBhB8">(Film - Mindenki megvan: "Nem vettem tudomást a jelekről")</a></div><br /><br /><div style="text-align: center;">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-4387168398704167334?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-50950983707919806712010-09-16T19:54:00.003+02:002010-09-20T10:59:22.621+02:00<b>KAJÁLOD?</b><br /><br />Rengeteg olyan kifejezés van a magyarban, ami valamilyen módon az étellel kapcsolatos. <br /><br />Például amikor perecelsz egyet. <br /><br />Vagy elmész csak úgy céltalanul kolbászolni a városba. <br /><br />Vagy rizsázol valakinek, például abból a célból, hogy később megrépázd, de az is lehet, hogy ő meg utána megmogyoróz.<br /><br />Ilyenkor nem kell sokat tökölni, ha egyszer már lekenyerezted.<br /><br />Veled ne kukoricázzon.<br /><br />Persze ha éjszakai pillangó, akkor tejelned kell, mert kisajtolja belőled, ezt általában előre le is vajazzátok, amikor még úgy be vagy sózva, hogy borsózik a hátad, és nem gondolsz arra, hogy utána annyira fel leszel paprikázva, hogy majd' becsokizol.<br /><br />Nem ér a nevem, káposzta a fejem.<br /><br />És ha erre nem tudsz mit mondani, akkor mákom van...<br /><br /><br /><div style="text-align: center;">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-5095098370791980671?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-90090063004148354852010-09-14T19:32:00.002+02:002010-09-14T19:32:00.144+02:00<div align="left"><strong>A. D. Mello</strong></div><div align="left"><br /></div><div align="left">Egy fiatalember lelkesen magyarázta, hogy mit szeretne tenni a szegényekért.&nbsp;</div><div align="left">A Mester megkérdezte:</div><div align="left">&nbsp; - Mikor akarod álmodat megvalósítani?</div><div align="left">&nbsp; - Mihelyt elérkezik rá az alkalom.</div><div align="left">&nbsp; - Az alkalom sosem érkezik meg. Itt van.</div><div align="left"><br /></div><div align="left">ÁLOMBELI SZERZŐDÉS&nbsp;</div><div align="left"><br /></div><div align="left">Már kilenc óra volt, de Naszreddin még mindig aludt.&nbsp;</div><div align="left">A nap már magasan járt, a madarak csicseregtek a fán, és Naszreddin reggelije kezdett kihűlni.&nbsp;</div><div align="left">Ezért aztán a felesége felébresztette. Naszreddin roppant dühös lett.</div><div align="left">&nbsp;- Miért ébresztettél fel éppen most? - üvöltött feleségére. - Nem tudtál volna még egy kicsit várni?</div><div align="left">&nbsp;- A nap már magasan jár - kezdte a szegény asszony -, a madarak csicseregnek a fákon, és kihűl a reggelid.</div><div align="left">&nbsp;- Bolond nőszemély! - kiáltotta Naszreddin. - A reggeli semmiség ahhoz a százezer-aranyas szerződéshez képest, amelynek aláírásához készülődtem.&nbsp;</div><div align="left">Azzal befordult a fal felé, és ágyában forgolódva próbált ismét elaludni, hogy visszatérjen az álmához és az elveszett szerződéséhez.&nbsp;</div><div align="left"><br /></div><div align="center"><br /></div><div align="center"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=BPdiqgLPI4k">"Rossz úton jár az, aki álmokból épít várat és közben elfelejt élni!"</a></div><div align="center">Albus Dumbledore</div><div align="center"><br /></div><div align="center"><a href="http://www.sg.hu/cikkek/75599/feladta_wow_os_eletet_a_valosagert">A gépben lakozó WOW-ember kiszakad...</a></div><div align="center">"Ne feledd, minél királyabbul fest a karaktered, annál szánalmasabb az életed."</div><div align="center"><br /></div><div align="center"><br /></div><div align="center">* * *&nbsp;</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-9009006300414835485?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-88724941647544182992010-09-14T19:25:00.001+02:002010-09-14T19:25:00.380+02:00<b>Dr. Sári László - A fogyasztói társadalom csapdái</b><br /><br /><br />Rá is kényszerülünk sajnos, hogy beszálljunk. Ez az elvárás.<br /><br />Az iparkodásba, a nyüzsgésbe be kell szállni. Különben szörnyű szemrehányásokat kapunk.<br /><br />De ki lehet ezeket cselezni.<br /><br />Át lehet verni.<br /><br />Miközben valami babrálok, arra gondolok, amire akarok.<br /><br />És azt érzek, amit akarok.<br /><br />Azt rejtek a szívembe, amit akarok.<br /><br />És nem is tudnak róla!<br /><br /><br /><br /><br /><div align="center">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-8872494164754418299?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-4302828457682938482010-09-14T19:00:00.015+02:002010-09-14T19:00:01.989+02:00<strong>David C. Korten - Gyilkos vagy humánus gazdaság?</strong><br /><br />Adj kölcsönt!<br /><br />Amint a kölcsönvevő országok annyi kölcsönt vettek fel, amennyinek a visszafizetése már messze meghaladta a lehetőségeiket, előlépett a Világban és az IMF mint az adósságok begyűjtője, és azt mondta nekik: "Elnézést, de mivel önök nem tudnak fizetni, majd mi átstrukturáljuk az önök gazdaságát, hogy visszakaphassuk azt a pénzt, amivel tartoznak nekünk.<br /><br />A szociális kiadásokat meg kell szüntetni. A gazdagok adóját csökkenteni kell, mert így lehet idevonzani a külföldi befektetőket.<br /><br />Adják el a természeti erőforrásaikat külföldi gazdasági társaságoknak!<br /><br />Privatizálják a közösségi vagyont és a közszolgáltatásokat!<br /><br />Állítsák át a mezőgazdaságukat és az iparukat exportcikkek gyártására, hogy a gazdag országok fogyasztását támogassák! (Természetesen a "támogatás" szót nem használták. Valószínűleg viszonylagos előnyök"-ről beszéltek inkább.)<br /><br />És nyissák meg a határaikat a külföldi termékek előtt.<br /><br />(Elméletileg erre azért van szükség, hogy segítsen a hazai gyártóknak versenyképesebbé válni a külpiacokon a gyártáshoz szükséges inputok vámmentes beengedésével.)<br /><br /><br /><div align="center">És hogyan zajlik ez az életben?</div><div align="center"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=plU_9BpHhCw">(A Nagy Kiárusítás)</a></div><div align="center"><br /></div><br /><div align="center">Urald!!!</div><br />A brit Kelet-Indiai társaság (alapítva 1600-ban) Anglia első számú eszköze volt India gyarmatosítására, és a társaság úgy uralkodott az országban egészen 1784-ig, mintha az a magántulajdona lett volna.<br /><br /><em>Megjegyzés: végül is hasonló okok miatt zárta le kikötőit Japán 1639-ben, igaz itt a "keresztény bosszúvágy" is szerepet játszott...</em><br /><br /><div align="center"><br /></div><div align="center">Vagy foglald el, hogy ott termeltethesd az árudat szarért-húgyért, <br />vagy rájuk sózhasd mindazt, amire neked már nincs szükséged!&nbsp;</div><div align="center"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=fb8oC1JGICY">(Good Will Hunting: "Hogy miért ne dolgozzak Önöknek?")</a></div><div align="center"><br /></div><br /><div align="center">Ki az igazi úr? Aki minőségnövelés nélkül&nbsp;</div><div align="center">elkérheti a többet ugyanazért!<br /><a href="http://www.egely.hu/?page=dokumentum&amp;id=6&amp;lang=hun">(Egely György: Apokalipszis 2012)</a></div><div align="center"><br /></div><div align="center"><br /></div><div align="center">Pedig fogynak, nagyon fogynak a palettáról a színek<br /><a href="http://bekesikultura.hu/ismeretterjesztes/hetesi-zsolt-az-utolso-ora-hi-radas-a-fold-allapotarol">(Hetesi Zsolt: Utolsó óra)</a></div><div align="center">... <a href="http://szentkoronaradio.com/ittechtudomany/2008_10_14_a-felelt-jovo-hetesi-zsolt-fizikus-irasa">feléljük</a>, amink van?</div><br /><br /><div align="center">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-430282845768293848?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-53844091480462386052010-09-13T20:03:00.017+02:002010-09-13T20:03:00.275+02:00<b>John Caldwell - A Káosz Éve</b><br /><br />Megálltak a kikötő szélén, egy roskadozó kőház korhadt faajtaja előtt.<br />- Mostantól el a lakásod, Skandar Graun. Viseld gondját, mert ha a fejedre omlik, másikat nem kapsz!<br /><br /><br /><div align="center">Sajnos...<br /><a href="http://tv2.hu/naplo/video/ahol-folyamatos-a-patkanyinvazio-kassa-masik-arca">(Kassa, Lakótelepi gettó)</a></div><div align="center"><br /></div><div align="center">... pedig egy dolog a szegénység és más az igénytelenség.</div><div align="center"><br /></div><div align="center">Úgy hiszitek, fallal védekezhetőnk?<br /><a href="http://index.hu/video/2010/09/08/szlovak_fal/">(Szlovák fal)</a></div><div align="center"><br /></div><div align="center">Hát nemigen, ha az emberi társadalom az, ami belülről rothad.<br />Ahogy a lelkiség is...<br /><a href="http://www.youtube.com/watch?v=U64kHFwKEjU">(Neurosis: Souls at Zero)</a></div><div align="center"><br /></div><div align="center">Krisztus után Káosz&nbsp;</div><div align="center"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=6ODNxy3YOPU&amp;feature=related">(Sepultura: Chaos AD - Refuse/Resist)</a></div><div align="center"><br /></div><div align="center">Túl sok ember, túl sok probléma...<br /><a href="http://www.youtube.com/watch?v=9ZtWABLuWHo">(Genesis: Land of confusion)</a>&nbsp;</div><br /><div align="center"><br /></div><div align="center">* * *&nbsp;</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-5384409148046238605?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-12311415902141339472010-09-09T20:54:00.004+02:002010-09-10T08:42:06.583+02:00<b>Biegelbauer Pál: Ki vagyok én?</b><br /><br />Néhány mondat erejéig hadd térjek ki egy fogalomra (vagy valóságra, teljesen mindegy, nagyon sok mindenféleképpen nevezik: a mi kultúránkban úgy nevezik, hogy Isten).<br /><br />Sajnos, ha az ember a Kossuth rádiót fél kettő tájban bekapcsolja, és valamilyen vallási műsort hallgat, egy igen furcsa istenkép bontakozik ki.<br />Olyan istenkép, ami mindannyiunkban benne van valamilyen módon, valami nagyúr, aki hatalmas, dicsőséges, jó és irgalmas. Aki büntet és jutalmaz, akit lehet kérni és vagy teljesíti, vagy nem, amit kérünk (ebben eléggé kiszámíthatatlan).<br /><br />Mondhatnám úgy, hogy egy egyetemesen elterjedt istenkép kevésbé hízelgően megfogalmazva a következő:<br />Van egy kaporszakállú vén kukkoló, aki állandóan lesi, mikor teszek jót-rosszat, hogy büntessen-jutalmazzon, és a mennyei butikos, aki megfelelő lemondás, meg ima fejében vagy megad, vagy nem ad meg valamit.<br /><br />Ez az istenkép él és virul. Holott vallástörténetileg kétezer éve tökéletesen érvényét vesztette. Már nem is szabadna erről beszélni gyakorlatilag.<br /><br />De nem kell itt épp a kereszténységhez fordulni - ez valamennyi, legalábbis a vallását tényleg komolyan vevő ember számára teljesen tarthatatlan.<br /><br />Vallásfilozófiát tanítottam, és amikor a tematikában eljutottunk az istenbizonyítékokhoz, hát a terem csordultig megtelt - még más évfolyamról is jöttek.<br />Más főiskoláról, más egyetemről is jöttek, hogy "jaj, hát végre bizonyítsák be az Istent!".<br /><br />És mondtam: "Biztos csalódást fogok okozni, mert mindenki azt várja, hogy azt az istent bizonyítsam be, annak a létét, aki őbenne van az Istenről.<br /><br /><b>A. D. Mello - Hiedelem</b><br /><br />A Mester Arisztotelészt idézte. "Az igazság keresésében jobbnak tűnik, s valójában szükséges is, hogy feladjuk a számunkra legkedvesebbet." És az "igazság" szót felcserélte az "Isten" szóval.<br />Később az egyik tanítvány ezt mondta a Mesternek:<br />- Kész vagyok, hogy Isten keresése érdekében lemondjak mindenről: jómódról, barátokról, családról, hazámról, még az életemről is. Mi mást adhatna még fel egy ember?<br />A Mester nyugodtan felelt:<br />- Istenről alkotott hiedelmeit.<br />A tanítvány szomorúan távozott, mert nagyon ragaszkodott a meggyőződéséhez. .lobban félt a "tudatlanságtól", mint a haláltól.<br /><br /><br /><div style="text-align: center;">Isten bukott el...<br />... avagy mi?<br /><a href="http://www.youtube.com/watch?v=HIgb7cMgJEw">(Metallica: The God that failed)</a></div><br /><br /><div style="text-align: center;">Az én kis személyes istenem<br /><a href="http://www.youtube.com/watch?v=0aHHymdRY5A">(Depeche Mode: Personal Jesus)</a></div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;">Hit, antihit - <a href="http://durumdara.blogspot.com/2009/07/antihit.html">egyre megy</a></div><br /><div style="text-align: center;"><a href="http://bookline.hu/product/home%21execute.action?id=1166253&amp;type=10&amp;_v=Camp_L_Sprague_de_Manotorony">Camp, L. Sprague de: Manótorony</a> - 7. fejezet<br /><br />Add fel a félelmed és csatlakozz!<br /><a href="http://www.youtube.com/watch?v=WCXdXkZc2tI">(Prong: Your fear)</a></div><br /><br /><div style="text-align: center;">* * * </div><div style="text-align: center;"><br /></div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-1231141590214133947?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-14213461616238520812010-09-08T19:30:00.006+02:002010-09-16T16:24:20.593+02:00<b>Biegelbauer Pál: Ki vagyok én?</b><br /><br />Mindegy, hogy mit csinálok.<br />Ha azt akkor is csinálom, ha tudom, hogy akár 1 óra múlva, 1 nap múlva, 1 hét múlva meghalok... és akkor is csinálom, akkor az biztos lényegi.<br /><br />A dolgok nem attól válnak lényegessé, vagy lényegtelenné, hogy MIT csinálok.<br /><br />Hanem: hogy HOGYAN csinálom.<br /><br />Hogy viszonyulok ahhoz, amit teszek.<br /><br />És ehhez nagyon nagyon hozzásegít a Halál ténye.<br /><br />Egyébként egy nagyon okos mondatot olvastam egy amerikai menedzser naplójából.<br />Harmincvalahány éves volt. Ő elment egy tréningre.<br /><br />És ott az előadó mondta, hogy meg fognak halni. Tudta ő ezt eddig is, de csak ekkor ÉRKEZETT el hozzá:<br />"Úristen! Meg fogok halni!"<br /><br />Szédelegve ment be a szállodai szobájába, és este, amikor leült, megírni a naplóját, akkor végkövetkeztetésképp arra a sokkra, hogy ő meg fog halni, azt írja a naplójában:<br />"Életemben most először gondoltam arra, hogy meg fogok halni. Végiggondoltam az egészet. És elhatároztam, hogy ÉLNI FOGOK!"<br /><br />Nem tud élni az, aki nem vetett számot a halálával. Miért?<br />Mert abszolút módon a halál, mint egy pengeéles lézerkés, elválasztja egymástól a lényegest a lényegtelentől.<br /><br /><br /><div style="text-align: center;"><a href="http://www.terebess.hu/keletkultinfo/castaneda/ixtlani/ixtlani_utazas.html">(Carlos Castaneda: Ixtláni utazás) </a></div><br /><br /><div style="text-align: center;">* * * </div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-1421346161623852081?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-73751294573937188172010-09-07T19:43:00.002+02:002010-09-07T19:43:00.733+02:00<strong>Popper Péter: Magány, társ, kapcsolat</strong><br /><br />A vállalt magányról:<br /><br />Én azt gondolom, hogy az ember tényleg egy társas lény.<br /><br />Szóval ez nem egy frázis.<br /><br />Tényleg társas lény, ősidőktől kezdve.<br /><br />Egyrészt. De nem csak társas lény!<br /><br />Hanem vannak olyan élethelyzetek, amiket csak egyedül lehet megélni.<br /><br />Én ebben egy kicsit pesszimista vagyok.<br /><br />Tehát azt gondolom, hogy minden nagy fontosságú, minden lényeges kérdésében az életnek az ember egyedül van.<br /><br />És egyedül éli meg...<br /><br />... akkor is, ha van partnere.<br /><br />Az már részletkérdés, hogy van egyedüli magány, meg társas magány.<br /><br />De nem szabad, hogy ilyen hamis illúziói legyenek az embernek, hogy kikerülheti az egyedüllétet bizonyos élethelyzetekben.<br /><br /><br /><div align="center"><em>Egyedül vagyunk, mert: senki sem olyan, mint mi. <br />Mert senki sem gondolkodik pont úgy, mint mi. <br />Mert senki nem érez pont úgy, mint mi. <br />Mert senki sem élte át pont azt, mint mi. <br />Ezért minden megosztásra való törekvés <br />hibádzik ezen a ponton:<br />amint kommunikálni kívánunk róla <br />egy más embernek, <br />aki másképp gondolkodik, <br />másképp érez, <br />és más életélményeken jutott odáig, ahol van.</em></div><br /><br /><div align="center">Nélküled semmi vagyok - de veled is...</div><div align="center"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=2cs8EkDyqCo">(David Bowie: Without you)</a></div><br /><br /><div align="center">* * *</div><div align="center"><br /></div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-7375129457393718817?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-66369535361340048172010-09-06T19:24:00.002+02:002010-09-15T14:55:01.702+02:00A kislány odafutott a galambokhoz, de azok szétrebbentek.<br />Az egyik madár azonban ijedtében elhagyta a tollát.<br />A kislány felemelte a fehérkés pihét és odaszólt neki:<br />- Hé, galamb, itt a szőröd! Dobom fel! Kapod el?<br /><br />Az apró leányzó mindenféle takarókból hatalmas halmot készített, majd ráült.<br />Egy idő után azonban el kellett hagyja, mert sürgősebb dolga akadt.<br />Mire visszatért, az anyukája eredeti céljuknak megfelelően bírta használatra a takarókat.<br />A kislány dühösen ráförmedt a mamira:<br />- Anya! Te széjjelrontottad a kotolómat!<br />(Kotol = kotlik; kotoló = fészek, alom)<br /><br />A nagymamára bízták a kislányt, aki már nagyon fáradt volt aznap este.<br />Ezért nem sok kedve volt főzőcskézni - pedig a gyerek tejbegrízt szeretett volna.<br />A többedjére kérlelés és elutasítás után a lányka azt mondta neki:<br />- Mama, nézd: van fokhagyma a szemem alatt?<br />- Nincs...<br />- Akkor főzzél tejbegrízt!<br /><br /><br /><div align="center">Gyerekek</div><div align="center"><a href="http://www.tu.tv/videos/situaciones-infantiles_1">(SITUACIONES INFANTILES</a>)</div><br /><br /><div align="center">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-6636953536134004817?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-83717760561637629192010-08-21T09:55:00.000+02:002010-08-21T09:55:00.996+02:00<b>Taisha Abelar - Absztrakt repülés</b><br /><br />– És most – mondta a széket közelebb húzva –, beszéljünk arról amivel a ma reggeli beszélgetésünket elkezdtük: az összegező gyakorlatról.<br />Borzongás futott át rajtam.<br />– Bár sejtelmem sincs miről beszélsz – mondtam de tudom, hogy valami jelentős dologról lesz szó és nem vagyok benne biztos, hogy kész vagyok erre.<br />– Azért idegeskedsz – hangsúlyozta mert egy részed megérezte, hogy az önmegújítás talán legfontosabb technikáját fogom feltárni előtted.<br />Türelmesen magyarázni kezdte, hogy azt nevezzük összegező gyakorlatnak, amikor a múltban lejátszódó eseményekből visszahívjuk az energiánkat. Az összegező gyakorlat abból áll, hogy felidézünk mindenkit, akivel valaha is találkoztunk, az összes helyet, amit láttunk és minden érzésünket, amit életünkben éreztünk, a jelennel elkezdve, egészen visszamegyünk a legkorábbi emlékekig, aztán tisztára söpörjük egyiket a másik után a söprő légzéssel.<br /><br />Kíváncsian figyeltem, de nem tehettem róla, úgy éreztem, képtelenség amit mond. Mielőtt bármilyen megjegyzést tehettem volna, határozott mozdulattal megfogta az államat és utasított, hogy lélegezzek be az orromon keresztül, mialatt a fejemet a bal oldalra fordította és aztán, miközben a fejemet jobbra fordította, lélegezzek ki. Majd egyetlen mozdulattal balra majd jobbra fordította, légzés nélkül. Ez a titokzatos lélegzésmód az összegező gyakorlat kulcsa, mivel a belégzés lehetővé teszi visszahozni az elvesztett energiánkat, míg a kilégzéssel kifújjuk az idegen, nem kívánt energiákat, melyek összegyűltek bennünk az embertársainkkal való kapcsolataink folyamán.<br /><br />– Ahhoz, hogy élhessünk és kapcsolatot teremthessünk, energiára van szükségünk – folytatta Clara. – Általában az az energia, amit az életünk fenntartására felhasználunk, örökre eltávozik tőlünk. Ha nem lenne az összegező gyakorlat, sohasem lenne lehetőségünk megújítani magunkat. Életünk összegezése és múltunk elsöprése a söprő légzéssel, mint egység működik.<br /><br />Visszaidézni mindenkit, akit valaha is ismertem és érezni mindent, amit egész életemben éreztem, abszurd és lehetetlen feladatnak látszott.<br />– Ez örökké eltarthat – mondtam, azt remélve, hogy ez a megjegyzésem megállítja a gondolatmenetét.<br />– Természetesen – mondta beleegyezően. – De biztosíthatlak róla Taisha, hogy ezt gyakorolva mindent visszaszerzel és semmit sem veszítesz.<br /><br />Néhány mély lélegzetet vettem, fejemet balról jobbra fordítva megismételtem a légzést, ahogy mutatta, csak azért, hogy kibékítsem és lássa, hogy figyelek.<br /><br />Merev mosollyal figyelmeztetett, hogy az összegező gyakorlat nem valami önkényes vagy szeszélyes dolog.<br /><br />– Amikor az összegező gyakorlatot végzed, próbáld érzékelni a hosszú, rugalmas szálakat, melyek a hasi részedből kinyúlnak – magyarázta. – Aztán a fejed forgó mozgását egyeztesd ezeknek a megfoghatatlan szálaknak a mozgásával. Ezek olyanok, mint a vezetékek, amelyek visszahozzák azokat az energiákat, amiket elhagytál.<br /><br />Ahhoz, hogy visszanyerjük az erőnket és egységünket, fel kell szabadítanunk a világ csapdájába esett energiánkat és visszahúzni magunkhoz. Amikor az összegező gyakorlatot végezzük, ezeket a rugalmas energiaszálakat kinyújtjuk a téren és időn át azokhoz a személyekhez, helyekhez és eseményekhez, amiket éppen vizsgálunk. Ennek eredményeképpen életünk minden mozzanatához vissza tudunk menni úgy, mintha valóban ott lennénk.<br /><br />Ettől a lehetőségtől kirázott a hideg. Bár elméletileg érdekelt, amit mondott, de nem szándékoztam visszaidézni a kellemetlen múltamat, még akkor sem, ha ez csak az agyamban létezett. Ha másra nem is, de arra legalább büszke voltam, hogy megszöktem egy elviselhetetlen életből. <br /><br />Nem akartam visszahatolni és szellemileg újra átélni mindazokat a pillanatokat, amiket olyan nagyon el akartam felejteni. Ugyanakkor Clara olyan komolyan és őszintén magyarázta el az összegező gyakorlat technikáját, hogy ellenkezésemet egy pillanatra félretéve a szavaira figyeltem. <br /><br />Megkérdeztem tőle, számít-e, hogy milyen sorrendben idézem fel a múltat.<br />– Az a legfontosabb – mondta, hogy újból átéljük az eseményeket és érzéseket, olyan részletesen, ahogy csak lehet, és a söprő légzéssel megérintve ezeket, szabadon engedjük a csapdába ejtett energiát.<br />– Ez a gyakorlat egy buddhista tradícióhoz tartozik? – kérdeztem.<br />– Nem – válaszolta komolyan. – Ez egy másik tradícióhoz tartozik. Egy nap majd megtudod melyik tradíció is ez.<br /><br /><br /><b>Carlos Castaneda – Mágikus gyakorlatok</b><br /><br />Összegezni annyit tesz, mint újraélni minden, vagy majdnem minden tapasztalatot, amelyben részünk volt, és így, az emlékezet segítségével, kisebb vagy nagyobb mértékben áthelyezni a gyűjtőpontot arra a helyre, amelyet az összegzéskor felidézett esemény történtekor foglalt el. <br /><br />Ez a folyamatos oda-vissza mozgás a múlt és a jelen, azaz a gyűjtőpont korábbi és mostani pozíciója között biztosítja a gyakorló sámánok számára a szükséges fluiditást, hogy vállalhassák a végtelenben tett utazásuk során felmerülő rendkívüli kockázatokat. <br /><br />A tensegritás gyakorlóinak az összegzés biztosítja azt a szükséges fluiditást, amelynek segítségével elkerülhetik a köznapi tudat világában ismeretlen kockázatokat.<br /><br />Az ősi időkben az összegzést mint formális eljárást úgy hajtották végre, hogy a <br />gyakorló visszaemlékezett minden személyre, akit ismert, és felidézett minden tapasztalatot, amelyet együtt élt meg a többiekkel. <br /><br />Don Juan azt javasolta nekem, a modern ember tipikus megtestesítőjének, hogy az emlékezés megkönnyítése végett újak egy listát mindazokról az emberekről, akikkel valaha is találkoztam. Amint elkészültem a listámmal, elmagyarázta, hogyan használjam. A listáról – amely visszafelé haladt az időben, a jelentől a múltba, életem első tényleges tapasztalatáig – fel kellett idéznem az első személyt és az utolsó alkalmat, amikor találkoztam vagy interakcióba léptem vele. Ezt a műveletet az összegzendő esemény elrendezésének hívják.<br /><br />Az aprólékos részleteket kimerítő visszaemlékezés, amely az emberi emlékezőképesség élesítésének leghatékonyabb eszköze – alapkövetelmény. <br /><br />Ez az emlékezés kiterjed az összes almáiig fizikai részlet felidézésére, például a helyszínre, ahol a szóban forgó esemény végbement. Mihelyt az eseményt elrendeztük, beléphetünk oda, ahol a színhely volt, és mintha tényleg ott lennénk, különleges figyelmet szentelhetünk minden fontos részletnek. <br /><br />Ha például az interakció egy irodában ment végbe, emlékeznünk kellene a padlóra, az ajtóba, a falakra, a képekre, az ablakokra, asztalokra és a rajtuk lévő tárgyakra, tehát gyakorlatilag mindenre, amit az ember egy pillantással megfigyelt, majd elfelejtett.<br /><br />Az összegzést mint formális eljárást a legközelebbi múltban történt események részletes felidézésével kell kezdeni. Ily módon a tapasztalat elsőbbsége példaértékűvé válik. A legközelebbi múltban történteken olyan eseményeket értünk, amelyekre az ember nagy pontossággal vissza tud emlékezni. amelyekre az ember nagy pontossággal vissza tud emlékezni. <br /><br />A varázslómesterek mindig számolnak azzal a ténnyel, hogy az emberi lények képesek olyan apró részletek elraktározására, amelyeknek nincsenek a tudatában, és hogy a tudat sötét tengere éppen azt a részletet kívánja tőlük.<br /><br />Egy múltbeli esemény tényleges összegzése megköveteli, hogy az ember mélyen lélegezzen, és a fejét legyezőszerűen ide-oda mozgassa, lassan és nyugodtan, az egyik oldalról a másikra, tetszőlegesen a jobb vagy a bal oldalon kezdve. Ezt a legyezőszerű mozgást addig kell végezni, amíg fel nem idéztük az összes hozzáférhető részletet. Don Juan szerint, a sámánok elbeszélése alapján ez a tevékenység olyan, mintha az ember belélegezné azokat az érzéseit, amelyek hatalmába kerítették a felidézett alkalommal, é ugyanakkor megszabadulna mindazoktól a kellemetlen, idegen érzésektől, amelyek nyomasztó emlékekként benne rekedtek.<br /><br />A sámánok hite szerint az összegzés igazi misztériuma a ki- és belégzés aktusában rejlik. Mivel a légzés alapvető életfunkció, a varázslómesterek biztosak abban, hogy segítségével az ember átadhatja élete tapasztalatainak hasonmását a tudat sötét tengerének. Amikor erősködtem, hogy don Juan próbálja meg racionálisan elmagyarázni, mi is az az összegzés, azt felelte, hogy az ilyen dolgokat nem lehet megmagyarázni, csak megtapasztalni. <br /><br />Hozzátette, hogy az összegzés aktusával az ember felszabadítja önmagát, és hogy mindenféle magyarázat csak meddő erőfeszítés fenne, csak eltékozolnánk vele az energiánkat. A cselekvésre való határozott felhívása tökéletes összhangban volt mindazzal, amit tudott, és arait elmondott.<br /><br />A nevek listája az összegzésben az emlékezés megkönnyítését szolgálja, és az emlékezetet fantasztikus utazásra sarkallja. A varázslómesterek álláspontja szerint a közelmúltban megtörtént eseményekre való emlékezés lehetővé teszi, hogy később az időben távolabbi eseményekre is ugyanolyan tisztán és pontosan emlékezzünk vissza. <br /><br />Az emlékezés révén újraélhetjük egykori tapasztalatainkat, és ebből olyan erőt nyerhetünk, amely képes az életerőközpontjainkból szétszóródott energia felkavarására és a központokba való visszavezetésére. A sámánok úgy utalnak az összegzés útján megvalósított energiaátirányításra, mint a fluiditás elérésére azt követően, hogy a tudat sötét tengerének megadták azt, amire szüksége van.<br /><br />Egy sokkal inkább világi síkon az összegzés képessé teszi a gyakorlókat arra, hogy megvizsgálhassák az életükben előfordult ismétlődéseket. Az összegzés meggyőzheti őket arról, hogy minden kétséget kizáróan mindnyájan olyan erők hatalmában vagyunk, amelyeknek végső soron nincs értelmük, habár első pillantásra ésszerűeknek tűnnek. Ilyen erő például a széptevés, amelynek sokan kiszolgáltatják magukat.<br /><br />Vannak olyan emberek, akiknek a széptevés egy egész életen át tartó törekvésük. <br /><br />Személyesen hallottam olyan előrehaladott korú emberekről, akiket egész életükben egyetlen vágy vezérelt: hogy egy tökéletes társat találjanak, és egyetlen, szerelemben eltöltött évnyi boldogsággal is megelégedtek volna.<br /><br />Don Juan Matus gyakran mondogatta – bármilyen hevesen tiltakoztam is ellene —: az alapvető probléma az, hogy igazából senki sem akar szeretni senkit – mindnyájan azt akarjuk, hogy bennünket szeressenek. Azt mondta, hogy ez a szerelmi megszállottság szó szerint a legtermészetesebb dolog számunkra a világon. Egy hetvenöt éves férfi vagy nő szájából azt hallani, hogy még mindig a tökéletes társat keresi, csak megerősíti hitünket egy olyan eszmében, amelyet hasonlíthatatlanul idealisztikusnak, romantikusnak és gyönyörűnek tartunk.<br /><br />Ugyanakkor, ha ezt a rögeszmét az életen át tartó ismétlések összefüggésében vizsgáljuk meg, nyilvánvalóvá válik, hogy valójában valami mérhetetlenül groteszk dologról van szó.<br /><br />Don Juan biztosított róla, hogy csakis az összegzés eredményezhet alapvető változást a viselkedésünkben, mivel ez az egyetlen eszköz a tudat megnövelésére, és képes arra, hogy felszabadítsa az embert a szocializáció ki nem mondott követeléseinek uralma alól, amelyek annyira természetesek és magától értetődőek számunkra, hogy normális körülmények között észre sem vesszük őket, nemhogy elgondolkodnánk róluk.<br /><br />Az összegzés tényleges aktusa egész életünkön át tartó erőfeszítés. Az emberek teljes listájának elkészítése éveket vesz igénybe, különösen azoknál, akik személyek ezreivel ismerkedtek meg és kerültek kapcsolatba addigi életük során. A listát később ki kell bővíteni a személytelen események emlékeivel, amelyekben személyek ugyan nem szerepebiek, mégis meg kell vizsgálni őket, mert az összegzést végző emberrel valamilyen módon kapcsolatban voltak.<br /><br />Don Juan azt állította, hogy az ősi mexikói sámánok az összegzésben mindenekelőtt az interakciós tapasztalatok emlékeit igyekeztek felidézni és tudatosítani, mert a szocializáció legmaradandóbb hatásai az interaktív helyzetekben érvényesülnek a legerőteljesebben, ők pedig éppen ezeket a hatásokat igyekeztek minden elérhető eszközzel semlegesíteni.<br /><br /><br /><div align="center"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=t5fOvcta3Ws">(Peter Gabriel: Digging in the dirt)</a></div><div align="center"><br /></div><div align="center"><br /><a href="http://www.youtube.com/watch?v=LeiFF0gvqcc">(Michael Jackson: Remember the time)</a><br /><br /></div><div align="center"><br /></div><div align="center">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-8371776056163762919?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-30584708685129271472010-08-16T20:03:00.002+02:002010-09-13T13:58:08.108+02:00<div style="text-align: center;">"Csak a kisember tart rendet. A zseni átlátja a káoszt!"</div><br /><div style="text-align: center;">By India:</div><div style="text-align: center;"><br /></div><div style="text-align: center;"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=RjrEQaG5jPM&amp;mode=related&amp;search">"India Driving"</a></div><br /><div style="text-align: center;">Közlekedj okosan (és örökélettel)<br /><a href="http://www.youtube.com/watch?v=Y9DLlMMXhKg&amp;mode=related&amp;search=">Chicken crossing the road</a></div><br /><div align="center"><br /></div><div align="center">Egy kis tanulmány a helyes KRESSZINGRŐL</div><div align="center"><a href="http://www.eizcgi.de/humor/fahrschule.html">(Bruno Bozatti: Fahrschule)</a></div><div align="center"><br /></div><br /><div style="text-align: center;">* * *</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-3058470868512927147?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-89133849876082065382010-08-13T19:02:00.008+02:002010-08-13T19:02:00.465+02:00<b>Carlos Castaneda - A Csend ereje</b><br /><br />Hihetetlenül nyugodtnak éreztem magam. Nem okozott problémát számomra, hogy elfogadjam, amit mondott, és nem voltak kérdéseim, mivel mindent érettem anélkül, hogy bármit is el kellet volna magyaráznia.<br /><br />Don Juan aztán mondott valamit, amit már tudtam, de nem tudtam megfogalmazni, mivel nem találtam a megfelelő szavakat. Azt mondta, a varázslók minden tette a gyűjtőpontjuk elmozdulásának következménye, ezeket az elmozdulásokat pedig a rendelkezésükre álló energiamennyiség határozza meg.<br /><br />Megemlítettem neki, hogy ezt mind tudom, és még sok más dolgot is tudok. Ő erre megjegyezte, hogy minden emberi lényben ott rejtőzik a csendes tudás óriási, sötét tava, így mindannyian képesek vagyunk arra, hogy intuitívan megérezzük ezt a tudást. Azt mondta, én talán valamivel tisztábban érezhettem azt, mint a köznapi emberek, mivel kapcsolatban vagyok a harcosok útjával. <br /><br />...<br /><br />Ekkor hihetetlenül nehéznek éreztem szavaira koncentrálni: nem mintha zavarodott vagy fáradt lettem volna, hanem mert az elmém, tőlem teljesen függetlenül belekezdett egyfajta játékban, melynek során megkísérelte kitalálni, mit fog mondani don Juan. Olyan volt, mintha énem egy bennem rejlő, ismeretlen része sikertelenül próbálna szavakká formálni egy gondolatot. Miközben beszélt, úgy éreztem, képes vagyok megérezni, milyen formában fogja megfogalmazni a saját csendes gondolataimat.<br />Beleborzongtam abba a felismerésbe, hogy ő mindig jobb kifejezéseket választ, mint amilyeneket én találtam volna.<br /><br />...<br /><br />És ott, életemben először, tiszta tudással rendelkeztem a bennem rejlő kettősségről. Két nyilvánvalóan különálló rész létezett a lényemben. Az egyik végtelenül idős volt, nyugodt és közönyös. Súlyos volt és sötét, és kapcsolatban állt mindennel. Ez volt az a részem, mely nem aggódott, mivel azonos volt mindennel. Elvárások nélkül élvezte a dolgokat. A másik részem világos, új, légies, izgatott és gyors volt. Magával törődött, mivel bizonytalan volt, és nem élvezett semmit sem, egyszerűen azért, mert hiányzott belőle a képesség, hogy kapcsolatot alakítson ki bármivel. Egyedül volt a felszínen és sebezhetően. Ez volt az a részem, mellyel a világot szemléltem.<br /><br />...<br />Énem idős, sötét és nehéz része nem aggódott. Aztán a két rész vitába szált egymással. A légies rész azt akarta, hogy a nehéz rész aggódjon, a nehéz pedig azt, hogy a másik hagyja abba a bosszankodást, és élvezze a látványt.<br />...<br />- Már beszéltem neked erről az állapotról - mondta Don Juan - ... Ebből a helyzetből képes vagy érezni az ember idősebb oldalát. És amit az ember idősebb oldala tud, az a csendes tudás, olyan tudás, melyet még nem vagy képes szavakba foglalni.<br />...<br />- A csendes tudás olyan dolog, ami mindannyiunknak van - folytatta. - Valami, ami tökéletes uralommal bír minden felett, aminek tökéletes tudás van mindenről. Gondolkodni azonban nem képes, ennélfogva nem képes elmondani, amit tud.<br /><br /><br /><b>A. D. Mello - Vallás</b><br /><br />A kormányzó egyik utazása során belépett a Mesterhez, hogy tiszteletét tegye nála.<br />- Az állam ügyei nem hagynak nekem időt hosszabb értekezésekre - mondta. - Össze tudná foglalni a vallás lényegét néhány mondatban egy olyan elfoglalt embernek, mint például én?<br />- Egyetlen egy szóval megmondom Önnek, méltóságos uram.<br />- Hihetetlen! Mi az a szó?<br />- Csend.<br />- S hogyan érhetem el a csendet? - Elmélkedéssel.<br />- És ha szabad kérdeznem, mi az elmélkedés?<br />- Csend.<br /><br /><b>A. D. Mello - Érthetőség</b><br /><br />- Minden szó, minden Istenről alkotott kép sokkal inkább torzít, mintsem tükröz.<br />- Akkor hogyan beszéljünk Istenről?<br />- A csenden keresztül.<br />- Akkor meg minek használsz szavakat? Erre a Mester harsányan felkacagott, s azt válaszolta:<br />- Amikor beszélek, nem a szavaimra kell hallgatnod, kedvesem. Hallgasd a csendet!<br /><br /><br /><div align="center">* * *</div><div align="center"><br /></div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-8913384987608206538?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-54629454816792770222010-08-09T19:04:00.001+02:002010-08-09T19:04:00.276+02:00<strong>Müller Péter - Félelem, hit, gyógyulás</strong><br /><br />Ezen a (beavatás) élményen nem vezetett keresztül bennünket a társadalom.<br /><br />Nem mentünk át.<br /><br />Nem vezetett át minket a társadalom: mert pont az ellentétét szuggerálja.<br /><br />Mert miközben a TV-ben látjuk, hogy milyen katasztrofális állapotban van az emberiség, és lépten-nyomon az összeomlás fenyegeti, sőt, már benne is van, közben elhitetik velünk, hogy ilyen reklámszerű Las Vegas az, ami minket tulajdonképpen vár, és úgy élünk, mint a mosópor reklám, és minden úgy van eladva: színesen, becsomagolva...<br /><br />Erről, amiről én most beszéltem, nem is szabad beszélni. Erről tilos beszélni!<br /><br />Hogy ez az élet lényege!<br /><br />"Az élet lényege a jólét" - mondják.<br /><br />"Jól kell élni!"<br /><br />"Nem szabad figyelni a bajokra!"<br /><br />"El kell felejteni!"<br /><br />"Ne is nézz oda!"<br /><br /><br /><div align="center">* * *&nbsp;</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-5462945481679277022?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-60634033897322499912010-08-08T13:39:00.025+02:002010-08-08T13:39:00.424+02:00<strong>Dr. Sári László - A fogyasztói társadalom csapdái</strong><br /><br />Ahogy eltűnődöm keleti módra, hosszú ezer éveken át ezen a világon, úgy látom, hogy a létezés mintha örök lenne.<br /><br />Így állítják a régi ázsiai bölcseletek. Mindegyik ezt mondja: nincs kezdete és nincs vége.<br /><br /><div align="center"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=MccmHwA-c4U&amp;feature=fvst">(Limahl: Neverending Story)</a></div><br />Nem csak a világ egészének, de a folyamatoknak sem.<br />A folyamatok változások hosszú-hosszú áramlása, vagy vagy végtelen áramlása.<br />És hát a változások egyike-másika ennek vagy annak a dolognak a feltűnése, aztán eltűnése.<br /><br />Ha szorosan magamra veszem ezt a tapasztalatot, akkor azt mondom, hogy az én születésem és halálom.<br />Akkor a változás kérdése kicsit súlyosabban érint.<br /><br />De ha ezt a végtelenség folyamában látom, és az eddig tapasztalataim szerint minden, ami létrejön (ugye tudom már, hogy valami helyett jön létre, ezt elég könnyű felismerni - vagyis van, aminek mindig kötelezően pusztulnia kell, ahhoz, hogy valami megjelenjen.<br /><br />Mindig.<br /><br />Mindig minden ami feltűnik, születik - valami helyett tűnik fel és születik.<br /><br /><div align="center">"Tudod, semmi nem pusztul el. Az Univerzumban semmi sem vész kárba - egyszerűen csak átalakul."<br /><a href="http://www.youtube.com/watch?v=OfpSXI8_UpY">(Amikor megállt a Föld)</a></div><br />Nos könnyen elképzelhető, ebben az eltűnések és feltűnések hosszú, végtelen áramlásában, hogy én magam is ilyen eltűnő, aztán feltűnő lény vagyok.<br /><br />És ez máris milyen gyönyörű vigasztalás az elmúlás, a halál ellen.<br /><br /><div align="center"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=NDp-F3Y97ZQ">(A Forrás)</a></div><br /><br />Már ha efféle csak egyszer is az eszembe jut: egyszer egy domboldalban heverészve, és figyelve a fűszálat, a bogarat, a felhőt, a dombot, szóval a világot, ami mutatja nekem a törvényt.<br /><br /><div align="center"><a href="http://durumdara.blogspot.com/2010/08/szemlelodes.html">A szemlélődés varázsló módra&nbsp;</a></div><br />Ha egyszer is erre a gondolatra, vagy következtetésre is jutok, micsoda vigasztalás ez.<br /><br />Máris nem vagyok megrémülve a halálomtól.<br /><br />Másnak a halálától. A szeretteim halálát is talán könnyebb elviselni.<br /><br />Feltűnünk majd valahol.<br /><br />Valahol - és lehet, hogy tudunk is egymásról.<br /><br />Másféle létezési formában.<br /><br />Nem tudjuk, mik leszünk.<br /><br />Lehet, hogy ha most nagyon konkrétan a régi ázsiai vallásokat vizsgáljuk, akkor az újraszületés, a reinkarnáció esélyeire gondolunk. A lehetőségeire, vagy a már felismerni vélt és rögzített szabályosságaira.<br /><br />De ne csak erre gondoljunk. Hát nem úgy van az, hogy csak állat leszek, vagy isten.<br /><br />Hanem még mi minden van a világon, ami lehetek.<br /><br />És tulajdonképpen egy ilyen végtelen áramlatban létezem, hol ilyen, hol olyan formában.<br /><br />Ebben a formában éppen tudok magamról.<br /><br />Aztán lehet, hogy fűszálként már nem annyira tudok.<br /><br />De bármi is legyek, vagy &nbsp;leszek - akár mint anyag, de az anyag látszólag valami törvény munkálkodása, valami szabály vagy szabályrendszer munkálkodása folyamán alakul valamilyenné.<br /><br />Alakul Kováccsá, Kissé, bogárrá, kutyává, felhővé, fává, bármivé alakult.<br /><br />Valami a munkálkodót, az átalakítót is örökösen mozgatja.<br /><br />Létezik valamilyen szabály, törvény, Tao, Dharma, Logosz, vagy nevezzük bárminek - de van Valami, ami örökösen mozgatja ezt a világot...<br /><br />... és akkor örökösen mozgat engem is.<br /><br />Engem, aki pillanatnyilag éppen EZ vagyok.<br /><br />Ez tudatosítható.<br />Az előtte lévő létezéseimre már nemigen emlékszem, tehát nem is nagyon firtatom, hiszen úgyis örökkévalónak látszik mindennek a létezése a világban, akkor valószínűleg az enyém is az, az utánam lévőről sem sokat tudok, már az ez után az anyagi formám utáni létezési esélyeimről, lehetőségeimről, de valamiféle módon lenyűgöz a végtelenség, a végtelenségben működő/történő örökös változások sora.<br /><br />Én ennek vagyok része.<br /><br />Ha én ennek vagyok része, akkor én sem múlok el.<br /><br />EZ valószínűleg elmúlik, és az is valószínű, hogy örökre, de hányféle és lehet, hogy jobb és izgalmasabb és teljesebb formában is létezhet majd valami belőlem.<br /><br />És ez olyan megnyugtató, ez valami olyan szépen csillapító gondolat a keleti ember számára - volt 5000 évig, hogy igazán nem érezte azt, hogy egyetlen esélye van - most vagy soha, ebben a testben megvalósítani valamit, amitől - amennyi időm még éppen van - egy kicsit jobb lesz az élet.<br /><br />Egy kicsit kényelmesebb, egy kicsit biztonságosabb, kicsit szebb, kicsit illúziószerűbb akár, de legalábbis ezt a kicsit, amit itt lehetek, ezt a kicsit édesítsük meg gyorsan, tegyük minél tökéletesebbé.<br /><br />Ne sétáljunk, kár az időért - elveszik, röviden, egyszer élünk, guruljunk, repüljünk.<br /><br />Nem volt soha ilyen gondolata.<br /><br />És ez mind azért volt, mert nem félt a haláltól.<br /><br />Nem félt a végestől.<br /><br />Nem félt attól, amitől a nyugati ember reszket.<br /><br />A változásoktól.<br /><br />És a változásokkal nem is konfliktusosan találkozott.<br /><br /><br /><div align="center">* * *</div><div align="center"><br /></div><div align="center"><br /></div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-6063403389732249991?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-56343658103547107292010-08-07T19:50:00.001+02:002010-08-07T19:50:00.342+02:00<b>Carlos Castaneda - Az erő második köre</b><br /><br />A Naguál és Genaro egyszer kettéhasítottak téged az eukaliptusz ligetben. Azért vittek oda, mert az eukaliptusz a te fád. A tanúja voltam, hogy széthasítanak, és kihúzzák belőled a naguálodat. A fülednél fogva húztak szét, amíg a fényességed ketté nem hasadt, és már nem tojás voltál többé, hanem két hosszú fényességtömb. Aztán újra összeraktak, de minden varázsló, aki lát, megmondhatja, hogy hatalmas rés van a tested közepén.<br />– Miért jó kettéhasítva lenni?<br />– Van egy füled, ami mindent hall, és van egy szemed, ami mindent lát, és szükség esetén mindig képes leszel megtenni egy újabb mérföldet. A kettéhasítottság az egyik oka annak, hogy te vagy a Mester. Pablitót is megpróbálták kettéhasítani, de úgy látszik, nem sikerült. Túlságosan elkényeztetett, és rémesen belelovalja magát mindenbe. Ezért van most úgy becsavarodva.<br /><br /><br />Két pszichiáter beszélget:<br />- Van egy nagyon súlyos skizofrén betegem.<br />- És meg tudod gyógyítani?<br />- Meg vagy te őrülve? Mind a ketten fizetnek a kezelésért!<br /><br /><br />Oké, hogy kigyógyultam a skizofréniából, de hol vagyok most, amikor szükségem lenne rám?<br /><br /><br /><div align="center">Kutya kiadásban</div><div align="center"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=Co17dhRcB78">(Schizophrener Hund)</a></div><br /><br /><div align="center">* * *</div><div align="center"><br /></div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-5634365810354710729?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-59979127010847353662010-08-07T17:00:00.001+02:002010-08-07T17:00:03.992+02:00<b>Robert N. Charrette - Keresd a magad igazát</b><br /><br />- Bűn? Lélek? Sápadtarcú, te összevissza beszélsz.<br /><br />Én nem járom Jézus útját.<br /><br />Elég hamar rájöttem, hogy az nem passzol a szennyel az utcán.<br /><br />Amikor legutóbb odatartottam az arcomat, a végén ki kellett cseréltetni. -<br /><br /><br /><br /><div align="center"><em>Gyerekkoromban kértem Istent, adjon nekem egy biciklit.&nbsp;</em></div><div align="center"><em>Aztán rájöttem, hogy a dolgok nem így működnek.&nbsp;</em></div><div align="center"><em>Úgyhogy loptam egyet, és kértem Istent, bocsássa meg.&nbsp;</em></div><br /><br /><br /><div align="center">* * *</div><div align="center"><br /></div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-5997912701084735366?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-19912145794564219682010-08-06T19:13:00.001+02:002010-08-11T13:54:55.968+02:00<strong>A. D. Mello - Előítélet</strong><br /><br />- Semmi sem jó, vagy rossz, a véleményünk teszi azzá - mondta a Mester.<br />Amikor megkérték, hogy magyarázza ezt meg, hozzátette:<br />- Az egyik ember könnyedén megtartotta a vallásos böjtöt a hét minden napján. A másik éhen halt ugyanattól a koszttól.<br /><br /><div align="center">* * *&nbsp;</div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-1991214579456421968?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-60980123230844453842010-08-06T18:24:00.002+02:002010-08-06T18:24:00.673+02:00<div align="center"></div><div align="center"><span class="Apple-style-span" style="border-collapse: separate; color: black; font-family: &quot;Times New Roman&quot;; font-size: medium; font-style: normal; font-variant: normal; font-weight: 400; letter-spacing: normal; line-height: normal; orphans: 2; text-indent: 0px; text-transform: none; white-space: normal; widows: 2; word-spacing: 0px;"><span class="Apple-style-span" style="font-family: &quot;arial&quot;; font-size: small;">"Összehozza, mint lottóötös a rokonságot."</span></span></div><div align="center"><br /></div><div align="center"><br /></div><div align="center"><span class="Apple-style-span" style="border-collapse: separate; color: black; font-family: &quot;Times New Roman&quot;; font-size: medium; font-style: normal; font-variant: normal; font-weight: 400; letter-spacing: normal; line-height: normal; orphans: 2; text-indent: 0px; text-transform: none; white-space: normal; widows: 2; word-spacing: 0px;"><span class="Apple-style-span" style="font-family: &quot;arial&quot;; font-size: small;">Miért adnék neked pénzt? Hát ismerlek én?</span></span></div><div align="center"><span class="Apple-style-span" style="border-collapse: separate; color: black; font-family: &quot;Times New Roman&quot;; font-size: medium; font-style: normal; font-variant: normal; font-weight: 400; letter-spacing: normal; line-height: normal; orphans: 2; text-indent: 0px; text-transform: none; white-space: normal; widows: 2; word-spacing: 0px;"><span class="Apple-style-span" style="font-family: &quot;arial&quot;; font-size: small;"><a href="http://www.youtube.com/watch?v=5eriZWTFjqk">(Csúfak és gonoszak)</a>&nbsp;</span></span><br /><br /><br /><span class="Apple-style-span" style="border-collapse: separate; color: black; font-family: &quot;Times New Roman&quot;; font-size: medium; font-style: normal; font-variant: normal; font-weight: 400; letter-spacing: normal; line-height: normal; orphans: 2; text-indent: 0px; text-transform: none; white-space: normal; widows: 2; word-spacing: 0px;"><span class="Apple-style-span" style="font-family: &quot;arial&quot;; font-size: small;">"Az igaz barát a szükség és a veszély válságos idején ismerszik meg; <br />amikor segítségének nemessége megmutatja lelkének értékét és szíve hűségét."<br />(Ennius)<br />&nbsp;</span></span></div><div align="center"><br /></div><div align="center"><span class="Apple-style-span" style="border-collapse: separate; color: black; font-family: &quot;Times New Roman&quot;; font-size: medium; font-style: normal; font-variant: normal; font-weight: 400; letter-spacing: normal; line-height: normal; orphans: 2; text-indent: 0px; text-transform: none; white-space: normal; widows: 2; word-spacing: 0px;"><span class="Apple-style-span" style="font-family: &quot;arial&quot;; font-size: small;">* * *&nbsp;</span></span> </div><div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/4878661249257549127-6098012323084445384?l=durumdara.blogspot.com' alt='' /></div>Durumdarahttp://www.blogger.com/profile/08530972543303599725noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4878661249257549127.post-84164610523766890372010-08-06T17:10:00.000+02:002010-08-06T17:17:29.810+02:00<b>Carlos Castaneda - Az erő második köre</b><br /><br /><br /><div style="margin-bottom: 0cm;">– Annak érdekében, hogy elérjük ezt a figyelmet, a Naguál és Genaro megtanított minket álmodni, téged meg az erőnövényekkel ismertettek meg. Nem tudom, neked mit tanítottak, hogyan ragadd meg a második figyelmedet az erőnövényekkel, de ahhoz, hogy megtanuljunk álmodni, minket a Naguál szemlélődni tanított. Soha nem mondta meg, mit is csinál valójában velünk. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Csak megtanított szemlélődni. Fogalmunk sem volt róla, hogy a szemlélődés a második figyelem megragadásához vezető út. Mi azt hittük, a szemlélődés csak önmagáért jó. Ez azonban nem így van. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Az álmodóknak szemlélődőknek kell lenniük, mielőtt megragadhatják a második figyelmüket. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Az első dolog, amit a Naguál tett, az volt, hogy egy száraz levelet tett elém a földre, és órákig kellett néznem. Mindennap hozott egy levelet, és odatette elém. Először azt hittem, hogy ugyanaz a levél, amit mindennap megőrzött, de aztán észrevettem, hogy a levelek különböznek egymástól. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">A Naguál azt mondta, hogy amikor ezt észrevesszük, már nem nézünk, hanem szemlélődünk. Később száraz levélkupacokat rakott elém. Azt mondta, túrjak bele a bal kezemmel, és érezzem miközben szemlélem őket. Az álmodó spirál alakban mozgatja meg a leveleket, szemlélődik rajtuk, aztán azokkal a formákkal álmodik, ami a levelekből összeállt. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">A Naguál azt mondta, akkor mondhatják, hogy tökélyre fejlesztették a levélszemlélődést, ha előbb megálmodják a levelek által alkotott mintát, és másnap megtalálják ugyanazt a mintát a száraz levélkupacukban. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">A Naguál elmondta, hogy a szemlélődés erősíti a második figyelmet. Ha órákon át szemlélsz egy kupac levelet, ahogy velem csináltatta, a gondolataid elcsendesednek. Gondolatok nélkül a tonál figyelme elenyészik, és a levelek hirtelen megragadják a második figyelmedet, és ettől valami mássá változnak. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Azt a pillanatot, amikor a második figyelem megragad valamit, a Naguál a világ megállításának nevezte. És ez így is van, a világ megáll. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Ebből kifolyólag valakinek mindig ott kell lenni, amikor szemlélődsz. Nem ismerhetjük a második figyelmünk furcsaságait. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Mivel eddig sohasem használtuk, meg kell ismerkednünk vele, mielőtt megkockáztatnánk, hogy egyedül szemlélődjünk. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">A szemlélődésben az a legnehezebb, hogy megtanuljuk lecsendesíteni a gondolatainkat. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">A Naguál azt mondta, hogy azért akarta egy kupac levélen megtanítani ezt nekünk, mert leveleket bármikor tudunk szerezni magunknak, ha szemlélődni akarunk. De bármi más is megtenné. Ha egyszer meg tudod állítani a világot, szemlélődővé válsz. Mivel a világ megállításának egyetlen módja, hogy próbálkozunk, a Naguál tanácsára éveken át szemlélődtünk száraz leveleken. Azt hiszem, ez a legjobb mód arra, elérjük a második figyelmünket. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">A száraz leveleken való szemlélődést összekötötte azzal, hogy keressük meg a kezünket álmunkban. Körülbelül egy évbe tellett, míg megtaláltam a kezem, és négy évbe, míg megállítottam a világot. A Naguál azt mondta, ha egyszer sikerül a száraz levelek segítségével megragadnod a második figyelmedet, akkor a szemlélődést és az álmodást arra használhatod, hogy megnöveld ezt a figyelmedet. Ez minden, amit a szemlélődésről el lehet mondani.</div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">– Ez így nagyon egyszerűnek hangzik, Gorda. – Minden nagyon egyszerű, amit a toltékok csinálnak A Naguál azt mondta, hogy mindössze annyit kell tennünk ahhoz, hogy megragadjuk a második figyelmünket, hogy próbálkozunk, és próbálkozunk. Mindannyian megállítottuk a világot a leveleken való szemlélődéssel. Te és Eligio mások voltatok. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Te az erőnövényekkel csináltad ugyanezt, de azt nem tudom, Eligióval milyen utat követett a Naguál. Ezt soha nem akarta elmondani. Rólad azért beszélt nekem, mert nekünk ugyanaz a feladatunk. Megemlítettem neki, hogy azt írtam a füzetembe, hogy pár nappal ezelőtt történt meg velem először az, hogy teljes tudatosságommal megállítottam a világot. Felnevetett.</div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">– Te mindannyiunknál előbb állítottad meg a világot – mondta. – Mit gondolsz, mit csináltál, amikor azokat az erőnövényeket magadhoz vetted? Annyi a különbség, hogy soha nem szemlélődéssel tetted azt, mint mi.</div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">– A száraz levélkupac volt az egyetlen dolog, amit a Naguál szemléltetett veletek?</div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">– Mihelyst az álmodó megállítja a világot, más dolgokat is szemlélhet; és végül amikor teljesen elhagyja a formáját, már bármit szemlélhet. Én ezt teszem. Bármibe képes vagyok belemenni. Habár bizonyos sorrendet be kellett tartanunk. Először kis növényeket szemléltünk. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"></div><div style="margin-bottom: 0cm;">A Naguál figyelmeztetett bennünket, hogy a kis növények nagyon veszélyesek. Az erejük koncentrált; nagyon erőteljes fényük van, és megérzik azt, amikor álmodók szemlélik őket; azonnal a szemlélődőre lövellik a fényüket. Az álmodónak ki kell választania egy bizonyos növényfajt, és mindig azt kell szemlélnie. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Ezt követően fákat szemléltünk. Az álmodóknak a fák közül is egy bizonyos fajtát kell szemlélniük. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Ebből a szempontból mi ugyanolyanok vagyunk; mindketten eukaliptusz-szemlélők vagyunk. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Az arcomra nézve megsejthette a következő kérdésemet.</div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">– A Naguál azt mondta, hogy a kis füstje segítségével nagyon könnyen működésbe tudtad hozni a második figyelmedet – folytatta. – </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Sokszor fókuszáltad a figyelmedet a Naguál kedvenceire, a varjúkra. </div><div style="margin-bottom: 0cm;">Elmesélte, hogy egyszer olyan tökéletesen összpontosítottad második figyelmedet egy varjúra, hogy elrepültél, mint a varjú, a környéken található egyetlen eukaliptuszfához. Évekig elemezgettem ezt az élményt. Sehogy máshogy nem tudtam tekinteni, mint egy elképzelhetetlenül bonyolult hipnotikus állapotot, melyet a keverékben található hallucinogén gomba idézett elő, don Juan viselkedés-manipulációs szakértelmével együtt. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Azt az érzékcsalódást idézte elő bennem, hogy varjúvá változom, és varjúként észlelem a világot. Az eredmény az lett, hogy olyan módon érzékeltem a világot, ami nem lehetett múltbeli tapasztalataim eredménye. La Gorda magyarázata valahogy mindent leegyszerűsített. Elmesélte, hogy ezután a Naguál mozgó, élő lényeket szemléltetett velük. Azt mondta, a kis rovarok messze a legjobb alanyok. Mozgékonyságuk miatt ártalmatlanok a szemlélődőre, a növények ellentétei, akik egyenesen a földből szívják a fényüket. A következő lépés sziklák szemlélése volt. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Azt mondta, a sziklák nagyon öregek, nagy hatalmuk van, és különleges a fényük, amely összehasonlítva a növények fehéres, és a mozgó élőlények sárgás fényével, inkább zöldes. A sziklák nem egykönnyen nyílnak meg a szemlélődőnek, de érdemes kitartani, mert különös titkok rejlenek a belsejükben, titkok, melyek segíthetik a varázslót az álmodásban.</div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">– Milyen dolgokat rejtenek a sziklák? – kérdeztem.</div><div style="margin-bottom: 0cm;"></div><div style="margin-bottom: 0cm;">– Amikor egy szikla legeslegbelsejét szemlélem – mondta –, mindig megérzek egy különös illatot, ami csak arra a sziklára jellemző. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Amikor bolyongok az álmomban, tudom, hol vagyok, mert ezek az illatok vezetnek. Elmondta, hogy a napszak fontos tényező a fa- és sziklaszemlélésben. Korán reggel a fák és a sziklák merevek, és a fényük halvány. Dél körül vannak a legjobb formájukban, és ebben az időben a varázslók arra használják a szemlélődést, hogy kölcsönkérjék a fényüket és az erejüket. Késő délután és kora este a fák és a sziklák is csendesek és szomorúak, különösen a fák. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">La Gorda azt mondta, hogy ebben az időben a fák azt az érzést keltik, mintha ők is szemlélnék az embert. A következő lépcső a ciklikus jelenségeken való szemlélődés, mint például az eső és a köd. Azt mondta, hogy a szemlélődők összpontosíthatják a második figyelmüket az esőre magára, és elmozdulhatnak vele, vagy a háttérre fókuszálnak, és így valamiféle nagyítóüvegként használják az esőt, hogy felfedje nekik a dolgok rejtett tulajdonságait. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Az erőhelyeket, vagy azokat a helyeket, melyeket jobb elkerülni, általában esőn keresztüli szemlélődéssel találják meg. Az erőhelyek sárgásak, az elkerülendő helyek pedig élénk zöldek. La Gorda azt mondta, hogy a szemlélődő számára kétségtelenül a köd a legrejtélyesebb dolog a világon. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Ugyanazon a kétféle módon lehet használni, mint az esőt. De nőknek nem egykönnyen adja meg magát; la Gorda számára azóta is elérhetetlen maradt, mióta elhagyta a formáját. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Elmesélte, hogy a Naguál egyszer láttatott egy zöld ködgomolyagot egy ködfelhő tetején, és azt mondta neki, hogy az egy ködszemlélő második figyelme, aki ott lakik a hegyek között, ahol éppen voltak, és aki most éppen utazik a köddel. Hozzátette, hogy a ködöt arra használják, hogy olyan dolgok szellemét leplezzék le, melyek már nincsenek az adott helyen, és hogy a ködszemlélő igazi hőstette az, ha elengedi második figyelmét, hogy az belemerüljön mindabba, amit a szemlélődése feltár előtte. Elmeséltem neki, hogy egyszer amikor don Juannal voltam, egy híd jelent meg előttem a ködfelhőben. Megdöbbentem, milyen tisztán láttam a hidat, minden apró részletével együtt. Számomra több volt, mint valóság. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Annyira erős és eleven volt a kép, hogy azóta sem tudom elfelejteni. Don Juan megjegyezte, hogy egy nap át kell majd kelnem azon a hídon.</div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">– Tudok róla – mondta la Gorda. – A Naguál azt mondta, egyszer mestere leszel a második figyelmednek, át fogsz vele kelni azon a hídon, mint ahogy varjúként is repültél vele. Azt mondta, hogy ha varázslóvá válsz, egy híd fog előbukkanni előtted a ködből, és át fogsz kelni rajta, és örökre eltűnsz ebből a világból. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Úgy, ahogy ő maga is tette.</div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">– Ő is így tűnt el, hogy átkelt egy hídon?</div><div style="margin-bottom: 0cm;">– Nem, nem hídon. De láttad, hogyan léptek be Genaróval a világok közötti résbe közvetlenül a szemetek előtt. Nestor azt mondta, hogy az utolsó alkalommal, amikor láttátok őket, csak Genaro integetett, a Naguál nem, mert ő éppen a rést nyitotta ki. A Naguál elmondta nekem, hogy amikor arról van szó, hogy az embernek össze kell gyűjtenie a második figyelmét, mindössze arra a bizonyos mozdulatra van szükség, ami olyan, mint amikor az ember kinyitja az ajtót. Ez a tolték varázslók titka, ha egyszer elérték a formanélküliséget. Érdeklődni akartam még, hogyan lépett át don Juan és don Genaro a résen. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Kezét finoman a számhoz érintette, és ezzel belém fojtotta a szót. Azt mondta, hogy egy következő sorozat a távolba, és a felhőkre való szemlélődés. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Mindkét esetben a szemlélődő azon igyekszik, hogy elengedje a második figyelmét, hogy odamenjen ahhoz, amit szemlél. Ilyenformán hatalmas távolságokat képes megtenni, vagy felhők szárnyán utazni. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Felhőszemlélődés esetén a Naguál sohasem engedte nekik, hogy viharfelhőket szemléljenek. Azt mondta, hogy formanélkülieknek kell lenniük, mielőtt ezzel a feladattal próbálkoznának, viszont akkor már nemcsak viharfelhőkön hanem magán a mennydörgésen is utazhatnak. La Gorda felnevetett és azt mondta, találjam ki, ki lenne olyan őrült és vakmerő, hogy tényleg megpróbáljon viharfelhőket szemlélni. Csak Josefinára tudtam gondolni. La Gorda elmesélte, hogy Josefina, ha alkalma volt rá, mindig megpróbált viharfelhőket szemlélni, amikor a Naguál nem volt ott, addig, amíg egy villámcsapás majdnem megölte. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">- Genaro mennydörgés-varázsló volt – folytatta. – Első két tanítványát, Benignót és Nestort barátja, a villámcsapás jelölte ki számára. Azt mesélte, hogy egyszer növények után kutatott egy nagyon távoli vidéken, ahol az indiánok nagyon zárkózottak, és semmilyen látogatót nem kedvelnek. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Genarónak azért engedték meg, hogy a földjükön tartózkodjon, mert beszélte a nyelvüket. </div><div style="margin-bottom: 0cm;"><br /></div><div style="margin-bottom: 0cm;">Genaro éppen gyógynövényeket gyűjtött, amikor eleredt az eső. &l